Kallós Zoltán 100. földi születésnapját ünnepeljük. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő 1926. március 26-án született Válaszúton. Munkássága máig meghatározó szerepet tölt be a magyar kultúrában, ám azokban, akiknek szerencséjük volt személyesen is ismerni őt, nem csupán tanításai, hanem humora, bölcsessége és segítő szándéka is mély nyomott hagyott. Vajas Albert, a Tokos zenekar prímása, a Kallós Zoltán Alapítvány munkatársa még gyerekként ismerte meg Zoli bácsit. Róla beszélgettünk.

„Kallós Zoltánt még gyerekkoromban volt szerencsém megismerni a válaszúti ifjúsági táborban. Számomra a zene és az ő személyisége szorosan összekapcsolódott. Zoltán egy emberként tartott össze minden ilyen eseményt, olyan volt, mintha mindenkit személyesen ismerne. Mindig előre kérdezett. Tudni akarta, kik vagyunk, honnan jöttünk. Emlékszem, gyakran már a név alapján be tudta azonosítani, hogy honnan származik a családunk. Esetemben már ismert Vajas vezetéknevű embereket, tudta, hogy Györgyfalváról származunk, így már rögtön olyan volt az egész, mint egy személyes kapcsolat” – emlékszik vissza az első találkozásukra Vajas Albert.

Vajas Albert elmondása szerint attól a perctől, hogy valaki bemutatkozott Zoli bácsinak, ő onnantól egy életre megjegyezte azt az embert. „Hihetetlen memóriája volt. Évekkel később is emlékezett a nevekre és arcokra, sőt, az illető családjának >csúf< nevére is. Jártas volt a falusi környezetben, tudta például, hogy Széken szinte minden második ember Fülöp vagy Filep, így miután megtudta a hivatalos családnevet, egyből a >csúf< név felől érdeklődött. Így tudta beazonosítani, hogy van-e az illetőnek olyan rokona, akitől ő már esetleg gyűjtött.”

Zoli bácsi táboraiban volt egy nagyon fontos szabály: mindegy volt, hogy valaki táncol, zenél, vagy épp egy munkatárs a rendezvényen, a népdaloktatáson kivétel nélkül mindenkinek részt kellett vennie. Ragaszkodott hozzá. Oktatókat hívott, esetenként ő maga tanította a dalokat, de gyakran elhívta egyenesen az adatközlőket is, hogy ezzel még személyesebbé tegye a programot, amelyet így beszélgetések, nyilvános interjúk követtek. Vajas Albert elmondása szerint – bár ez akkor még a gyerekekben nem tudatosult igazán – Zoli bácsi ezzel a gyűjtői munka alapjaiba is bevezette őket.

„Akaratlanul is megtanultuk, hogyan nyilvánuljunk meg, hogyan közelítsünk meg egy énekest. Hogy először csak kérjük meg, hogy énekeljen nekünk valamit, nem kell ajtóstól rontani a házba. Megtanultunk tisztelni, vendégül látni, viselkedni, nyitottnak lenni.”

Kapcsolódó

Márciusban indul a Kallós 100 emlékév – Zoli bácsi öröksége ma is él (VIDEÓ)

Arról a Zoli bácsiról emlékezünk, aki bár eltávozott az élők sorából, mégis szellemisége mind a mai napig vibrálóan jelen van a magyar kultúrában.

Kallós Zoltán Hagyományok Háza erdélyi hálózata Hagyományok Háza Kallós Zoltán Alapítvány évforduló

„Már felnőtt fejjel, zenészként jöttem rá arra is, hogy milyen sok szöveget tanultam meg ezekben a táborokban. Nem egy kötelező programként fogta fel az agyam, szinte csak ültünk ott, de az a néhány hét alatt akarva-akaratlanul is annyira belénkivódtak a dalok, hogy mai napig fel tudom idézni mindegyiket, és kamatoztatni is tudom a táncházakban vagy az oktatás terén.”

Amikor a Tokos zenekar 2013-ban jelentkezett a Fölszállott a páva című műsorba, Kallós Zoltán volt a csapat szakmai tanácsadója. „Ellátogattunk hozzá, megkérdeztük, mit javasol, mit játszhatnánk, miről mi a véleménye. Emlékszem, az első élőadásba ördöngösfüzesi összeállítást vittünk és egy katonai kísérődallamot szerettünk volna játszani. Ő mutatta meg, hogy az adott dalt melyik gyűjtésen találjuk meg hangszeres, és melyiken énekes formában. Elmesélt néhány személyes történetet ezzel kapcsolatban, így hirtelen nekünk is sokkal személyesebb lett az egész. Sok év muzsikálással a hátam mögött akkor tudatosult igazán, hogy a zenében nem csak hang, szöveg és ritmus van, hanem kell valami személyes kapcsolat is, hogy az igazán szépen szóljon. Azóta én nem csupán a népzenében, hanem a klasszikus zenei tanulmányaim során is törekedtem arra, hogy ezt a személyes kapcsolatot valahogy megtaláljam.”

