A közelmúltban Csíkszeredában járt Rozványi Dávid, magyarországi író, költő, „civilben” pályaorientációs szakember. A magyar nyelvterületek fáradhatatlan vándora első alkalommal találkozott erdélyi olvasóközönségével.

Pályaorientációs szakemberként és alkotó íróként, költőként is ismerős lehet a neve határon innen, és túl is. Most milyen alkalommal érkezett ide?

A mai nap az életemnek egy különleges és csodálatos határnapja volt, ugyanis ez volt az első írói eseményem Erdélyben. Itt is már sokszor szavalták, jelentették meg a különböző újságokban, internetes portálokon a műveimet, de ez volt az első alkalom, hogy az erdélyi olvasóimmal személyesen találkozhattam. Úgyhogy ez kicsit olyan, mintha a zászlómat kitűzhettem volna itt Erdélyben, hogy akkor mostantól kezdve már íróként is itthon vagyok itt. Prózaibb oka is volt a jelenlétemnek, egy pályaorientációs megbeszélés volt a Hargita megyei tanfelügyelőségen és annak voltam az egyik előadója, a „Szakmák Éjszakája, Hargita megye - Noaptea Meseriilor, Harghita” c. rendezvényt készítettük elő, melyre Hargita megyében 2023. április 21-én kerül sor.

Hogyan érkezett az életébe az erdélyi (munka)kapcsolat?

Talán azzal kezdeném, hogy szerintem minden magyar egy kicsit székely és kicsit erdélyi is. Függetlenül attól, hogy hol lakik. Nem véletlen, hogy a magyar himnusz mellett a székely himnuszt is mindig el szokták énekelni az ünnepi megemlékezéseken nálunk. Önmagában véve az, hogy Erdély és a székelység egy mítosz a magyarság lelkébe, egy nagyon pozitív dolog.

Az is nagyon pozitív dolog, hogy turistaként egyre többen jönnek Székelyföldre és Erdélybe, Partiumba és a Bánságba. Ez is csodálatos dolog, de azt hiszem, hogy ez messze nem elég. Nagyon fontos az, hogy élő kapcsolatok alakuljanak ki, akár a munkában, akár a művészetben, Erdély és Magyarország között. Ezért a kolleganőmmel, Angyalné Kovács Anikóval nagyon fontosnak tartjuk, hogy eljöjjünk ilyen megbeszélésekre, a tudás megosztásához, el tudjuk mondani a mi jó gyakorlatainkat, illetve viszont. Fontos természetesen, a párbeszéd. Tehát nem az észt osztjuk, hanem inkább ötletbörzét tartunk, ahol elmondjuk egymásnak, hogy mik a jó gyakorlataink. Ez, hogyha nem is egy hivatalos kapcsolat, de élő munkakapcsolat, és szerintem ez a legfontosabb. Ilyen alkalomból jöttem, és a szervezőknek fölvetettem, hogyha már úgyis itt vagyok, szívesen tartanék egy rendhagyó irodalomórát a Kájoni János Szakközépiskolában.

Rozványi Dávid (1970), solymári katolikus író, költő, közgazdász, pályaorientációs szakember. Korábban szakkönyvei, tudományos munkái jelentek meg, 2009 óta szépirodalmi alkotásai is elérhetők az interneten, és nyomtatott formában. Első saját szépirodalmi könyve, a Boldogságbolt 2022-ben jelent meg, ennek második része idén várható. Íróként nem csak az alkotást tekinti feladatának, hanem azt is, hogy minél több helyen találkozzon olvasóival. Egy ilyen útja során találkozott csíkszeredai diákokkal is.

Miként kezdődött az alkotás, hogyan születtek az első írások, versek, prózák?

Viccesen azt mondhatnám, hogy mindenki költőnek és írónak születik, de a modern pszichológia ezt már tudja kezelni. A tréfát félretéve, azt hiszem, természetes folyamat, hogy tizenéves korában mindenki próbálkozik valamilyen művészeti ággal. Ez nem is azért fontos, hogy nagy alkotások szülessenek, hanem, hogy aki verset ír, aki írással próbálkozik, zenél, vagy fest, az később erre a művészete sokkal nyitottabb lesz. Ezért én nagyon fontosnak tartom. Aztán nálam úgy alakult, hogy hosszú ideig csak az íróasztal-fiókomnak írtam, inkább a tudományos műveim jelentek meg.

