Írt verset és prózát, regényt ihletett, a színészi alakítását elismerő díjat Ennio Morricone kezéből vette át. Mindezek ellenére Gábor Lali megmaradt rézművesnek, magas szinten űzve a gábor cigányok hagyományos mesterségét.

Túlzás nélkül mondható, hogy Gábor Lali, ahogy minden ismerőse emlegeti, bár hivatalosan Lajos a keresztneve, a legismertebb gábor cigány. A nagyváradi származású, jelenleg a Bihar megyei Váradles faluban élő Lali hosszú éveken át aktív szereplője volt a kolozsvári magyar művelődési életnek, állandó tagja a megboldogult Francois Bréda/Bréda Ferenc köré szerveződött bohém értelmiségi társaságnak.

Gábor Lali cigány nyelvre tanította Brédát, de egyúttal meg is ihlette, aminek a gyümölcse lett a 2008-ban megjelent, Lali lakomái című regény. Azonban nemcsak ihletforrásként vonult be az irodalomba, maga is ír, verset és prózát egyaránt, fordít is, egy időben rendszeres résztvevője volt a napjainkban immár Bréda Ferenc nevét viselő Bretter György irodalmi körnek.

„A galamb (...) a legfinomabb gondolkodású madár”

Azt, hogy közismert figura lett, mégsem irodalmi kalandozásainak köszönheti, hanem a film világába tett kiruccanásainak. Gábor Lali két sikeres film szereplőjének mondhatja magát, ráadásul mindkettőben önmagát alakítja, mely lehetőség a profi színészek közül is csak keveseknek adatik meg.

Lakatos Róbert, Bahrtalo! című, 2008-ban bemutatott neorealista vígjátékban, melynek másik főszereplője a kolozsvári értelmiségi körök egyik szintén színes egyénisége, Boros Lóránd, Lóri, a pénztelenségből kivezető legrövidebb és legkönnyebb utat keresi a kincses város, Ausztria és Egyiptom között. A dokumentarista és játékfilmes elemeket szerencsésen vegyítő road movie fölöttébb kedvező fogadtatásban részesült nem csupán a közönség, hanem a kritika részéről is: a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon Europe Cinemas Label East of the West díjat kapott, Gábor Lajosnak pedig az Alatri Saturno Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb férfi alakításért járó díjat ítélték oda. „Ennio Morricone adta át” – emlegeti fel, látható és érthető büszkeséggel.

Gábor Lali túláradó és korlátokat áthágó egyéniségétől idegen a hétköznapiság, a földhöz ragadtság, így hát azon sem lehet csodálkozni, hogy Felméri Cecília, Mátyás, Mátyás című animációs rövidfilmjében a Szent Mihály templom tetején üldögélve tűnik fel. „A galamb a legszelídebb állat és a legfinomabb gondolkodású madár” – mondja a filmben, miközben a galambok a tenyeréből kenyérmorzsát csipegetnek, s az egész jelenet, szürreális hangulata ellenére, vagy talán épp amiatt, teljesen hiteles, 100 százalékosan lalis.  

Harcsabajszával, széles karimájú kalapjával, harsány beszédével, széles gesztusaival elsőre tipikus gábornak tűnik, pedig Gábor Lalit nem lehet semmilyen skatulyába beszorítani, mindegyikből kilóg. Ugyanakkor bármennyire szabad szellemű, a művészeti önkifejezést is sajátjának érző ember, elszálltnak, fellegekben járónak semmiképp sem mondható. A megélhetését kemény kétkezi munkával biztosítja, amiben nagy szakértelemről tesz tanúbizonyságot.

Apáról fiúra

A gáborok hagyományos mesterségének számító bádogosságot, rézművességet a családban, apjától, nagyapjától leste, tanulta el. Kiskamaszként már a család idősebb férfitagjaival járta a bihari falvakat, ereszcsatornákat készítettek, de másféle bádosgosmunkát is elvállaltak. Fiatalemberként, a 80-as évek végén, egy helyi szövetkezetben kitanulta a tévészerelést, de aztán mégis a családi hagyományt folytatta.

A váradlesi műhelyben épp egy pálinkafőző berendezésen dolgozott, amikor meglátogattam. „Rézlemezből csinálom, két hétbe is beletelik az elkészítése” – magyarázza, miközben csattog a kalapács, sistereg a forrasztáshoz előkészített lángvágó. Egy üllőn tetszetős rézibrik áll, hangulatos kelléke a kávézásnak. Szintén itt készült, a műhelyben, egynapi munka eredménye.

Az udvar végi műhely falán szerszámok tömkelege sorakozik, többségüknek a nevét sem tudom. A sarokban méretes fújtató áll, már a nagyapja is azt használta. A fémet maga olvasztja, olyan ősi, apáról-fiára szálló forrasztási technikákat ismer, amiket manapság Európában már csak a gáborok használnak, mondja. Rézdróttal forrasztja a pálinkafőző edényt, a kék láng először aranyszínűre, majd élénk acélzöldre vált, táncol a rézlemez ívelt felületén. Lali maga a megtestesült magabiztosság, preciz mozdulatokkal formálja az anyagot.

A finomabb, nagy hozzáértést végző műveleteket maga végzi, a felnőtt, családos fia besegít, a keze alá dolgozik. „Nem csaptál rá soha az kezedre?” – kérdezem, miközben a kalapács újra és újra lesújt az üst peremére, 2-3 centire az ujjaitól. „Dehogynem, sokszor” – válaszolja. Nem tudom, higgyem-e, az ujjain, körmein semmi nyoma munkabalesetnek.

Beletelik legalább két évbe, hogy valamire való rézműves váljon az emberből, mondja. Csodálkozva hallgatom, öt-hat évre tippeltem volna, bár ami engem illet, valószínűleg egy élet sem volna elegendő, hogy kitanuljam.

Lalinál nincs szabvány

Miközben beszélgetünk, többször rágyújt, lead egy pohárka vodkát is. Ha nem ismerném évek óta, megrökönyödnék, mivel tudom, hogy a gáborok adventisták, s ebből kifolyólag nem isznak, nem dohányoznak. „Valamennyi cigány közül a gáborok alkotják a legzártabb közösséget, ők a legkonzervatívabbak” – mondta nekem nemrég egy jó ismerőjük. „Lali kivételével” – rikoltott közbe riportalanyom, ami maga is szem- és fültanúja volt a beszélgetésnek.

„Nálam nincs szabvány. Én csak létezem, mint egy szabad ember” – mondta egy korábbi találkozásunk alkalmával. Hitelesnek tűnik, minden gesztusából vehemencia, életigenlés sugárzik. Igazi életművésznek tűnik, s annak is vallja magát. Ráadásul rézművesnek sem akármilyen.