Madár Zsolt erdőmérnök, amatőr helytörténész hosszú évek óta szenvedélyesen kutatja az első- és második világháború erdélyi, székelyföldi hadtörténetének emlékeit. Figyelme fokozatosan fordult az Úz-völgye felé, ahol nem csupán a világégések tárgyi emlékei nyomában jár, hanem az itt található egykori fűrészüzem tulajdonosainak történetét is igyekezett feltárni. A völgy múltjának kutatása iránt elkötelezett fiatalemberrel bejártuk az egykori Árpád-vonal úzvölgyi maradványait, miközben a Rosenberg család kalandos történetét is megismerhettük.

Egy pénteki napon vágtunk neki az úzvölgyi múlt nyomában tett utazásunknak. Csíkszentmártonban beszéltük meg a találkozót Madár Zsolttal, ahonnan együtt utaztunk tovább az egykori virágzó település maradványai felé. A fiatalember néhány nappal korábban keresett meg azzal, hogy szeretné, ha a tevékenységéről beszámolnánk lapunkban. Lelkesedése, őszintesége és állhatatottsága magával ragadott, csupán annyi kérésem volt, hogy menjünk ki a helyszínre és egy történelmi séta alkalmával meséljen nekem kutatásairól.

Amint útnak indultunk, szinte kérdés nélkül ömlenek útitársamból a szavak. Mint a Pottyondon élő Zsolt elmesélte: a Soproni Egyetem Erdőmérnöki Karán végzett, és tíz éven keresztül dolgozott a Csíkszeredai Állami Erdészet mérnökeként. A történelem iránti vonzalom egészen gyermekkorától része volt az életének, gyűjtötte a világháborús eseményekkel kapcsolatos irodalmat, sokat olvasott az erdélyi és magyarországi hadszínterek eseményeiről.

Erdőmérnökként munkája jelentős részét terepen töltötte, ahol rendszeresen találkozott világháborús emlékekkel. „A gyimesközéploki erdőket őriztük, amelyek határosak a gyimesbükkiekkel, ott mindenféle volt. Például felfedezhettem a mihályszállási őrs maradványait, régi lövészárkokat, lerombolt katonaistállókat és számos katonasírt is. Akkor döntöttem el, hogy komolyabban fogok foglalkozni a történelmi kutatásaimmal” – elevenítette fel Zsolt. A fiatalember a terepmunkák alkalmával korabeli haditérképek segítségével a Gyimesektől az Ojtozi-szorosig járta be a vidéket.

Kivégzés a határban

A következő mérföldkő volt, amikor 2013-ban néhány helybéli ismerőssel a lakóhelye határában, Pottyond-Jáhoroson található katonai tömegsír sorsát a kezükbe vették. A nyolc magyar honvéd nyughelyéül szolgáló temetkezési hely akkoriban elhanyagoltan állt a falu határában és az ott eltemetettek nevei is feledésbe merültek. Összefogással készítettek új keresztet a régi korhadt helyébe és bekerítették a sírt.

„Ezután feltettem magamban, hogy ezt a nyolc magyar katonát fel fogom kutatni. A kutatást a faluban kezdtem, kevés eredménnyel, majd felvettem a kapcsolatot a Hadtörténeti Múzeummal, a Magyar Hadügyminisztériummal. Kaptam segítséget, és beazonosítottuk a helyet, amit kivégzési helyszínként neveztek meg. Ennek az az oka, hogy ezen a helyen nem volt kifejezetten harci cselekmény, ezek a katonák menekülés közben estek el” – mesélte Zsolt.

A kivégzés története a második világháború utolsó hónapjaihoz köthető. A katonák valószínűleg Úz-völgyéből menekültek és céljuk Csíkszentdomokos volt, hogy ott csatlakozzanak a Magyarország felé tartó menetoszlophoz. A részletek a magyarországi hadügyminisztériumi nyilvántartások és helyszíni kutatások nyomán kerültek napvilágra.

A honvédek egy nagyobb menekülő csoporttól elszakadva kerültek orosz fogságba, majd kivégezték őket. Ezt tanúsítják az egy helyen talált nagy mennyiségű orosz géppisztoly-lőszer hüvelyei is. Zsolt nem elégedett meg az áldozatok beazonosításával, hanem igyekezett felkutatni a katonák hozzátartozóit is. A szálak egészen a felvidéki Somodi községig, sőt az Amerikai Egyesült Államokig vezettek. Sikerült minden katona leszármazottjait megtalálni, akik többsége a tervek szerint idén júliusban el fog látogatni Pottyondra, és megemlékezést tartanak a Dánél Csaba és társai által felújított emlékműnél.