És aztán 2009. november 9-én nagyjából délután négy órakor az egyik barátomnak odaadtam az egyik leírt versemet. Ezt tartom az írói születésnapomnak.

Az alkotói oldalát végig lapozgatva, Magyarország, Erdély, a Partium és szinte minden, magyarok lakta táj megjelenik. Ezek mind saját élményeken alapuló írások?

A túlnyomó része igen. Nekem nagyon fontos az, hogyha valahova elmegyek, akkor megörökítsem, ami egyedi benne. Amit megörökítek, nem biztos, hogy az, amit a helyiek a legfontosabbnak tartanak, hanem ami engem megragadott. Ha valahova elmegyek, akkor megpróbálom azt az egyetlen érzést, azt az egyetlen impressziót megfogalmazni, ami minden más helytől különbözővé teszi.

A kérdésre válaszolva, nagyon ritkán fordul elő, hogy nem saját élményből alkotok. Például nekem az egyik legfájóbb, legkínzóbb ilyen a délvidéki magyar közösség megkért, hogy a második világháborúban ott történt tragikus eseményekről, népirtásról írjak egy verset. Mivel az adott településen még nem jártam, ez nagyon nehéz feladat volt. Utána olvastam, a helyiekkel beszéltem, és ez alapján tudtam megírni a Tisza partján című versemet, ami erre a magyarirtásra emlékezik művészi módon. Nem szívesen mondom azt egy ilyen verssel kapcsolatban, hogy sikeres, de ott nagyon meg tudtam érinteni az embereknek a szívét. De alapvetően mindig szükséges a helyi élmény, beszélgetés.

Sokféle aspektusban megjelennek a nők a verseikben. Megakadt a szemem a tiszaörsi nőkhöz írt nőnapi költeményen. Miért pont a tiszaörsi nőket, hölgyeket köszöntötte költeménnyel?

Az első számú alkotótársam, a Török Tünde, tiszaörsi. Amikor szervezték ott a nőnapot, akkor felhívott és kérdezte, hogy nincs-e versem a nők köszöntésére, mert éppen indul a művelődési házba az eseményre. Amíg fölöltözött, azalatt megírtam a verset, utólag megnéztem, nyolc perc alatt.

De ehhez is kellett ismernem, hogy kiket köszöntenek az eseményen, ismernem kellett magának a helynek a hangulatát, hogy hiteles legyen.

Ha az ember magáénak érez igazán egy vidéket, akkor tud csak róla alkotni. Hogyha például mondjuk, annyit írunk, hogy Erdélyben magasak a hegyek, zöldek az erdők, a templomok erődítményként állnak, amíg ezt nem érezzük meg, hogy ez valójában mit jelent, addig nem biztos, hogy tud belőle jó alkotás születni.

Maradva a nőknél, a csíki nők szépségének a titkát is megfejtette.

Igen. Nem úgy mondom, mint férfi, hanem mint alkotó nagyon szeretem megfigyelni az embereket. Ez nem azt jelenti, hogy most bármilyen hódítási szándék lenne bennem. Egyszerűen csak az érdekelt, hogy a csíki nők mitől mások. Tehát mitől mások a csíki nők, ami nem azt jelenti, hogy máshol nem szép nők vannak, de én az ő szépségüket próbáltam megfejteni.

Említette, hogy meg kell ismerni azt a bizonyos helyet, ahol jár. Milyennek ismerte meg Erdélyt, mik voltak, és mik a mostani benyomásai erről a vidékről?

Először Erdélyben még a kommunizmus alatt voltam. A harmadik gimnáziumi tanévem után nyáron nekivágtam, hogy végigjárjam Erdélyt teljesen egyedül. Akkor még úgy működött a dolog, hogy nem volt szabad leírni magamnak, hova megyek, be kellett vágnom, meg kellett tanulnom az összes címet és útvonalat és az alapján megkeresni az embereket. A nyolcvanas évektől kezdve járok tehát Erdélybe, és a tapasztalataimat egyszerűen nagyon nehéz lenne leírni.

