Az Egyfeszt gyergyószentmiklósi programjainak sorában tartott irodalmi estet és koncertezett zenekarával Földes László, vagy ahogyan a legtöbben ismerik: Hobo. A 77 éves művésszel a fesztivál Színház- és Könyvudvarában beszélgettünk karrierről, zenéről, Erdélyről és arról, milyen is az élet „térdig szarban, fülig szeretetben”.

– Milyen személyes szálak, élmények kötik Erdélyhez, Székelyföldhöz? Milyen érzésekkel érkezett az Egyfeszt fellépői között hozzánk?

– A legjobb barátom a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója, Solymosi Zsolt, aki unitárius lelkész. Nincs sok barátom, összesen öt embert nevezek annak. Sokat játszottam itt templomokban, iskolákban Pilinszkyt, József Attilát és a Hobo Blues Band volt az első zenekar 1990-ben, amelyik itt turnézott. Megírtam a Látogató című számot, ami arról szól, hogy én csak látogató vagyok ezen a tájon, de akik itt élnek, idegen kultúrában, azoknak van igazán nehéz dolguk, és ahogy megtartják a magyarságukat, ami az övék, az fantasztikus dolog.

Személyes kötődésem, hogy borzasztóan tisztelem az itteni embereket és teljesen le vagyok döbbenve azon, hogy nekem itt micsoda legendám, vagy nem is tudom, micsodám van. Amikor először jártunk itt ’90-ben, segítettünk egy lánynak, aki úgy nézett ki, hogy megbénul és nyugatra kellett vinni kezelésekre. Összeszedtük a pénzt, utána a turné idején meghívott a szüleihez. Torokszorító volt, ahogy elláttak bennünket, tányérokat kellett kölcsönkérniük, hogy az öttagú zenekart meg tudják etetni, húst vettek abban az időben. Végem volt, kiszédültünk ezek után az élmények után valahogyan tőlük és az utcán várt bennünket kétszáz ember, akik valahogy megtudták, hogy ott vagyunk. Ott állt egy fiú és egy lány, énekeltek egy dalt az öreg Hobonak, amit ők írtak. Ez a dal nincs meg sajnos. Találkoztam többször olyanokkal, akik ott voltak azok között az emberek között, de azt a dalt senkitől nem tudtam megszerezni. Ez nem baj, az a fontos, hogy megírták.

Vagy Lupényban voltam a templomban egyszer, és egy fonott kosárkában kis terítővel letakarva hozott egy néni süteményt, hogy ő nem tud mást adni csak ezt. Vagy olyan is volt, hogy egy öt éves kislány az első sorból József Attila-est közben a szemembe nézett, és azt mondta „nem vagy idegen…”. Ott akkor hátraarcot csináltam, öt perc szünet… Előnyös testtartásban, háttal a közönségnek sétáltam, amíg folytatni nem tudtam az előadást.

Láttam olyan együtteseket, hogy idejöttek különböző fesztiválokra és elkezdték énekeltetni a székely himnuszt a közönséggel. Nem kell ez! Ez egy fájdalmas dolog. Nekem a dédszüleim jöttek innen valahonnan, de nem tudom, honnan, már nagyon régen meghaltak ők is, a nagyszüleim is. Tehát semmilyen személyes kötődésem ilyen módon nincs, nem megyek erre rá. Magyar ember vagyok, akikkel pedig itt találkozom, ők is azok.

Hozzá kell tennem, hogy ezen az első Hobo Blues Band turnén vettem egy magyar zászlót meg egy románt. A feleségem kivágta úgy, hogy ha felvettem, az egyik oldalon a román, a másikon a magyar volt. Például Brassóban a közönségnek legalább a fele román volt, de akkor mindez nem számított.

– Vaskos kötetben írta meg életrajzát, amely a közelmúltban jelent meg. Mi ösztönözte a könyv megírására?

