125 éve született Márai Sándor (eredeti nevén Grosschmid Sándor Károly Henrik), a huszadik századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjáról pedig Nyáry Krisztián irodalomtörténészt kérdeztük. A beszélgetés kiindulópontja az volt, hogy mit üzen a mai olvasónak Márai, hogyan viszonyuljunk mondanivalójához a 21. században. Annál is inkább, mert amennyiben újra kézbe vesszük a szerző múlt században írott műveit, ha figyelmesen olvassuk az akkor leírtakat, nagyon sok párhuzam fedezhető fel a jelen történéseivel. De vajon milyen irányból indokolt megközelíteni ezt a maga nemében egyedülálló életművet? Érdemes-e inkább a naplóit figyelmesen (újra)olvasni, avagy a szépirodalmi munkássága a mérvadó? Ezekre a felvetésekre próbáltunk válaszokat keresni Nyáry Krisztiánnal, és természetesen az sem maradhatott ki a beszélgetésből, hogy mire is kell gondolni akkor, amikor Márai kapcsán a polgári értékek és azok irodalmi megjelenítése kerül szóba. 

– Mit tud kezdeni a ma olvasója egy ilyen kaliberű életművel, mint amilyen a Márai Sándor nevéhez fűződik? 

– Sokkal inkább olvasóként tudok én is nyilatkozni Márairól, mert nem vagyok a szakértője vagy a kutatója, és én is azok közé tartozom, akik elsősorban a naplói felől közelítik meg Márait. Egy idő után minden író életműve kapcsán kialakul egy megegyezés, hogy mi is a fő műve. Szerintem Márai kapcsán előbb-utóbb el fog dőlni, hogy a naplóit tekintjük ennek, illetve azokat a szépirodalmi műveit, amik inkább önéletrajzi vonatkozásúak, mint például az Egy polgár vallomásai, vagy az ennek folytatásának számító Föld, föld!... című könyve. Ezeket azért találom megdöbbentően jónak, mert Márai olyan dolgokat vett észre, amiket a kortársai nem. Miközben látszólag nem akart nagyon nagyokat mondani, és nem beszélt senkinek a nevében, hihetetlen érzékkel vett észre pici, apró jelekből olyan jelenségeket, összefüggéseket és folyamatokat, amikről utólag kiderült, hogy döntő befolyással voltak egy történelmi korszak alakulására. Nem olyan régen hallgattam meg hangoskönyvként a kocsiban egy hosszú utazás alatt a Hallgatni akartam című művét. Elképesztő, hogy milyen pontosan látta, mit is jelent Magyarország számára az oroszok érkezése. Lényegében óráról órára rögzíti a saját naplójegyzetei alapján, hogy ez egyszerre egy felszabadulás a nácizmus alól, és közben ugyanabban a pillanatban egy másik önkényuralmi rendszer érkezése is. És azt is felmérte, hogy mindez mivel fog járni. Márai egyszerre mutatja be ezeknek a bevonuló orosz katonáknak a barbárságát, meg azt is, hogy van bennük egyfajta gyermeki kíváncsiság. Nagyon sok mindent észrevesz, amit más nem, például azt, hogy pontosan ugyanúgy hódol be ennek az új rendszernek a magyar értelmiség, mint tíz évvel ezelőtt egy másiknak, és ugyanazok a reflexek és önfelmentések lépnek működésbe.

