Két nő a férfiak uralta poltikai csaták színterén. Két nő, akiknek látszólag óriási hatalmuk van, valójában mégsem többek, mint bábuk, a vágy tárgyai és az érdekek megtestesítői. Két nő, akik harcolnak egymással és önmagukkal. Friedrich Schiller Stuart Mária című drámáját áprilisban mutatta be a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata Diego de Brea rendezésében. Egy koholt vádakkal elítélt nő, valamint az őt rabul ejtő, de felette döntést nem hozó nő története. Ketten a férfiak éhes világában. Mi más lehetne ennél „klasszikusabb”?

Az előadást beharangozó sajtótájékoztatón hangzott el Diego de Brea rendező és Visky András művészeti aligazgató megfogalmazásában, hogy Friedrich Schiller Stuart Mária című drámája a szó legszorosabb értelmében véve klasszikus, hiszen éppen arról szólt megírásakor is, mint a cselekmények idejében és napjainkban úgyszintén. A darab fájdalmasan kortárs, és szereplői majdhogynem bárkik lehetnének. Tökéletes bemutatása annak, hogy a politika csak a felszín, sokkal mélyebb, intimebb szálak és történetek következménye. Erre erősített rá a szintén Diego de Brea által jegyzett tér, valamint Bocskai Gyopár jelmeztervező munkája is: legkevésbé sem tűnt visszásnak, nem vált idegenné I. Erzsébet királynő, amint egy miniszoknyában, pisztollyal a kezében verses formában beszél. Minden szó, minden motiváció, minden emberi érzelem ismeretlenül is ismerős, és az utóbbi hetek, hónapok politikai eseményeit ismerve pedig kegyetlenül valóságos is.

Stuart Mária, Skócia királynője angol fogságban raboskodik. I. Erzsébet, akit a történelemben jártasak VIII. Henrik és a kivégzett Boleyn Anna lányaként ismernek, féltékenységet, és sok szempontból jogos félelmet táplál rokona iránt, hiszen annak joga lett volna az általa oly nehezen megszerzett angol trónra. Fogságban tartja, a férfiakból álló bíróság koholt vádakkal, szolgái megfélemlítéséből fakadó vallomásokra alapozva kimondja bűnösségét, ám Erzsébet óckodik a halálos ítélet aláírásától.

„Két nő a férfiak éhes világában” – fogalmazta meg Gyarmati Kata dramaturg. És valóban. Két nő, akiknek hatalma látszólag óriási, valójában eszközként, vágyként, az érdekek megtestesítőjeként kapnak helyet a férfiak uralta politikai színtéren. A megmentő szerepét magukra vállaló urak végső szándéka sem az igazságszolgáltatás, motivációjuk sokkal inkább a megmentésre szoruló Mária híres szépségében, vonzerejében keresendő. A másik fél oldalára álló férfiakat is csupán érdekek vezérlik, kihasználva Erzsébet tragikus gyermekkorából fakadó szeretetéhségét. Játékok, akik mindeközben vívják csatájukat önmagukkal és egymással.

Gyermekkorunk kedvenc történeteinek köszönhetően aligha meglepő, szinte természetes működésmódja az embernek, hogy akarva-akartlan próbál valaki – leginkább a jó – oldalára állni. Hiába, hogy idővel megtanuljuk, hogy semmi sem fekete vagy fehér, még mindig zavart kelt az emberben, mikor azzal szembesül, hogy itt nincs fél, akinek tiszta lelkiismerettel a pártját lehetne fogni. Nincs igazság, amiért érdemes lenne harcolni, hiszen míg a Mária ellen felhozott vádak valóban koholtak, addig a történetből kiderül, hogy ennek ellenére számtalan szörnyű tett fűződik az ő nevéhez is. I. Erzsébet hol megfontoltnak, hol bizonytalannak, hol egyenesen gyávának és gonosznak tűnik, ám nőként és királynőként is komoly frusztrációkat okoz neki fogságban tartott rokona, így bár döntéseit és cselekedeteit elítélhetjük, traumái mentségként nem, de magyarázatként igenis szolgálnak.

Kérdés, hogy mégis ki képes megmaradni önmagának ilyen mély nyomás alatt? Mária, aki testi és lelki kínzásoknak van alávetve? Erzsébet, aki valahol mélyen maga is küzd „fattyúkirálynő” mivoltával? A férfiak, akiknek szerepük lenne a politikában, de elvakítja józan ítélőképességüket a vágy és az érdek? Amit mi politikaként észlelünk, mind ilyen mély, intim történetek lenyomata. A vezető, aki azt érzi, hogy alattvalói eltávolodnak tőle, keres, egészen pontosan megalkot egy ellenséget, így az az iránt érzett közös gyűlölet újra egy oldalra állítja a népet. Egy ilyen helyzetben még a saját törvények áthágása is megengedett. És ha nincs számunkra hatással levő bűne, hát ráfogunk egyet. Lehetőleg úgy, hogy az esetleges bukásért a felelősséget valaki más vállalja majd.

Ezen a színpadon tényeleg nem volt helye a túl teátrális díszletnek. Imre Évának és Tőtszegi Zsuzsának tényleg sikerült nem királynőket, hanem embereket alakítaniuk. A poltika tényelg csupán a felszín volt, igazán mélyen húzódó, súlyos emberi érzelmek következménye. A néző jogosan retteghet, hiszen Schiller drámája Diego de Brea rendezésében és a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeinek előadásában valóban egy fájdalmasan kortárs valóságot mutatott be.