A Kájoni János Hargita megyei könyvtár tizennyolcadik alkalommal szervezte meg a nemzetközi felolvasómaratont. Ezúttal egy kortárs alkotó, Lackfi János művei kerültek a középpontba, a 24 órás közös felolvasás célja ezúttal is az olvasás népszerűsítése, az irodalom közösségteremtő erejének hangsúlyozása. A szervezők tájékoztatása szerint 29 ezer résztvevő kapcsolódott be a maratonba, akik különböző településeken, intézményekben és közösségekben, egymással párhuzamosan olvasták fel Lackfi János műveit. A maratonról Máthé Melinda magyar szakos tanárnőt kérdeztük, aki a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Gimnáziumban szervezte meg a felolvasást diákjai számára.

– Milyen hangulatban telt az idei felolvasás?

– Tavaly kapcsolódtam be a maraton­ba, amikor a székelyudvarhelyi könyvtár olvasótermébe mentünk egy osztállyal, előre egyeztetett időpontban. Akkor a könyvtár előkészített köteteiből olvastunk Szabó Lőrinc-verseket: általam ismert és kijelölt, valamint véletlenszerűen kiválasztott versek által ismerkedtünk a költővel, akire egyébként a menetrendszerű oktatásban nincs idő. Idén másképp kapcsolódtunk be a Dr. Palló Imre Művészeti Líceum 9.A zenész osztályával. A földszinti osztály egyik sarkába „olvasókuckót” álmodtam meg, és azt rendeztük be. Az iskola könyvtárosnőjét is meginvitáltuk az alkalomra, ő pedig készségesen segített: kinyomtatta a plakátot és a maraton egységes ajándékkönyvjelzőit, a könyvtár olvasószőnyegét és a hozzátartozó párnákat rendelkezésünkre bocsátotta, így a földre is ülhettek a diákok, ami fokozta a felolvasás hangulatát.

– Hogyan készült fel az osztály erre a felolvasásra, és milyen szempontok alapján választották ki a részleteket Lackfi János műveiből?

– Idén nem készültünk különösképpen, a maraton napján jeleztem nekik, hogy magyaróra helyett valami izgalmas kalandba bocsátkozunk, bízzanak bennem, mert jó lesz. Nyomtattam Lackfi Jánosról különböző vicces és komolyabb portrékat, amelyeket kitűztünk az osztály hirdetőtáblájára. A szövegeket magam választottam és vittem kinyomtatva. Saját köteteimet és a könyvtár egyetlen kötetét is elhelyeztük a szőnyegen. Ez jó alkalom volt arra is, hogy észrevegyük, be kell szereznünk az iskolai könyvtár számára még Lackfi-verseskötetet. Miután én követem a költő Facebook-oldalát, és rendszeresen olvasom verseit, nem volt nehéz választanom, de igyekeztem a DIA (Digitális Irodalmi Akadémia) oldaláról korai vagy korábbi verseit is megmutatni. Így választottam az Ötseb kötetből (2000) a Szent Margit legendáját, mert kapcsolódik az aktuális anyagrészhez, és egyébként is folyamatosan játszunk az intertextualitással – hogyan köszönnek vissza a múlt szövegei a kortárs költészetben. De nyilván megkínáltam őket az igazi „lackfis ízekkel”, amit nagy étvággyal és jóízűen fogyasztottak: a Jóéjtpuszi jellegzetes, cím nélküli „versfalatkáit” – például „Ti vagytok a káposztában a töltelék, a süteményben a csipet só, a koktélban a cseresznye…” Nagy kedvencük volt az ugyancsak cím nélküli vers, amelyet kimondottan azért választottam, mert diákjaim zenészek, és tudtam, hogy rezonálni fognak a könnyed, humoros szövegre: „Nyulamnak vettem egy hárfát, kifizettem rá az ÁFÁ-t,
ki ÁFA nélkül hárfázik, az adóíven ráfázik.
Éjjel-nappal megy a koncert, tanulja a Kodály-módszert…”

–  Mennyire fontos az iskolai nevelésben, hogy a diákok ne csak olvassák, hanem közösségi élményként is megtapasztalják az irodalmat?