Évekkel később Vajas Albert is a Kallós Zoltán Alapítvány munkatársa lett. „Gyakran találkoztunk, és minden alkalommal megpróbáltam tanulni valamit tőle. Kiváló pedagógus volt. Az a világ és környezet, amiben ő felnőtt, azok a hatások, amelyek őt érték, amelyek meghatározták az egész gyerekkorát, ahogy kapcsolatba lépett a kultúrával... számára ez egy természetes életforma volt. Neki soha nem volt kötelező faluról-falura járni. Az élet úgy hozta, hogy vándorolhatott, ő pedig ennek minden percét kihasználta. Mindenki egy végtelenül barátságos és nyitott embernek tartotta. Hiába, hogy idős volt már, amikor én megismertem, még mindig az volt neki a legfontosabb, hogy nyitva tarthassa a szemét a világban. Folyton többet és többet akart tanulni, és ugyanezzel a lendülettel tovább is akarta adni a tudást. Volt neki egy mondása, miszerint nem a ládának gyűjtött. Nem  akarta megtartani magának a dolgokat, nem akarta, hogy mindazt, amit ő összegyűjtött, vele együtt eltemessék. Közkinccsé akarta tenni azt, amiért dolgozott, és hitte, hogy lesz ember, aki továbbviszi.”

Kallós Zoltán az a pedagógus volt, aki az egész népet szerette volna tanítani. Vajas Albert elmondása szerint bár nem mindenkiből lett zenész, táncos vagy énekes ezekből a körökből, aki személyesen találkozhatott Zoli bácsival, az biztosan megtanult valamit. „Ha csak egy dalt is, de azt egy életre. Mert Zoltánban olyan lendület, olyan akarat volt, hogy egyszerűen az ember képtelen volt nem befogadni azt, amit mond. Kamaszként nem mindig voltunk a legfegyelmezettebbek. A népdaloktatáson gyakran inkább beszélgettünk, mintsem figyeltünk volna, de ha ő ezt észrevette, képes volt másik 150 embert csendre inteni, minket meg felszólítani rá, hogy énekeljünk. Nem emelte a hangját, nem kiabált, nem volt dühös vagy szigorú, de amikor kimondta a nevünket, ott nem volt ellentmondás.”

„Kezdő zenészek voltunk, amikor megfogadtak minket az egyik táborba muzsikálni. Tény, ami tény, kissé elhúzódott a buli, sokáig hangoskodtunk, zenéltünk, énekeltünk, és hát szó mi szó, minden bizonnyal voltak egy páran, akik miattunk nem tudtak aludni. Másnap reggel a felügyelők behívattak az irodába. Nyilvánvaló volt, hogy haza akarnak küldeni. Ekkor érkezett meg Zoltán, bár amúgy nem lett volna dolga ott. Meglátott engem a büntetőszékben, és csak annyit kérdezett: >Na, Vajas, mi a bűnöd?<. Lehunyt szemmel elmeséltem neki, mi is történt az éjszaka. Elmondtam, hogy sajnálom, de mi tényleg csak jól éreztük magunkat, nem akartunk rosszat, csak zenélgettünk és táncoltunk, az idő pedig elszaladt. Ő kacagott. Azt mondta, végsősoron ezért vagyunk itt: zenéért, dalokért, táncért. Így kaptunk kegyelmet. Az egyik legemlékezetesebb pillanatom volt ez vele.”

Kallós Zoltán 2018. február 14-én hunyt el Válaszúton. „Élete utolsó időszakában minden találkozás különösen fontos volt. Ekkor már felnőtt fejjel, oktatóként, tudatosan akartam minél többet és többet tanulni tőle. Mindent, amit csak lehet. Már nem volt kérdés, hogy figyelek-e. Igazán csak ekkor kezdtem megérteni, ki is volt ő. Minden szavával erősítette bennem, hogy tovább kell vinnem azt, amit képviselt: nyitott szemmel járni a világban, mindenből és mindenkitől tanulni, és mindent megtenni azért, hogy amit megtanultam, továbbadhassam.”