Egyébként, ha a naplóját olvassuk, szinte oldalanként találunk valami meglepőt. Néha csak egy mondat az egész, de félelmetesen átjön abból is, hogy ez az ember mennyire tűpontosan látott dolgokat. Mondok egy példát: már öregkorában Amerikában írja le azt a mozzanatot, amikor megkapja az első bankkártyáját. Annak kapcsán, hogy pénzt vesz le róla, papírra vet három mondatot, de ez annyira fontos megfigyelés, amit mások, köztük Nobel-díjas közgazdászok a 20. század végén többkötetes életművekben fejtenek ki és járnak körbe. Márai képes volt három mondatban összefoglalni a világ legmodernebb közgazdasági elméletét egy banális készpénzfelvétel kapcsán, mégpedig azt, hogy ez az egész új világ a bizalomról szól, mert annál nagyobb bizalom, hogy elhiszed azt, hogy ez a virtuális dolog a zsebedben tulajdonképpen a te pénzed, és elhiszed, hogy másvalaki, a bank elhiszi neked ugyanazt, és odaadja a falból, nos, ez a fikció csak akkor lesz valóság, ha ezt minden érintett fél akként fogadja el. Ennyit szentelt ennek a témának, és haladt is tovább, de ugyanígy a gasztronómiától a borászaton át a közlekedésig, a női divatig, gyakorlatilag mindenhez tud tenni olyan egy-két mondatos észrevételt, amikből mások hosszú könyveket írnának, ő meg csak lazán elszórja ezeket. Ez is mutatja, hogy milyen nagyon kivételes egyéniség volt.  Ő tényleg annak a polgári világnak az egyszemélyes kvintesszenciája volt, amit programszerűen meg is hirdetett, amikor leírta, hogy egy polgár nézőpontjából fogja elmondani mindazt, amit látott. Persze amikor az Egy polgár vallomásait írta, nem számított rá, hogy ő tényleg végig fogja élni majdnem a teljes 20. századot, és arra még kevésbé, hogy ez a 20. század olyan lesz, amilyen.

– Kétségtelen, hogy gyakorlatilag tanúja volt a 20. század sorsfordító eseményeinek, még ha a magyarországi rendszerváltás kiteljesedését nem is várta meg…  

– Valóban, ha azt vesszük, hogy 1900-ban született, akkor kijelenthető, hogy az első világháború eseményeitől lényegében a kelet-európai rendszerváltások kezdetéig rálát erre az egészre, és nem akárhogyan lát rá, hanem akkor is figyelemmel követi az európai történéseket, amikor már földrajzi értelemben nagyon távol van mindentől. Amerikában él, de még 88 éves korában is – amikor már eldönti, hogy öngyilkos lesz – képes néhány mondatban pontos és megfontolt véleményt alkotni. Gondoljunk csak arra, amikor azt mondja, hogy a szovjet kommunista rendszer összeomolhat ugyan, de eltűnni sosem fog. Ezt egyébként a csernobili katasztrófából vezeti le, pontosabban abból, ahogyan a szovjet vezetés megpróbálja előbb eltussolni, majd minimalizálni a következményeit, és ebből Márai azt a következtetést vonja le – nagyon helyesen -, hogy hiába a nyitás, hiába a glasznoszty és Gorbacsov látszólagos jó szándéka, attól ezek még ugyanazok maradtak és maradnak továbbra is. Ugyanakkor, amikor ezeket leírja, azt is világosan érezhetjük végig vele kapcsolatban, hogy bizonyos dolgokban nem köt alkut. Mert valójában mi történt volna, hogyha ő '85-ben azt mondja, hogy egye fene, hazalátogat. Az jó lett volna neki vagy rossz? De hát ő végig kitartott amellett, hogy ő nem jön haza, amíg Magyarország területén orosz katonák állomásoznak. Hasonló a hozzáállása, amikor eljön Bécsbe a feleségével, de nem megy be a magyar vendéglőbe a kedvenc magyar ételeit enni, mert attól fél, hogy már nem lesz olyan, mint ahogy ő emlékszik rá. Nála egyszerre érvényesül a polgári szemlélet két végpontja: egyszerre becsüli az élet érzéki élvezeteit, olykor egészen a hedonizmusig eljutva, de közben spártai keménységgel tart ki az elvei mellett.

– Ha már szóba került a polgári szemléletmód, Márait szokás világpolgárként is emlegetni, ami állja a helyét, ha szemügyre vesszük az életútját, ugyanakkor én érzékelek itt egyfajta ellentmondást, olyan értelemben, hogy több helyen is leírja, hogy gyakorlatilag a világon sehol sem érezte otthon magát, kivéve a szülővárosát, Kassát, ami számára az „örök város”, ehhez képest még Budát sem érezte soha igazán magáénak. Mi ezzel a helyzet?

