November 19-én láthattunk a Kolozsvári Állami Magyar Színházban az Interferenciák Nemzetközi Színházfesztivál keretében Nagy József OMMA című táncelőadását. Nagy József koreográfiája alapján az ATELIER 3+1 párizsi koprodukciója zenés, nonverbális mozgásszínház, melyben a lecsupaszított színházi tér és a testek kihangsúlyozott szerepet kapnak. Az előadás másnapján az alkotókkal a TIFF-házban zajlott beszélgetés.

A nyolcszereplős (közreműködik: Djino Alolo Sabin, Timothé Ballo, Abdel Kader Diop, Aipeur Foundou, Bi Jean Ronsard Irié, Jean-Paul Mehansio, Marius Sawadogo, Boukson Séré) koreográfia kizárólag afrikai származású táncosokkal épül föl, és Nagy József korábbi számos alkotásától eltérően csupán egyetlen kellék, a zárójelenethez használt piros zsinór jelenik meg benne, illetve a táncosok ruházata, ami egy fekete zakó és nadrág – utóbbiak Nagy József vizuális védjegyeivé váltak az évtizedek során.

Az alkotókkal Tompa Gábor és Visky András beszélgettek az előadás létrejöttéről, koncepciójáról. Tompa hangsúlyozta: eddigi darabjai közül Nagy Józsefnek ez a legminimalistább előadása, majd megismerhettük a jelenlévő táncosok közül Timothé Ballót (Elefántcsontpart és Mali), Jean-Paul Mehansiót (Elefántcsontpart), illetve Abdel Kader Diop-ot (Szenegál) – a többiek hiányában kiderült, hogy ők a két Kongóból, illetve Burkina Fasoból származnak. Nagy József elmondta: amikor megszületett benne az előadás ötlete, akkor eredetileg úgy tervezte, hogy Afrikába utazik és onnan keres táncosokat a projekthez, ott rakják össze az előadást és az ottani dolgokból fognak kreatívan táplálkozni, viszont később rájött, hogy hasznosabb lenne, ha olyan előadókat keresne fel, akik már kimozdultak a kontinensről. „Valahol ez kicsit rólam is szól, hogy én is valahonnan elszármaztam és valahova megérkeztem. Én az egykori Jugoszláviából, ők Afrikából, és ez a közös föld történetesen épp Párizs lett Franciaországban – ez ennyire egyszerű” – fejtette ki Nagy. A rendező úgy érzi, negyven év koreográfia és táncos múlt után egy nagy ciklus végén van, ehhez pedig összegeznie kellett, visszatérnie a gyökerekhez. „Ez az emberi test, az előadó, a maga csupaszságában” – tette hozzá. A lecsupaszított színpad ellenében viszont felerősödött a zenei dramaturgia jelentősége.

Visky András azt emelte ki, hogy az összegzés és a zeneiség mellett a nyelvi kérdés is kulcsfontosságúvá válik, hiszen az előadás alatt csupán két kijelentés hangzik el, és ezek a „fekete” és a „véres a föld” – mindkettő magyarul, és bármelyik országban is adják elő a produkciót, ezek mindig magyar nyelven hangzanak el. A hang nyelvvé válása és zenévé válása között ingadoznak az előadásban a táncosok által elhangzó nemnyelvi akusztikus elemek. Az előadásban elhangzó „fekete” a kolozsvári közönséget megmosolyogtatta: Visky szerint azért, mert azon nyomban a szó jelentése jutott mindenki eszébe, nem csupán az afrikai és európai kulturális különbségek miatt. „Tudjuk, hogy a fekete az nem egy szín, hanem egy idea. Az emberi szem nem lát feketét, az csak egy fizikai definíció, a fény rezgésszáma – mi csak a feketének különböző árnyalatait látjuk, mint ahogyan a fehéret sem látjuk. Minden, amit látunk, a fizikusok szerint, »az már itt van«. Amit gondolunk a feketéről, mint ideáról, azt a táncosok alkotják újra, hiszen amit gondolunk, az alapvetően helytelen, konfliktuális és olykor nevetséges, sőt, véres.”

A koreográfiai elemek szempontjából a legfontosabb motívumok a játék, a munka és a harc. A munka a visszatérés a földhöz, a harc viszont tánccá változik, ami a színházat magát jelöli – sokan gondolkodnak arról, hogy a harc, a birkózás a színház őseleme. „Tánc voltunk és tánccá leszünk” – összegezte Visky.

Nagy József számára fontos volt kiemelni az előadásban, hogy a táncosok gyökerei is felszínre kerüljenek. Az együtt-légzés, együtt-mozgás mellett szerepet kap a couleur locale – Nagy afrikai látogatásai során magtapasztalta, hogy az ott felnövő gyerekek kiváló ritmusérzéket és tánckultúrát sajátítanak el, amelyet mindenképp meg szeretett volna jeleníteni. Ugyanakkor azt szerette volna, ha táncosai le is vetkőznék az elsajátított színházi és modern koreográfiás kódokat, és visszatérnének egy sokkal elemibb mozgásformához, ami kapcsolatban áll a gyermekkorukkal. Nagy József kapcsolatot keresett a legelemibb munka, a föld megművelésének tapasztalatával, amelyet a saját magyarkanizsai gyerekkora és a táncosok afrikai gyerekkora között húzódó hidat képezné. Ezek a legelemibb munkamozdulatok alakulnak át a koreográfiában is. Ugyanakkor a rendező kihangsúlyozta, hogy közte és a művészek között ugyanolyan szinten meghúzódik a történelem: Nagy Józsefnek az ex-Jugoszláviából származva kijutott egy polgárháború, a táncosok számára pedig a kolonializmus múltja és a háborús, konfliktusos jelen közös kapocs, amely a túlélésért folytatott harcot viszi színpadra. Visky András hozzátette: bár a munka, a szenvedés kódjait látjuk, mégis a boldogság forrásává alakul át, mivel rítus.