Zenei fronton 1991 rendkívül érdekes év volt, ami jelentős változásokat hozott több szempontból is, ami a zenefogyasztási szokásokat illeti. Ekkor adta ki a Metallica a Fekete albumot, egyértelműen jelezve ezzel, hogy a thrash metál addig ismert kora immár véglegesen leáldozott, ugyanis egy jóval kommerszebb, MTV-kompatibilis irányba sikerült pozicionálni a műfajt, ráadásul ugyanazon év végére a Nirvana radikálisan átírt mindent, amit addig a rockzenéről gondoltak az emberek. Mindezen villámgyors változások közepette viszont megjelent egy lemez, amely mindmáig a thrash-death műfaj mérföldkövének számít, és megkockáztatható, hogy valóban az utolsó a maga nemében, mert az ezt követő években a műfaj korábbi nagyjai is merőben más síkon folytatták – már aki egyáltalán – a pályafutásukat. Ez a lemez pedig nem más, mint a Sepultura negyedik stúdiólemeze, az Arise, ami most kereken 35 éves.

Kanyarodjunk most vissza az időben. 1991-ben Marosvásárhelyen dübörgött a metál, annál is inkább, mivel akkor már szabadon hozzá lehetett férni mindenféle zenéhez, igaz, még nem épp zökkenőmentesen, de az események mindenképp felgyorsultak e téren, és némi fáziskéséssel ugyan, de a nemzetközi trendek betörtek az erdélyi kisvárosokba is, jelentős mértékben felkavarva az állóvizet. Egyre gyakoribb jelenség lett a kibetűzhetetlen bandanevekkel kidekorált halálfejes fekete póló, és ezzel egyenes arányban szaporodott az olyan zenés-táncos összejövetelek száma, ahol a metálzene kapta a főszerepet.

Jómagam egy ilyen rendezvényen találkoztam először a brazil Sepulturával, akkor még az 1989-ben megjelent Beneath the Remains album Inner Self című tételére szabadult el a pokol a Szakszervezetek Házában kb. este 9 magasságában. Ugyanennél a korszellemnél maradva, még egy sajátos jelenség volt jellemző, mégpedig a metálzenekarok gombamódszerű elszaporodása. Kis túlzással a lakótelep tömbházaiban emeletenként átlagosan három zenekar működött, itt viszont nyilván célszerűbb a színvonalat és a zenei tudást nem feszegetni, viszont a lelkesedés az sosem látott méreteket öltött. Voltak nyilván olyan bandák, akik azért egy-két fokkal magasabb szinten művelték ezt a zenélősdit, ezek aztán rendszeres fellépési lehetőséget is kaptak különböző rendezvényeken, mint például a szépemlékű Nyári Színház betonszínpadán megrendezésre kerülő metálfesztiválokon. 1991 nyarán az egyik ilyen banda előadásában hangzott el az Arise, ami azelőtt csupán néhány hónappal jelent meg, viszont instant hatást gyakorolt mindenkire, aki kicsit is érdeklődött a keményebb zenék világa iránt. Mi azt akkor nyilván nem tudtuk, de a helyzet világszerte hasonló volt a marosvásárhelyihez.

Vágás és ugrás előre az időben. Már a 21. század tízes éveiben alkalmam nyílt egy hosszabb beszélgetést folytatni Igor Cavalera dobossal, aki testvérével, Max Cavalerával közösen alapította a Sepulturát a brazíliai Belo Horizontéban még a nyolcvanas évek közepén, és aki a beszélgetésünk idején már szintén nem volt a zenekar tagja. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy melyik is volt az a lemez, ami még a klasszikus felállás korában készült és amely talán a legközelebb áll hozzá annyi év után is. Bár egyértelmű választ nem kaptam, az Arise kapcsán valami olyasmit mondott, hogy hát igen, valami különlegeset sikerült 1991-ben létrehozniuk, amihez valószínűleg az is hozzájárult, hogy az időzítés is épp megfelelő volt, mert valóban egy zenetörténeti korszakhatár pillanatában készült el az album.

De mitől is annyira különleges az Arise, hogy mindmáig érezteti hatását? Első körben célszerű leszögezni, hogy a Sepultura fejlődése lineáris folyamat volt, amelyen nagy valószínűséggel – szubjektív vélemény ugyan, de minden bizonnyal sokan egyet fognak érteni – az Arise volt az a csúcspont, amit azután már nem sikerült túlszárnyalniuk (ennél a pontnál a zenekar klasszikus felállásában készült lemezekről beszélünk, ez a korszak az 1985–1996 közötti időszakot öleli fel, amelynek során egy EP és hat stúdiólemez készült). Az 1987-ben megjelent második stúdióalbum, a Schizophrenia már előrevetítette azt, hogy ez a négy brazil srác gyakorlatilag a semmiből hozott létre egy különleges zenei világot, amely eltér mindattól, amit akkoriban a thrash metál szcénán belül alkottak a már befutott zenekarok, de az abban az időben egyre hangsúlyosabban kibontakozó death metál mozgalom keretei közé sem lehetett beszorítani. Az 1989-ben megjelent Beneath The Remains töréspontot jelentett, mind pozitív, mind negatív értelemben. Pozitívum volt kétségtelenül, hogy ez az az anyag, amivel Cavaleráék egyértelművé tették, hogy a Sepultura immár egy kiforrott stílussal rendelkező zenekar, ugyanakkor ez hozta el számukra a valódi nemzetközi áttörést. Negatívum némileg, hogy talán egy picit a Sepulturát is magával ragadta a korszellem, emiatt pedig több ízben is az a vád érte őket, hogy a Beneath… ugyan technikailag fényévekkel meghaladja az előző anyagot, viszont ez némiképp az eredetiség rovására ment és a brazil banda az évtized fordulójára belesimult a thrash metál trendjébe, ekkoriban leginkább a Slayerhez hasonlították őket. Ez a megállapítás amúgy több szempontból is erősen vitatható, de ebbe itt és most ne menjünk bele.