– Én nem feltétlenül nevezném ellentmondásnak. Az kétségtelen, hogy ő hangsúlyosan monarchiabeli, ezen belül is magyar polgárként határozza meg saját magát. Ő valójában ott érzi jól magát, ahol azt a világot tudja megírni. Nagyon érdekes, mert én is ezt vettem észre magamon, hogy máshogy vagyok külföldön egy olyan városban, ami a Monarchia területén volt, és ez tényleg Salzburgtól Munkácsig igaz, mert ezek a helyek bizonyos mértékben ugyanolyanok. Szóval tudom, hogy mire számítsak, ha megérkezem egyik vagy másik városba: nagy valószínűséggel lesz egy színház, amit a Fellner és Helmer cég tervezett, és ugyanolyan, mint a másik helyen, van egy postapalota, ami most már szálloda, ott van az állomásépület, amilyenből szintén találunk egyformát Bukovina és Bécsújhely között, és valójában ez az a jellegzetes, ún. Márai-világ. Itt érzi jól magát, de közben pedig azért kívülről is szemléli mindezt, és nagyon önkritikus tud lenni azzal a polgári világgal, aminek a nevében beszél, meg azt is tudja, hogy ez már mind elmúlt. Nem véletlen, hogy ő írja a legszebb Krúdy előtt tisztelgő regényt, a Szindbád hazamegy címűt, amelyben gyakorlatilag emléket állít annak a letűnt polgári életformának, amiről már Krúdy is tudta, hogy az a múlté. Márai duplán tudatában volt ennek, de ami Krúdynál nosztalgia, az nála morális kérdés is, hogy hiába múlt el, akkor is vannak olyan értékek ebben a polgári világban, amit meg kell őrizni, mert ez a létezésünknek a talapzata, és ehhez próbál igazodni egész életében. Közben pedig nagyon széles az a spektrum, amin keresztül megmutatja ezeket a polgári értékeket, mert ide tartozik az az étel, amit eszünk, az a könyv, amit olvasunk, és nem mellékesen az, hogy hogyan olvassuk azt a könyvet, vagy hogy akkor is elmegyünk dolgozni, ha megtehetnénk, hogy ne menjünk, de akkor is elmegyünk hosszasan utazni, ha éppenséggel nem tehetjük meg. Szóval Márainál ezek a dolgok nincsenek ellentmondásban egymással, de azt is tudja közben pontosan, hogy ez bizonyos értelemben egy illúzió, mert ez a világ épp megszűnik. 

– Erre is rá akartam amúgy kérdezni, hogy szerinted az a polgári világ, amiről Márai ír, létezett-e egyáltalán abban a formában, avagy ő is csak egy illúziót kergetett? 

– Ezzel kapcsolatosan ismét olyan példát tudok hozni, ami gyakorlatilag egy félmondat, és ezeket a félmondatokat szeretem talán a legjobban a kávéházak kapcsán írja meg, hogy a pesti, meg úgy általában a magyar kávéház nagyon más, mint bárhol a világon, mert ott a polgárságnak a nappalijaként működik a kávéház, és hogy azok a polgárok mindig ott vannak. Ennek kapcsán írja, hogy amikor húsz év után bemegy egy kávéházba, ugyanaz az ember ott kanalazza a levesét, és fölnézve azt mondja, hogy jaj de jó, hogy bejött Máraikám, szóljon már a kenyeresnek, hogy hozzon még egy kosár kenyeret. Nem azt kezdi, hogy mi történt veled, mit csináltál húsz évig, hanem természetesnek veszi, hogy újra ott van, és ha már ott van, hát szóljon akkor a kenyeresnek. Márai számára valahol ez testesítette meg az otthon érzetét, ezek miatt a polgári viselkedésminták miatt érezte úgy, hogy érdemes hazajönni. 

– Tényleg, tavaly év végén jelent meg egy átfogó könyved a budapesti kávéházakról. Márai hova járt, melyi kávéházat tekinthetjük a törzshelyének? 