Erdély egyszerre magyar és egyszerre külön világ. Ha mítoszként akarom megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy énünk jobbik részét jelképezi Erdély. Nagyon érdekes, hogy akár apróságokban is mennyire másképpen működnek az itteni emberek. Például nekem olyan érzésem van, hogy a magyarországi magyarok inkább feladattudatosak, a székelyek pedig céltudatosak. Amíg a székely ember látja maga előtt világosan a célokat, de az utat még nem, hogy hogyan éri el, addig a magyarok néha elfelejtik a nagy célokat, de pontosan meg tudják tervezni a következő nagyobb lépésüket.

Szóval ez egy külön világ, ami szerintem csodálatos dolog. A megmaradás titka számomra csodálatos dolog. A magyar nemzetet 1920-ban halálra ítélték. Ha valaki akkor azt mondja, hogy száz év múlva az elszakított területeket anélkül, hogy határmódosítás történne, még mindig lesznek magyar közösségek, akkor mindenki kiröhögi, mint egy fantasztát.

Ennek ellenére életerős közösségek vannak a Felvidéken és Kárpátalján is, bár a háború óta már nem voltam kint sajnos. Tartja magát a délvidéki magyarság is, tehát a kisebbségi sorokban ez az élni akarás és fel nem adás csodálatos dolog. Jó látni azt, hogy hogyan fejlődnek a települések. Amit lehet, hogy egy helyben élő nem vesz úgy észre, de aki pár évenként tér vissza, az észleli a folyamatos fejlődést, és ez mindig örömmel tölt el.

A magyarság sorsa, istenhite gyakorta megjelenik írásaiban. Honnan ez a ragaszkodás, hogy ilyen szeretettel és figyelemmel fordul a sorsunk felé?

Több összetevője van, kezdem a személyessel. A családomra mindig a vándor életmód volt jellemző. Ha végigvezetem a családfámat, akkor vannak benne kárpátaljai őseink, vannak felvidéki őseink, vannak erdélyi őseink, Kolozsváron is éltek régen rokonaink. Tehát a génjeimben hoztam azt a jó értelemben vett multikulturalizmust, amit régen Magyarország jelentett, hogy tulajdonképpen a magyarság mindenkit befogadott a függetlenül vallástól, nyelvtől, származástól.

A történelem nagy igazságtalansága, hogy azt a toleranciát, amit mi tanúsítottunk, nem kaptuk vissza. Persze, nyilvánvalóan nagyon sokszor fölösleges intézkedésekkel hergeltük a kisebbségeinket, de hát örülnénk annak, hogy a kisebbségi sorban élő magyarok sok helyen élvezhetnék azt a szabadságfokot, amit akkor a kisebbségek nálunk. Nagyon fontos az, hogy ha valahova elmegyek, akkor beszélgessek az emberekkel, és ne csak úgy turistaként bakancslistán pipálgassam ki a helyeket.

Alkotóként még nem találkozott az erdélyi közönséggel. Első alkalommal nem vállalt könnyű feladatot, hiszen tizenéves fiatalokkal találta magát szembe Csíkszeredában. Hogy sikerültek ezek az alkalmak, milyen tapasztalatokkal gazdagodott általuk?

Ha azt mondja, hogy nem könnyű ez a kihívás, akkor nem ismeri a magyarországi kamaszokat… Számomra nagyon pozitív dolog volt, hogy egyrészt, hogy milyen fegyelmezettek, tisztelettudóak ezek a gyerekek. Meglepett, hogy mennyire alaposan utánanéztek a munkásságomnak, felkészülten vártak. Ez utóbbi valószínűleg az engem fogadó tanárnő, Bodó Beáta felkészítésének is köszönhető. Úgyhogy nagyon szerencsés voltam, nagyon élveztem velük a beszélgetést. Nagyon meglepett, hogy milyen írásaimat választották ki, hogy előadják, ezt valószínűleg majd még elemeznem kell, de érdekes volt számomra. Jó keresztmetszetet tudott adni ez az öt-hat fiatal az írásaimból válogatva, el kell gondolkoznom azon, hogy melyek azok az írásaim, amik őket is megérinthetik. Tehát én is sokat tanultam tőlük. Hatalmas ajándék volt, az eddig a terveim között szerepel, hogy Erdélyben és a Partiumban még visszatérek.