Valószínűleg nem véletlen, hogy 1991-ben ezekre a felvetésekre (is) válaszolt a Sepultura az Arise lemezzel, de nyilván ebben az alkotási folyamatban sokkal több rejlik, mint a bizonyítási kényszer. Annak idején Max Cavalera frontember a következőképp jellemezte az albumot:

„Az Arise bizonyos szögből nézve akár visszalépésként is felfogható, mert kevésbé komplex, mint amilyen a Beneath The Remains volt, ami így utólag nézve túlzottan techno-thrash jellegű lett. Sok zenekar elveszítette a brutalitását, amikor elindult a komplexitás irányába, nekünk azonban nem ez a célunk, így aztán megpróbáltunk egy kicsit egyszerűsíteni a dolgokon. Az Arise szerintem valahol a Schizophrenia és a Beneath The Remains között helyezhető el. Ezúttal azt akartuk, hogy a riffek, a nóták megragadjanak az emberek fülében. Ez egy keményebb és lassabb lemez, mint az elődei, amelyben egyesül a thrash, a hardcore és az indusztriális muzsika. A szövegek is sokkal kifejezőbbek lettek, mint bármikor korábban. Minél rövidebb sorokat akartunk írni, hogy ezáltal annál nagyobb agresszivitást vihessünk bele.”

Három és fél évtized távlatából is kijelenthető, hogy az akkori célkitűzések maradéktalanul teljesültek, sőt a Sepultura ennél többet is összehozott, ugyanis sikerült olyan irányokba is elmozdulniuk, amit előttük senkinek sem, és valószínű, hogy a végeredmény épp emiatt a kísérletezésre való hajlam miatt lett annyira különleges. Az Arise valóságos zenei hullámvasút, ahol a középtempós és lassú részek szervesen váltakoznak a gyors riffekkel, ezzel pedig baljós és sötét hangulatot teremtve a lemez egészén, amihez jelentősen hozzájárulnak Max énektémái, amelyek minden korábbinál artikuláltabbak, ugyanakkor a szövegvilág is sokkal inkább reflektál a kor társadalmi problémáira, és ami mellesleg mindmáig aktuális mondanivalót közvetít, ezzel is demonstrálva, hogy a szó minden értelmében időtálló alkotást sikerült létrehozniuk.

A különleges hangzáshoz fontos adalék, hogy a Sepultura a negyedik stúdiólemezét már a floridai legendás Morrisound stúdióban rögzítette, a nem kevésbé legendás Scott Burns irányításával, ilyenformám pedig tetten érhető ugyan egyfajta death metál hangzás, viszont az alap az kétségtelenül továbbra is a thrash metál gyökerekből táplálkozik. Az olyan dalok, mint a címadó Arise, a Desperate Cry vagy a Dead Embryonic Cells mai napig a műfaj alapvetéseinek számítanak, amikkel sikerült csúcsra futtatniuk – még egyszer talán akkor és ott utoljára – azt a fajta zenei univerzumot, ami egy bő évtizedes zenetörténeti korszakot határozott meg.

Egyébként a felvételek alatt uralkodó hangulat is jellemző volt az adott korszakra: „Totálisan újszerű élmény volt Amerikában dolgozni. A Morrisound akkoriban az egyik legmenőbb stúdiónak számított, szinte az összes nagy death metal banda itt vette fel a lemezeit Scott Burnsszel. Nagy megtiszteltetés volt, hogy mi is itt dolgozhattunk. Baromi nagy káosz uralkodott egyébként a felvételek alatt, végig buliztunk közben... A keverőpult mögött mindig vagy húszan tomboltak, miközben én odabent mondjuk gitároztam. Ott nyomultak a srácok a Death-ből, az Obituaryből, a Morbid Angelből... Egy hatalmas death metal házibuli volt az egész!” – jellemezte később Max Cavalera a teljes folyamatot.

Visszatérve magára a lemezre, a már említett tételek mellett feltétlenül ki kell emelni két olyan dalt, mint az Under Siege (Regnum Irae), ami merőben eltért mindentől, ami korábban a Sepulturára jellemző volt, ennél viszont még inkább egyedi és izgalmas volt az Altered State, amelyben a brazil srácok visszanyúltak a gyökerekhez és a szám elején hallható törzsi dobok már betekintést nyújtottak abba a világba, amit néhány évvel később a Roots című, a klasszikus Sepultura egyben utolsó albumán sikerült csúcsra járatniuk.

Amúgy talán fölösleges kiemelni bármit is, egyszerűen föl kell tenni a lemezt és végighallgatni a lehető legnagyobb hangerőn az első akkordtól az utolsóig. Újfent ki fog derülni, hogy az Arise 35 év után is ugyanolyan brutális gyomrost képes bevinni, mint a megjelenés pillanatában, ezzel pedig el is mondtunk mindent.