Enric Marco Batlle, ez a szürke katalán férfi dús bajusszal a Franco diktatúra végével kezdődően kilépett a közvélemény elé, és azt a mesét adta elő a spanyol holokausztot éppen felfedezni kezdő társadalomnak, hogy a flossenbürgi koncentrációs tábor túlélője volt. Hazugságát mindenki elhitte, és 2005-ig nem csupán a holokauszt legismertebb arca volt Spanyolországban, kitüntetésekben részesült, iskolákban adott elő és tévéműsorokban szerepelt, hanem az Amical de Mathausen egyesület elnökének is megválasztották, amely a koncentrációs táborok túlélőinek emlékezetét hivatott őrizni és érdekeinek védelmét ellátni Spanyolországban. 2005-ben egy hatalmas nemzeti botrány keretében derült fény az igazságra: Marco nem, hogy nem is járt Flossenbürgban a második világháború idején, de egy német fegyvergyárba jelentkezett munkára, így került a nácik közelébe.

A 24. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon, első vasárnap ezt a történetet játékfilmben láthatta a közönség Aitor Arregi és Jon Garaño rendezésében, címe: Marco, la verdad inventada (Marco, a kitalált igazság – szerk. megj.). A hazugságát mesterien felépítő, éltető, és a leleplezést követően hozzá kórosan ragaszkodó karaktert csodás alakításban hívja elő Eduard Fernández.

Az író-rendezők még 2006-ban próbáltak az esetből dokumentumfilmet forgatni, de nem sikerült, majd doku-fikciót készítettek volna, de arra sem kaptak támogatást, viszont immár jó 18 évvel Marco leleplezését követően erős valóságtartalmú játékfilmben mondják el a történet lényeges eseményeit, indítva Marconak az 1960-70-es évek szakszervezeti ellenállásban betöltött szerepével (ahová hasonlóan hazugságokkal kérette be magát) egészen 2022-es haláláig. Az 1921-ben született Marco tehát 101 evésen hunyt el, és 2005 után végig az igazát bizonygatta a nyilvánosság előtt, csakhogy már senki nem hitt neki.

Műfaját tekintve erkölcs-thriller a Marco. Az alkotók jó érzékkel a thrilleri motívumok használatával mesélik el azt, ahogyan a titok súlya alatt és a leleplezés félelmétől hajtott főhős egyrészt az alibi-gyártás mechanizmusában vergődik, másrészt a környezetéhez képest próbál versenyt futni az idővel. A narratív szálat többször előre-hátra tekeri Arregi és Garaño, így Marco hol a koncentrációs tábor nyilvántartásából szerzett fogolylistát hamisítja, hol a hallgatóságot könnyeztető előadásokat tart, hol pedig az állításait ellenőrző történész hívásait fogadja, illetve hárítja.

A leleplezés és a megszégyenülés pillanataiban Marco világa összeomlik, viszont együttérzés a nézőben nem fakadhat, ahogy a vásznon a jelenetben részt vevőkben sincs. A nemrég még ünnepelt és közfigyelemből táplálkozó egó darabokra esik szét, szupeközeliben keretezett vonásain a megsemmisülés lelki katasztrófája elemi erővel üt át. Eduard Fernández megérdemelten részesült Goya-díjban ezért az alakításért. Marco nem fogta fel, és haláláig sem tudatosult benne, hogy hazugsága a holokauszttagadás egyik hivatkozási pontja lett – a hazugságot normalizáló mai világnak talán ezzel üzen leginkább a film.