Zetelakán kezdődött sportkarrierje, később hét évig erősítette a Beszterce csapatát Szabó Szilvia. A mára rutinosnak számító játékos számára kezdetben nehéz volt beilleszkedni a román nyelvkörnyezetbe, de néhány év alatt minden más nehézséggel együtt ezt is leküzdötte. Időközben megtanulta, hosszútávon az egészsége a legfontosabb, sérüléseit ma már türelemmel kezeli és lépcsőzetes rehabilitációval törekszik a visszatérésre.

Szabó Szilvia 1996-ban született Székelyudvarhelyen. Gyerekkorát Zetelakán töltötte, később tanulmányai miatt és sportkarrierje miatt el kellett hagynia a települést. Pályafutása meghatározó részében Besztercén játszott, ma már a CSM Iași keretét erősiti, amellyel tavaly ismét feljutott a Virágok Ligájába.

– Ha jól tudom, gyerekkorodban ismerkedtél meg a kézilabdával. Ez volt az első sportág, amit kipróbáltál?

– Úgy emlékszem, másodikos-harmadikos koromban keresett meg az azóta elhunyt Tamás Zoltán tanár úr. Ő kérdezte meg tőlünk, szeretnénk-e kézilabdázni, mi meg úgy voltunk vele, miért ne próbáljuk ki. Akkor többen kezdtük el egyszerre a sportágat, én még számos más dolgot is csináltam mellette. Néptáncoltam, nyelvet tanulni jártam, nagyon szerettem az origamit is. Idővel a legtöbb dolog lemorzsolódott és a kézilabda maradt meg az életemben.

– Az első évek során már megfogalmazódott-e benned, hogy szeretnél a jövőben profi játékos is lenni?

– Nem tudom, volt-e olyan pont, amikor ez tudatosult bennem. Nagyon jó csapat jött össze Zetelakán, a kézilabda szeretetéért, a játékért és a közösségért jártunk edzésekre. Ha belegondolok, szerintem már a legelejétől úgy megszerettem a kézit, hogy nem is volt kérdés számomra, hosszútávon ezt akarom csinálni.

– Milyen lépcsőfokok vezettek a besztercei időszak kezdetéig?

– Nyolcadikos koromig tanultam otthon, utána Székelyudvarhelyen folytattam az iskolát és elkezdtem az ottani csapatban is játszani. A kézilabda miatt bentlakásban voltunk, nagy segítséget jelentett, hogy nem kellett ingázni a két település között. Hétfőtől péntekig minden nap edzés volt, miután hazamentünk az iskolából. A megmaradt időben igyekeztünk a tanulásra összpontosítani. Rengeteg munka és feláldozott idő kellett ahhoz, hogy eljussak odáig, ahol most vagyok.

A junior korosztályban mindig egy csoportban játszottunk a Besztercével, ezért ismertem az ottani edzőket. Szerettük volna, hogy Udvarhelyen is alakuljon olyan felnőtt női csapat, ahol játszhatunk, ez végül akkor nem jött össze. Ezért én tizenkilenc évesen összepakoltam és elfogadtam a csapat ajánlatát.

– Ha jól tudom, a csapatban az ott töltött idő nagy részében te voltál az egyetlen magyar játékos. Jelentett-e neked nehézséget a román nyelvkörnyezet?

– Nagy álmokkal mentem el otthonról. Nem volt könnyű az első év, a második után kezdtem el érezni, hogy a csapathoz tartozom. Bizony meg kellett küzdenem a román nyelvvel is. Bár tanuljuk az iskolában, nehezebb kommunikációs szinten boldogulni vele. Ha néha nem tudtam tökéletesen kifejezni magam, nem éreztette velem a csapat. Olyan emberek vettek körül, akik mindig segítettek. Az elején egy évig volt egyetlen magyar játékostársam, de a hét év alatt nem jött több.

– Ezt a hét évet követően jött egy nagy váltás a karrieredben, mesélnél erről?

– Ebben a sportágban elég sok a fizikai kontaktus, ennek következtében a sérülés is, ami sajnos engem sem került el.  Ez is közrejátszott abban, hogy hosszú idő után otthagytam Besztercét és egy évig Székelyudvarhelyen játszottam a másodosztályban. Utána jött egy felkérés a CSM Iași-tól. Felvázoltak egy olyan projektet, amely az élvonalba jutást célozta meg. Volt néhány álmatlan éjszakám a döntés előtt, de végül meghoztam.

– Több elsőosztályban töltött év után ismét egy ligával lentebb kellett küzdened a csapattal a feljutásért. Ez neked lelkileg terhet jelentett vagy motivált tudtál maradni és a célra koncentrálni?

– Sok különböző dolgot éreztem akkor, de úgy voltam vele, az egészségem az első és a legfontosabb. Az évek alatt hozzászoktattam magam, hogy lépcsőzetesen érjem el az elsőosztályhoz szükséges teljesítményt.

– Sikerült végül elérni a csapatcélt, az elmúlt néhány hónapban viszont újabb sérüléssel küzdöttél. Mennyire volt nehéz ismét megélni egy ilyen időszakot?

– Amikor minden nagyon jól megy és jön egy törés, azt mindig nehéz megélni. Ha a szervezetem azt mondja meg kell állni, akkor nincs mit tenni. Annyi évnyi tapasztalat van már mögöttem, hogy a rehabilitációs időszak ismét meg tudott erősíteni és pozitívan jöttem ki ebből az egészből. Jól érzem magam, együtt edzek a többiekkel, remélem néhány hét múlva száz százalékos formában tudom majd segíteni a csapatot.

– Az idei célokat illetően, gondolom elsősorban a bajnokságban maradást tűztétek ki.

– Nem lesz könnyű dolgunk ebben a szezonban. Nemrég beszéltünk is arról, hogy sokkal könnyebb feljutni az elsőosztályba, mint bent is maradni. Nagyon sok munka fog kelleni hozzá. Esélyünk természetesen van, reméljük, megtérül a befektetett munka.

– Milyen gyakran van lehetőséged hazalátogatni Zetelakára?

– Az elmúlt időben a rehabilitáció miatt kicsit több időm jutott hétvégenként arra, hogy hazamenjek. Nem tudtam a csapattal tartani, de próbáltam ilyen szempontból kihasználni az időt és két-három hetente hazamenni. Tizenhat éves koromtól, amikor már kaptam ifi válogatott behívókat, megszoktam a távollétet az otthontól. Ettől függetlenül szokott honvágyam lenni, örülök, hogy a besztercei időszak alatt is elég gyakran haza tudtam látogatni.