– Ő írta le, hogy kávéház nélkül nincs magyar irodalom, és ezt komolyan is gondolta. Persze ebben is igaza volt: a magyar kávéházi világ legalább száz éven át a magyar kultúral egfontosabb háttérintézménye volt Pesttől Kolozsvárig, és nélküle teljesen másként nézne ki az irodalmunk. Egyébként Márai sok helyre járt, van is egy gyönyörű esszéje, amiben leírja, hogy milyen volt egy átlagos napja, amikor ő nagyon jól keresett. Attól is gyönyörű ez az írás, hogy amikor leírja, akkor már nem állnak fent azok az állapotok, amikor befutott íróként – elsősorban a színdarabjaival keresett sok pénzt – élt épp Budán. Ebben az esszében leírja, hogy reggel későn kel, a cselédlány behozza a reggelit, van benne friss gyümölcslé, tojás, összeszedi magát, elmegy egy kicsit teniszezni, aztán bemegy egy kávéházba, aztán elmegy egy étterembe, ott beszél, találkozik valakivel, megír egy cikket, azt beviszi a szerkesztőségbe. Az is lehet, hogy egy cukrászdába is elmegy, utána színház, utána talán még elmegy szórakozni, tehát körülbelül egy olyan életet él, amilyent szeret élni, de közben már 1939-et vagy 1940-et írunk, tehát már ez az utolsó pillanatok egyike. Ott például nem írja le, hogy melyik kávéházról van pontosan szó, de azt tudjuk, hogy amikor hazaköltözik, akkor a budai Philadelphia kávéházba jár rendszeresen, ami egy kicsit olyan, mint az irodalmi kávéházak Budapesten, de nem véletlen, hogy Budán van, mert így picit a peremén van ennek az egésznek. A Philadelphiába rajta kívül rendszeres vendég Szabó Dezső, és gyakran betér Kosztolányi Dezső, ők egyébként egy időben szomszédok is voltak Budán. Szóval tekinthetjük a Philadelphiát a törzshelyének, de közben nyilván beül ő mindenhova, meg találkozik mindenkivel, ugyanakkor azt is nagyon pontosan látja 1945-46-ban, amikor mások még reménykednek mindenfélében, hogy eltűnik ez a kávéházi világ, merthogy a kávéház olyan, mint az agora, ahol a különböző szabad eszmék cserélnek gazdát, ezt pedig az új hatalom értelemszerűen nem fogja hagyni. Nagyon pontosan érzékelte és le is írta ennek a kávéházi világnak a végét is.

– Nem sokkal ezután, 1948-ban az emigráció mellett dönt ő is. Mi történik Máraival ezt követően, egyáltalán mit kezd ezzel az új helyzettel?

– Hát rendületlenül, grafomán módjára ír, még úgy is, hogy részben azt gondolja, hogy az olvasói is fokozatosan el fognak tűnni, de ő közben az utókornak dolgozik. Közben megjelennek ezek az írásai is, de alapvetően az emigráns magyarok olvassák, ami egy nagyon pici közönség a korábbi olvasótáborához képest. Itt megint be lehet hozni az elveit, mert ő maga is hozzájárul ahhoz, hogy művei ne jussanak el a nagyközönséghez, olyan értelemben, hogy a '80-as években már hívogatják egyfolytában, de nem járul hozzá ahhoz, hogy könyveit kiadják Magyarországon, és haza sem látogat.

– Volt amúgy egy mozzanat, amikor úgy tűnt, hogy mégis visszatér az emigrációból, mégpedig 1956-ban…