Úzvölgyéből Kanadába

Úzvölgyi barangolásai során Zsolt figyelme hamar az egykori fűrészüzem-tulajdonos Rosenberg család felé fordult, akikről a kezdetekben csupán annyi maradt meg az itteniek emlékezetében, hogy „elmenekültek”. Elhatározta, hogy felkutatja a család történetét. Kiindulópontja alig volt, csupán egy korabeli újságcikkben találkozott Fritz Rosenberg zsidó üzletember nevével. A fiatalembert nem hagyta nyugodni a történet és felkereste a Magyarhoni Zsidó Imaegyletet, ahol rendkívül pozitív fogadtatásra lelt érdeklődése és Balázs Deutsch István személyében elkötelezett segítőre akadt.

Hosszú hetek munkája nyomán kiderült, a család több kitérőt követően Kanadába emigrált, és a Quebec tarománybeli Rawdon városában sikerült megtalálni a leszármazottakat. Zsolt levélben vette fel a kapcsolatot a Rosenberg család Kanadában élő leszármazottjaival, akik nagy örömmel fogadták érdeklődését. A család sorsa után kutatva filmbeillő, fordulatoktól sem mentes történet tárult fel a lelkes kutató előtt.

Mindennek megbeszélésére volt időnk, amíg a változatos minőségű hegyvidéki úton megtettük az Úz-völgyébe vezető 33 kilométeres szakaszt. Mielőtt azonban a Rosenberg család emlékeit meglátogattuk volna, a völgy világháborús emlékei között tettünk sétát. Autónkat a Rác pataka nevű völgy útra nyíló szájában hagytuk, majd gyalog vágtunk neki, hogy felfedezzük az egykori Árpád-vonal védelmi rendszerhez tartozó Mátyás király erőd maradványait.

A kelet felől érkező ellenség megállítására hivatott, a Csuklyánka-hegyen és környékén kialakított völgyzár emlékeibe szinte minden lépésünk során belebotlottuk. Zsolt fáradhatatlanul mesélt, magyarázott, és vezetett körbe a világháborús emlékek között. Feltárult egy jól kiépített, ám valódi erejét soha nem bizonyítható védelmi vonal sorsa és az 1944-es orosz áttörés eseményei.

Lövészárkok, bunkerek, lőszerraktárak

Körbetekintve lövészárkok, tankakadályok, bunkerek maradványai bukkantak fel itt is ott is. A hegyen körbefutó árokrendszer még ma is jól kivehető. „Rác pataka volt a második világháborúban az a pont, ahonnan az Úz völgyét meg akarták védeni. Itt egy magaslat van (Csuklyánka-hegy, szerk. megj.), ide be tudták vájni a lőszerraktárakat, a hadikórházat, a tetejébe vájt hasadékban pedig tüzelőállásokat állítottak fel” – mutatott körbe Zsolt. A betonmaradványok őrzik az egykori építmények körvonalait, sorra jártuk a romokat, miközben feltárult a völgy megvédésére kiépített erődrendszer.

Az egykori épületek szétszórt maradványai arról tanúskodnak, hogy a világháború során vagy a visszavonulók, vagy a nyomukban érkező orosz hadsereg felrobbantotta azokat. Megnéztük, honnan vonultak vissza a harcokban megfáradt katonák és melyik irányból érkezett az utánpótlás. A magaslatot körben futóárkok maradványai fonják körül. Mint Zsolt magyarázta: ezeknek egy része födött árok volt, hogy biztosítsa a katonák biztonságos közlekedését a harcok során. „Hatalmas összegeket fordított a magyar állam ennek az erőd-rendszernek a kiépítésére a „kicsi magyar világ” idején. Látszik, hogy nem négy évre terveztek, hanem hosszú távon be szerettek volna rendezkedni a visszacsatolt területeken” – magyarázta.

Átvágtunk a keskeny hegyi úton, és egy lőszerraktárba vezetett az utunk. A törmelékek közül ma is marokszám lehet szedni a töltényhüvelyeket, de kézigránát-alkatrész is akadt a kezünkbe. A hegytetőre felkapaszkodva sziklába vájt lőállásokat találtunk. Három helyről tüzelhettek a völgyben érkező ellenségre és védhették a határőr kaszárnyák épületeit. Egy ponton periszkóp maradványait találtuk, az árok alján páncélzat elrozsdásodott fémlemezei tűntek fel.

„Innen védték a völgyet abban a két szerencsétlen napban, amíg védhették. Aztán áttörtek, ezt a hegyet gyakorlatilag szétlőtték, hiszen innen történt a legnagyobb hevességű tüzérségi ellenállás a magyarok részéről” – emelte ki Zsolt. Távolabb feltűnt a Mogyorós-tető, amely szintén fontos stratégiai pontnak számított. A hegynek az első világháborúban komoly szerepe volt, többször gazdát cserélt, hiszen aki birtokolta, az ellenőrzése alatt tartotta mind az Úz-, mind a Csobányos völgyét.

