A sportlövészet Romániában a kevésbé ismert sportágak közé sorolható, annak ellenére, hogy a múltban a képviselői olimpiai érmeket is szereztek az országnak. Népszerűtlensége miatt a fiatalok közül is kevesen próbálják ki, akadnak viszont olyan kivételek, akik képesek jó eredményeket elérni a rutinos mezőnyben is.

Az Universitatea Cluj versenyzője, a 24 éves Búzás Heléna a világjárvány kitörésének évében ismerkedett meg a sportággal, így a nemére vonatkozó sztereotípiák mellett egyéb zavaró körülményekkel is meg kellett küzdenie.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a sportlövészettel, mikor döntötted el, hogy versenyszinten szeretnéd űzni?

– Mivel édesapám vadász, többször volt lőtéren, ő vett rá, hogy próbáljam ki én is. Elmentem néhányszor a barátaimmal, nagyon megtetszett, ekkor a jelenlegi edzőm, Adina Mihăiescu tanácsolta, hogy csináltassak bérletet és heti egyszer-kétszer menjek edzésre, így indulhatok a versenyeken is. Az első edzésem 2020 júniusának közepén volt, azt követően három hónappal mentem az első versenyemre.

– Ha jól tudom, az U Clujnál kezdtél versenyezni, hogy fogadtak téged újoncként?

– Ahhoz, hogy versenyekre járjunk, mindenképpen tagjai kell lennünk egy klubnak. Mi, akik Kolozsváron lövészetre járunk, mind az U-hoz vagyunk beiratkozva. Maga a beilleszkedés elég könnyű volt, amikor én elkezdtem, még elég kicsi volt a csapat. Az edzőm mellett én voltam az egyetlen lány, mellettem pedig négy-öt férfi versenyző volt. Idővel kibővült a csapat, most több mint 20-an vagyunk.

Bukarestben viszont, amikor az első versenyemre mentem, elég nehéz dolgom volt. Senki nem hitt bennem az edzőmön kívül, mivel lány vagyok. Már akkor megmutattam nekik, a nők is képesek erre a sportágra.

– Azóta változott a helyzet, könnyebben elfogadnak a csapattársaid?

– Igen, elég nagy segítség volt, hogy ilyen jó eredményeket értem el. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a csapat további női versenyzőkkel bővüljön.  Amennyiben jól tudom, jelenleg országos szinten nálunk van a legtöbb lány.

– Az említetteken kívül milyen sztereotípiákkal találkoztál még?

– Eléggé furcsállják az emberek, hogy sportlövészettel foglalkozok, amint említettem, elsősorban azért, mert lány vagyok és nagyon fiatal. Ha megnézzük a mezőnyt, a kollégáim nagy része harminc év feletti férfi. Sokan amúgy is előítéletesek, ha egy nőt fegyverrel látnak a kezében, ami érthetetlen, hiszen mi képesek lehetünk úgy lőni, mint a férfiak. Tudni kell, hogy velük versenyzünk egy mezőnyben, nincs külön női kategória.

– Édesapád kezdettől fogva támogatott téged abban, hogy ezt a sportot űzd?

– Eleinte ő sem bízott bennem túlzottan, de mikor elhoztam az első kolozsvári versenyemre, ahol első lettem, bebizonyítottam neki, hogy képes vagyok helyt állni ebben a sportágban. Onnantól kezdve már támogatott benne, a mai napig is.

– Hogy látod a sportág médiamegjelenítését? Televízióban az olimpiát leszámítva elég ritkán láthatunk sportlövészetet.

– Bevallom, korábban én sem tudtam, hogy létezik ez a sport. Amikor gyakrabban elkezdtem lőtérre járni és mondta az edzőm, hogy fel tudna készíteni versenyekre, megkérdeztem tőle, hogy mire gondol. Akkor halottam először a sportágról. Az a baj, ha az emberek fegyverrel látnak valakit, azt hiszik, katona vagy rendőr. A médiamegjelenítéssel pedig egyszerűen az a gond, hogy hozzám hasonlóan sokan nem is hallottak a sportlövészetről.

– Rátérve a felkészülési lehetőségekre, Kolozsváron hány olyan lőtér van, ahol megfelelőek az edzési körülmények?

– Egyetlen ilyen lőtér van, Bácsban, a Poligon de Tir Cluj. Az edzőkről elmondható, hogy jól fel vannak készítve. Adina Mihăescunál jobb edzőt aligha kaphattam volna, bizonyára az is segített, hogy ő is nő és megértett engem. Nekem azért nincsen annyi erőm fegyvert szorítani, mint egy száz kilós férfinak, hiszen elég soványka vagyok.

– Mennyi időd marad a versenyzés mellett munkára, ha jól tudom, mikor elkezdted, még egyetemista voltál?

– Edzésekre mindig munka után járok, három évvel ezelőtt, amikor elkezdtem, még ingáztam Bánffyhunyadról, hiszen akkor még a járvány miatt nem kellett bejönnünk Kolozsvárra, az egyetemre. Minden héten egyszer-kétszer jöttem be edzeni.

– Milyen céljaid vannak a következő hónapokra nézve?

– A legnagyobb célom a besztercei kurzus elvégzése, amely után oktató lehetek a lőtéren. Emellett szeretném megszerezni a vadászengedélyemet is, remélem, augusztusban sikeresen vizsgázom. Ebben is követném édesapám példáját, szinte mindent kipróbáltam már, amit ő. Korábban hozzá hasonlóan karatéztam is, hiszen ő karateedző, a lövészetet pedig akkor próbáltam ki, amikor elkezdett vadászni.

– Elképzelhető, hogy a lövészetet egy nap abbahagyod, és úgy döntesz, kipróbálsz egy másik sportágat is?

– Nem, ezt nem tudnám elképzelni. Szerintem soha nem fogom abbahagyni. Az is fontos ok, hogy amennyiben a sportot abbahagyom, a fegyveremet is le kell tennem. Szeretek versenyekre járni, a kollégáimmal kiruccanni, az edzéseken is jó a hangulat, úgyhogy folytatni fogom a lövészetet.

(A szerző a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Alkalmazott Médiatanulmányok szakának mesteris diákja)