Nagy ajándéknak tartom, hogy mennyire szeretnek engem az emberek. Lehet, hogy nem kapok irodalmi díjakat, nem vagyok bestseller-listás szerző, de a legtöbb helyen szívesen látnak, hívnak, hogy jöjjek el. Ezt én nagy ajándéknak és megerősítésnek tartom. Például hamarosan indulunk a Vajdaságba előadó körútja, április végén partiumi utat tervezünk. Ha a jóisten megsegít, és meghívnak elég helyre, akkor augusztusban eljövünk Erdélybe is.

Visszatérve a gyerekekre. Divatos azt mondogatni, hogy fiatalok vagy általában az emberek, nem olvasnak, nem csak szépirodalmat, hanem egyáltalán semmit sem. Ezt alkotóként hogyan látja? Van kinek írni?

Van kinek írni és én a Szentlélek csodájának tartom, hogy az írásaim megtalálják az olvasóközönségüket. A lehető legváratlanabb helyekről kapok visszajelzéseket, hogy olvasnak.

A kérdésére válaszolva valóban keveset olvasnak, de nem biztos, hogy az olvasóközönségben vagy a befogadó közönségben van a hiba. Szerintem sok esetben arról van szó, hogy egyszerűen a művészet belterjessé vált. Az írót nem az érdekli, hogy az olvasóközösségnek vagy a befogadó közösségnek mit tud adni, hanem az, hogy a többi írótárs, a kritikusok jó véleményt adjanak róla. Nekik ír és elveszíti a kapcsolatot a közönséggel.

A másik véglet, amikor meg teljesen üres szóvirágokat adnak ki, amik nagyon tetszetősek, de ettől még felszínes és üres műnek tartom. Lehet, hogy valakinek ez jelenti a művészeti emléket, szándékosan nem akarok neveket mondani, de sajnos azt látom, hogy az alkotói közösségek nagy része bezárkózik, nagyon kevés olyan alkotói közösség van, akikkel tényleg azt látja az ember, hogy ők nem is alkotni akarnak elsősorban, hanem az értéket közvetíteni az embereknek. Az ilyenek körében én nagyon-nagyon jól érzem magamat. Pedig az irodalom, a művészet nem más, mint szolgálat és ezt a szolgálatot alázattal kell elvégezni.

Mit vásárolna Rozványi Dávid a boldogságboltban?

Ha íróként kérdezed, akkor azt válaszolnám, hogy azok a gondolatok, amiket megfogalmazok, eljussanak az emberekhez és hatással legyen rájuk. És amit adnék érte, a személyes hírnév vagy siker.

Kájoni virágai

Székelyföldi látogatása természetesen írásra ösztönözte, alkotásra ihlette Rozványi Dávidot. AKájoni virágai című verse a diákokkal való találkozást követően született.

Kájoni virágai

Egykor csokorba gyűjtöttél
minden szép éneket,
megélve az emberszív örömét,
s a dicsőséget, mely Istené.

Kezed vetését látom minden dalban,
szellemed gyümölcsét az énekhangban,
de egy termés sem oly nemes,
mint az ifjak tiszta lelke,
kik neved alatt érnek és tanulnak.

Mert nem kő vagy bronz őrzi emlékedet,
nem is a vaskos lexikonok,
nem is szigorú képmásod,
hanem minden új nemzedék,
mely őrzi és éli még a jót,
gondolataiban ott a tiszta és a nemes,
s számukra nagybetű a Haza és az Isten.

Ezek a virágok nőnek sírodon,
ezek erősítik és őrzik meg hitem.