– Az, hogy átírják a történteket. El kell mondanom, hogy én nem tartozom egyik oldalhoz sem. A jobb oldal azért rühell, mert azt hiszi, hogy azért nem megyek közéjük, mert a baloldalhoz tartozom, és viszont. Az emberek szeretete engem eltart. Azzal, hogy eljönnek a koncertekre, megveszik a lemezeimet, eltartanak, nem kellett beállnom sehová. Ha rossz kedvem van, bárkit elküldök a p….ba. Az emberek megvédenek, így szabad maradhattam. Én 77 éves vagyok, hallom, hogy melyik művészt hogy üldözték. Amikor a rendszerváltás volt, Nagy Ferónak előkerült 5 száma, nekem meg 22, amiket betiltottak. Ez nem büszkeség, ezek a tények.

Szóval egyszerűen átírják a történteket, ezért egyszerűen meg kellett írnom. Nem azt mondom, hogy nekem van igazam. Én nem tudom az igazságot, de amit írtam, az mind igaz. Azért írtam meg most, mert a Covid miatt volt idő. Egy exhibicionista ember ritkán ül le az íróasztalhoz, ráadásul én két ujjal gépelek. Aki ismer, az tudja, hogy egyetlen elkészült lemezemet sem hallgatom meg, képzelje el, hogy a könyvet háromszor el kellett olvasnom. Bubópestist kaptam a saját dumámtól, alig vártam, hogy megszabaduljak tőle. Megjelent, élje a saját életét.

– A kötethez készült lemez is limitált példányszámban.

– Két lemez ez, most fogjuk újranyomni. Az egyik lemez, a Térdig a szarban, követi a könyv kronológiáját a ’45-ös bluestól a Hashajtó sajtóig. A másik lemez, a Fülig a szeretetben. Emiatt megkaptam a magamét, hogy milyen szomorú. Azokról is szó van benne, akiket szerettünk és elveszítettünk, nekem is meghalt az édesanyám, az egyik gyermekem is. Rajta van József Attilától az Óda 9 és fél percben, amit hol énekelek, hol szavalok és Szirtes Edina Mókus, aki olyan tehetséges, mint a nap, hegedül. Csak az a kérdés, hogy 9 é fél percet ki fog végighallgatni…?

– A Hobo Blues Band feloszlása után nem maradtunk Hobo éneklése nélkül. Mennyiben más az, amit a Hobo és bandájával alkotnak a színpadon, mint a HBB?

– Már az sincs, elengedtem minden nevet. A Hobo Blues Band Póka Egon távozásáig, ez 1993-ban történt, volt az igazi, utána már nem kellett volna csinálni. Mindig úgy gondoltam, hogy a Hobo Blues Band az több mint én, ezért bevettem olyan embereket, akik nem játszani, hanem dolgozni jártak a zenekarba. Sokáig csináltam ezt, felesleges volt. Mellette közben csináltam egy csomó dolgot, irodalmat, színházat, szólólemezeket, fordításokat, ami mindezt áthidalta. Aztán a 2000-es években, 2008 után még inkább beindultak ezek a dolgok. Csináltam pár lemezt, ami nekem fontos. Előtte sok olyat is, ami nem, ahol nem ért össze a szöveg a zenével, ez a zenészek hibája, meg az enyém, hogy nem tudok zenélni. 

– Mindezzel együtt tény, hogy a HBB 1978-ban alakult, jövőre lesz 45 éve ennek. Készülnek esetleg valami nagy dobásra ebből az alkalomból? Találkozó, koncert, lemez…?

– Nem. Az az igazság, hogy semmilyen viszonyunk már nincs egymással. Többen meg is haltak, mint Fuchs Laci, vagy Póka Egon. A többiek a saját útjukat járják. Most Egon halálakor csináltam két emlékkoncertet, hívtam őket és nem jöttek el. Ezekkel az emberekkel a ’80-as, vagy a ’90-es években váltunk el, meg lehet érteni, hogy azóta eltelt 30 év, vagy 40 és nekik ez már nem fontos, vagy vannak, akiknek csak egy rövid epizód volt a Hobo Blues Band az életükben. Én nem így fogom fel, ápolom ezeket a hagyományokat. Most is fogok játszani egy csomó dalt, amit Egonnal írtam (Hobo és zenekara az Egyfeszt pénteki napján koncertezett a Retro színpadon, szerk. megj.). Hozzáteszem: nekem semmiféle nosztalgiám nincs a Hobo Blues Band iránt, mert azt, amit én gondoltam, éreztem, töretlenül tudtam folytatni. Nem érzem úgy, hogy megtört volna bennem valami.

