A Sárga levelek, történetét a jelenkori török társadalmaba beágyazva mesél földrajzi helytől és politikai berendezkedéstől független emberi konfliktusokról, s fogalmaz meg örökérvényű kérdéseket. 

Arany Medvével kitüntetett alkotást láthatott szerdán délután a 25-ik Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) közönsége. Ilker Catak filmje idén februárban kapta meg a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját.

A cselekmény valamikor az elmúlt években játszódik, egy olyan időszakban, amikor Törökország, terrorista fenyegetésre hivatkozva, szárazföldi hadműveletet indított az észak-szíriai kurd erők ellen. A történet középpontjában egy művészházaspár, Derya Tufan (Özgü Namal) és Aziz Tufan (Tansu Bicer) áll. Előbbi az ankarai állami színház ünnepelt művésznője, utóbbi sikeres drámaíró és egyetemi tanár.

A film sebészeti pontosságú látlelet az Erdogan-rezsim, tágabb értelemben pedig az illiberális demokráciák működéséről. Azizt, több kollégájával együtt, mondva csinált okokra hivatkozva, elbocsátják az egyetemről. Egy napra rá Derya azzal szembesül, hogy felsőbb utasításra letiltották Aziz nagy sikerrel frissen bemutatott darabját, melyben ő alakította a főszerepet. Mivel az ügy miatt összehívott társulati ülésen kemény kritikával illeti a színház direktorát, másnap kézhez kapja szerződése felbontásáról szóló határozatot.

Vesszőfutásuk ezzel nem ér véget, távollétükben a rendőrség jár az otthonukban, terrorizmus gyanújára hivatkozva kérdezve ki a szomszédjaikat, Aziz ellen pedig vádat emelnek egy, úgymond az államelnököt sértegető Facebook-bejiegyzés miatt.

Az állástalanság egész egzisztenciájukat alapjaiban ássa alá, mivel lakásuk törlesztőrészleteit nem tudják fizetni, 14 éves lányukkal, Ezgivel együtt, Isztambulba költöznek, Aziz anyjához.

Természetesen a társadalmi nyomás, az anyagi stabilitás elvesztésével járó bizonytalanság megbolygatja a családi harmóniát, a nyomasztó pénzügyi helyzet pedig az addig megingathatatlannak hitt értékrend megkérdőjelezését vonja maga után, korábban elvetelennek vélt kompromisszumok útját nyitja meg. Lehet, hogy a színházzal nem is lehet megváltani a világot? Hol a határ az idealizmus és az egót tápláló szélmalomharc között, fel kell-e áldozni nemes, absztrakt ideálokat a családi felelősségvállalás oltárán? Mit érnek a progresszív elvek, ha azok nem nyilvánulnak meg az életünkben? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket feszeget a A Sárga levelek.

Ilker Catak opusza jó arányérzékkel ágyazza be a személyes konfliktusokat a társadalmi kontextusba, s különösen izgalmasan képezi le az Erdogan-féle embertelen áldemokráciának a mindennapi életben megjelenő elnyomó mechanizmusait a filmbeli magánszínházi produkció kaffkai hangulatú és feszültségű nagyjelenetében.

Az orbanista propaganda piedesztálra emelte a demokratikus formákat kiüresítő, a bárminemű ellenvéleményt árulássá minősítő, a hatalomtól megrészegült vezért tévedhetetlenné avanzsáló, a közönséges haszonlesést nemes eszmék mögé bújtató illiberális állam eszméjét. Ennek a hamis eszmerendszernek nálunk is sok csodálója akadt. Ez a film elsősorban nekik ajánlott, kijózanítónak. És persze mindenki másnak, aki szereti a mozit. A jó mozit.