– Igen, a forradalmat valóban egy heroikus dolognak tekintette, el is indult haza, de mire a repülőgép landolt Münchenben, addigra már a szabadságharcot vérbe fojtották. Valószínű amúgy, hogy ez az a pillanat, amikor végképp megkeseredik ebben az egészben. Az emigrációban ezt követően tovább írja a naplóit, amelyek kapcsán egyébként érdemes megfigyelni egy másik szálat is, egészen pontosan a feleségével való viszonyának a leírását. Az ők kapcsolatuk amúgy is különleges, Márairól tudjuk, hogy korának híres színésznőivel, Mezei Máriával, Tolnay Klárival folytatott viharos viszonyt, de ennek ellenére a Matzner Lolával való házassága több, mint hat évtizeden át kitartott. A felesége egyébként nagyon ritkán bukkan fel a naplókban, valójában az elején és a végén olvashatunk róla. Leírja a megismerkedésük történetét, azt, hogy a két kassai, egy német és egy zsidó polgári család akarata ellenére hogyan házasodnak össze, és hogy gyakorlatilag megszökteti a feleségét, de ezt követően ugye nem Márai lesz a leghűségesebb férj. Mindezek ellenére együtt emigrálnak fogadott fiúkkal, Jánossal, és aztán pedig, amikor már nagyon öregek, akkor kezd el megint írni róla, és ír is valami olyat, hogy az ember kétszer szeret bele ugyanabba a nőbe: a legelején, amikor fiatal, és aztán amikor már együtt megöregedtek, és azt látjuk, hogy Márai életének utolsó évtizedében fokozatosan a felesége válik naplójának főszereplőjévé. Ennek kapcsán gyönyörű dolgokat ír az időskori szerelemről, ritka boldog napként írja le azt, amikor nem mennek sehova, otthon vannak meztelenül, két 70 év fölötti ember, és tejet isznak a hűtőszekrényből, esznek valamit, dohányoznak, és hogy ez milyen jó. Épp ezért lesz tragikus, amikor elkezdi a felesége betegségét regisztrálni, aztán a halálát, és az is kiderül, hogy Márai addig él, amíg el nem olvassa felesége naplóit és leveleit, amiket precízen beoszt magának, amikor pedig kifogy ezekből, akkor követ el öngyilkosságot, egy olyan pisztollyal, amit már két évvel azelőtt megvásárol. Nyilvánvalóan ő ezt azért teszi, mert úgy gondolja, hogy méltósággal kell meghalni, mert öregen egyedül és magatehetetlenül már nem érdemes élni. 

– Érdekes szempontokat soroltál itt fel, de akkor próbáljuk meg összefoglalni: mit üzen Márai Sándor a mai olvasónak?

– Nagyon kevesen vannak olyanok, akik képesek észrevenni azt, hogy egy hatalmas történelmi változás kellős közepén vannak. Márai kétségtelenül ezek közé tartozott, ráadásul úgy, hogy egyszerűen csak regisztrálta, amit lát, amit tapasztal, de sose akart hatalmas kinyilatkoztatásokat tenni, viszont a maga egyszerűségében félelmetesen pontos volt. Ma talán a legjobban a Hallgatni akartam című önéletrajzi vonatkozású könyvét érdemes újra levenni a polcról, nem mellékesen talán ez volt az első, amit az emigrációban fejezett be, pontosan nem lehet tudni ugyan, de a végén az 1950-es évszám szerepel. Ebben a könyvben a második világháború kezdetétől írja le a megfigyeléseit, és ott vannak benne mindazok az apró jelek, amire figyelni kell ahhoz, hogy a szemlélő rájöjjön, hogy mindazon történések, amik körülötte zajlanak, az nem más, mint maga a történelem. Ezt pedig annyira pontosan írja le, mint rajta kívül szinte senki. Ez nem azt jelenti, hogy a szépirodalmi műveit ne lenne érdemes ugyanúgy elolvasni, újraolvasni, de én azt hiszem, hogy egy olyan időszakban, amikor látjuk, hogy az eddigi világrend recseg-ropog, és nem tudjuk, hogy mi lesz belőle, akkor érdemes kézbe venni Márait. Ő se fogja megmondani pontosan, hogy mi lesz, de hogy mire kell figyelni, azt nagyon tudja. Arról, hogy mi lesz és mi lehetett volna, mondok még egy példát, egy valamivel vidámabbat, hogy ne csak szomorút mondjak. Azt hiszem, hogy ezt is már 1940-ben vagy 1941-ben írja, arról, hogy ő hogyan szeretné befejezni az életét. Azt mondja, hogy valahol Pest környékén szeretne venni egy borospincét, ahol rizlinget tartana, és ott üldögélne, csak olyan könyvet olvasna, ami már 100 évnél idősebb. Néha meglátogatnák a barátai, ahol soproni kolbászt ennének, meg liptói túrót, amit nem szabad paprikával összekeverni, mert a jó dolgokat nem szabad elrontani. És csak ott ülnének, néznék, ahogy készül a bor, és venne maga mellé egy rendes sváb legényt, aki kocsmában dolgozott, mert csak azok tudnak jó fröccsöt csinálni. És így fejezni be az életet. Végül semmi sem úgy alakult, de ez is felér egy monarchiabeli polgár vallomásával, törekvéseivel, amit végül mégis felülírt a történelem.