– Szaval, fordít, énekel, ír… Szerteágazó területeken alkot, vagy ad elő. Hol kell keresnünk mindebben Földes László Hobót, vagy éppen ebben rejlik a titok, hogy mindez egyben jelenti, azt, ami Hobót Hobóvá tette?

– Az van, hogy amikor megalapítottam a zenekart, Rolling Stonest, néger bluesokat, meg Doorsot játszottunk magyarul. Én akkor 33 éves voltam, gimnáziumi tanár, már jelentek meg novelláim. Nem azért csináltam, hogy zenész legyek, mert akkor felkészültem volna, de beleestem, mint Pilátus a krédóba. Az első koncertünknek már nagy sikere volt, amit nem is értek. Más kultúrkörben mozogtam, mint általában a zenészek, éppen ezért egy csomó minden érdekel, sok mindenben benne vagyok. Azt csinálom, amit szeretek, nem untam meg és a közönség nem hagyott el. Mindez szabaddá tesz abban, hogy kísérletezzek, van, ami sikerül és van, ami nem egy ilyen hosszú úton.

– Szóba került a Rolling Stones vagy Bob Dylan. Miért fontos, hogy a dalaik magyarul is megszólaljanak?

– Azért, mert olyan tartalmi üzenetük van. Legalábbis azokban a dalokban, amiket én fontosnak tartok saját elfogult szemüvegemen keresztül. Ezeknek a nyoma sincs meg a magyarországi rockzenében, semmilyen hatással nem volt rájuk, vagy akire volt, például Radics Béla, aki Creamet, meg Jimi Hendrixet játszott, nem tudta átültetni a sajátjába. Nekem ez sikerült. Ezeknek a daloknak rettenetes üzenetük van. 

– Nemzedékeken átívelő a zenéje, a produkciói. Milyen érzés az, hogy akár tinédzserek is fújják az évtizedes dalokat?

– Játszottunk a Gellért-hegy oldalában, a Tabánban, egy kiscsávó fogta a színpad előtti rácsot és amikor már az ötödik számot is velem énekelte, megkérdeztem, hány éves. Kiderült, hogy 12, az apjával együtt volt ott és végigénekelte a koncertet. Vannak ilyenek, óriási mulatság az egész, hihetetlen történetek vannak.

– Milyen további tervei vannak, mire számíthatunk a jövőben Hobótól?

– Most, ahogy jöttünk a mikrobuszban, már a következő ötleteimen dolgoztam. Van három ötletem, az három évre elég és az egyiket már útközben írogattam. Van egy témám, amiből akarok írni egy könyvet, a lányommal közösen egy fotóalbumot készíteni pontosabban, amibe az én szövegeim kerülnek.

Akarok csinálni egy dokumentumfilmet, amit nem én rendezek, egy lemezt és egy koncertet is, ami arról szól, hogy én miért maradtam itt ebben a gyűlölködő világban? Ide (Erdélybe szerk. megj.) is el fogok jönni, persze. Nem tudom, hogy oldom meg, én soha nem rendeztem filmet, eszem ágában nincs, csak van egy ilyen ötletem. A dalszövegek azok jutnak eszembe anélkül, hogy akarnám. Az ember nem tudja kondicionálni a saját fantáziáját. Ha éjjel 3-kor eszembe jut valami, leírom, mert reggelre elfelejtem. Így élek boldogan. Van saját otthonom, van családom, túléltem ezt, amit túléltem, nem volt könnyű. Minőségileg is rettenetes szeretetet kapok, pedig én pávatollakat dugdosok a fenekembe és mutogatom.

(Címlapfotó: Hobo hivatalos Facebook-oldala)