A civil élet emlékei is feltűntek

A csúcsról visszaérve a hegy aljában szűk barlang bejáratára mutatott Zsolt. A több forrásban is megemlített földalatti terem állítólag száz ember befogadására is alkalmas volt, jelenleg a hegyoldalból legördült sziklák takarják el a kíváncsi tekintetek elől. Helytörténész vezetőm szerint odalent akár fegyverek is lehetnek, lemenni az omlásveszély veszélyes lenne, így ettől el is tekintettünk.

Továbbsétálva az egykori erődítmény újabb darabjai, boltíves betonelemekbe ütköztünk, az úton keresztül sétálva pedig tankakadályok nyoma tűnt fel. Ezek a földhányások annak idején azt a cél szolgálták, hogy a támadó tankok rajtuk felemelkedve kilőhetővé váljanak. Ehhez rendkívül jó időzítésre volt szükség, hiszen a harckocsik másodpercekre billentek csupán fel, ez idő alatt kellett minél pontosabb találatot bevinni a sebezhető alsó részükbe, vagy szétlőni a lánctalpakat – magyarázta Zsolt. A tankakadályok mellett már a civil élet nyomai is feltűntek, az egyik deszkaszárító romjai tanúskodtak a hajdani faipari tevékenységről.

Közben megkérdeztem a fiatalembert, mi vonzza újra és újra az Úz-völgyébe, mi ösztönzi kutatásainak folytatására? Zsolt válaszában úgy fogalmazott, hogy az igazság keresése hajtja és az, hogy az igazságot, a történelmi tényeket minél többen megismerjék, hiszen az idelátogatók nagy része sincs pontosan tisztában az egykori eseményekkel. „A másik része, a hozzátartozók felkutatásának lényege, hogy örök emléket állítsunk az elhunyt katonáknak. Engem nagyon megérint az, hogy ezek az emberek eljöttek ide, harcoltak a haza védelmében. Megérdemlik, hogy a rokonaik tudják, hogy hol hunytak el, mi lett a sorsuk. Egyfajta elégtételt szeretnék nyújtani a leszármazottaknak, hogy tudják meg, milyen harci cselekményekben vettek részt” – mondta el.

A Rosenberg családdal kapcsolatos kutatásairól pedig azt mondta Zsolt, hogy szeretné, ha megismernék azoknak az embereknek a történetét, akik felvirágoztatták a völgy gazdaságát, majd méltatlan üldöztetésnek lettek kitéve és elvesztették mindenüket. Vezetőm megemlített még egy zsidó családot, amely szintén a völgyben, Aklosnál működtetett fűrészüzemet. A Klein család sorsa azonban még tragikusabban alakult, ők nem élték túl a világháborút.

Az elhíresült sírkert

Sétánk során eljutottunk a 2019-ben nagy figyelmet kapott sírkertig. A temetőben főleg az első világháborúban elhunyt magyar honvédek nyugszanak, míg az egyik sarkában még fellelhetők a völgy egykori polgári lakosainak nyughelyei. A több féle síremlék, a nevek is arról tanúskodnak, hogy Erdély számos pontjáról érkeztek ide annak idején munkát vállalni.

A fatelepet a müncheni származású Rosenberg család a 20. század elején vásárolta meg és fejlesztette tovább, kiépítve többek között Dormánfalva és Csíkszentmárton felé is a vasutat. A fát a kitermeléstől a száraz fűrészáru elkészítéséig feldolgozták helyben. Több fűrészüzem („gatter”) és a hozzájuk épített szárítóhelyiségek hálózták be a területet, amelyek maradványai a mai napig láthatóak. A befektető Rosenberg Frigyes egyébként nem egyedül érkezett Németországból, vele tartott édesapja, testvére, felesége, és együtt irányították a fatelep működését. A család egykori rezidenciája, a „Rosenberg kastély” maradványai ma is fellelhetőek a völgyben. Utazásunkat mi is itt fejeztük be.

Az egykori lakóépületnek már csak az alapjai tanúskodnak arról, milyen lehetett a hajdani úzvölgyi befektetők élete. Mint Zsolt elmondta: a kastély ablakai a fatelep fő üzemépületeire néztek, hogy a család onnan is figyelhesse a munkát. A gyártelep maradványai ma mementóként ágaskodnak ki a földből, emlékeztetve az idelátogatókat az egykor itt élt emberekre, az egykori tulajdonosokra, munkásokra. A bejárt emlékek felidézik a világháború poklát megjárt Erdély és Európa sorsát. Útitársamat idézve bízom abban, hogy az érintettek megérik majd a Zsolt által óhajtott igazságok, történelmi tények befogadására.

A Rosenbergek sohasem tértek vissza Úz-völgyébe. A család felbecsülhetetlen értékű eszközt hagyott maga után. Hiába folyamodtak kártérítésért a német, a magyar, a román és a svájci államhoz is, minimális mértékű kompenzációt kaptak.