– Eszméletlenül fontos, mert a szövegek nevelnek. A diákok bevonódnak történetekbe, véleményt formálnak szereplőkről, átélhetnek még ismeretlen vagy már ismert élethelyzeteket. Ezért választjuk néha a dramatizálás módszerét, meghívunk osztályszínházi produkciókat, és ezért veszünk részt felolvasómaratonon is. Mert az irodalom teljesen haszontalan – egyetlen haszna, hogy élni tanít. Nekünk, tanároknak pedig hitelesen és szenvedélyesen kell képviselni az irodalmat, ez is fontos lehet, ha mi hiszünk a szövegek lélek- és emberformáló erejében. A diákok azonnal mozdultak, nyitottak voltak. A könyvtárból cipelték a kellékeket, egy fotelt is áthoztak, a lányok a táblát díszítették alkalomhoz illő felirattal, várták, hogy mi fog történni. Örömmel vettek részt az eseményen. Virágokkal is díszítettük a sarkunkat: egy nagy csokor tulipán is ott díszelgett a földön. Ha az órai keretek kilazulnak, az mindig pozitív számukra – együtt, mégis másképp tanulunk, de mégsem. Vagyis azt hiszik, hogy csak úgy verset olvasunk közösen, az jó buli, mert az. De nyilván sokkal több történik, mert ott az esélye annak is, hogy beleszeressen egy verssorba, és az maga a csoda. Nem is tudja, mekkora jutalom és győzelem! A könyvtáros néni egy nagy adag cukorkával készült, amely végig a szőnyeg közepén kandikált rájuk – aztán végül nekiestek, ez volt a záróakkord. Az volt a kérésem, hogy ha egy szó, gondolat, verssor elgondolkodtatja őket valamelyik versben, az adott vers végén jelezzék. Ezekből a megállásokból szép, kis beszélgetőkörök alakultak ki, ettől vált személyessé az alkalom. Ha az emberek szövegek köré gyűlnek, bíbelődnek velük, ücsörögnek a szövegek „partján” – ott mindig jó dolgok jönnek létre. Mi is kötetlenül és parttalanul ücsörögtünk egy kicsit, és jólesett.

– Miért fontos életben tartani, illetve miért fontos továbbvinni egy ilyen szintű kezdeményezést, mint az elmúlt felolvasómaraton?

– Sokkal gyakrabban lenne szükség hasonló eseményekre. Örvendünk annak, ha a diákok bármit olvasnak – csak könyv legyen a kezükben. Mindegy, hogy lektűr, fantasy vagy sci-fi, mert a lektűrolvasó könnyebben válik szépirodalom-olvasóvá. Bíznunk kell a szövegekben — a jó szöveg egyszer csak megtalálja, kiválasztja az embert. Onnan aztán nincs visszaút, mert szomjassá tesz, és mindig keresni fogja azt az első élményt, amit tudjuk, sokszor fog még átélni, sőt, erőteljesebben átélni. Manapság minden eszközre, módszerre és stratégiára szükségünk van, hogy gyerekeinket megtanítsuk a gondolkodásra, aztán az érzéseik megfelelő kifejezésére, az érvelésre: hogy meg tudják védeni a véleményüket, hogy egyáltalán legyenek szavaik önmaguk és a világ megfogalmazására – a „lájk” és „nem lájk” szintjén túl. Sajnos a szellemi és érzelmi elsivárosodás folyamata látványos méreteket ölt.

–  Irodalomtanárként, hogy látja, miként tudnak a diákok azonosulni egy kortárs alkotó mondandójával? 

– Lackfi szövegeit szoktam használni a pedagógiai munkám során, hiszen neki mindenre és mindenkire van parafrázisa, és felüdülés néha a humoros verziója egy klasszikus versnek. De megesik az is, hogy nem őt választják a diákok. Például A szeptember végének az átirata sok tizenegyedikes diákot felháborított. Tanárként fontosnak tartom tanítani az irodalmi ízlést: mindig érvelni kell a vélemény mellett, ezzel megtanulják elhelyezni magukban az adott szöveget. Nem elég a „tetszik – nem tetszik”. Magyarórán az egyik legfontosabb elem a „MERT” mint indoklást bevezető kötőszó. És nem baj, ha valami nem tetszik – sőt! De tudni kell indokolni a kijelentést. Egyébként nem állíthatom, hogy a diákok mindig a kortársat választják. 9. osztályban inkább így tesznek, mert sokszor a szabadvers, a humor hozzáférhetőbb számukra, de ahogy érnek, és egyre több szöveggel ismerkednek meg, gyakran választják a klasszikust, amely nyelvi megformálásában néhol elegánsabb. De ez most konkrétan a versekre vonatkozik. Az olvasás, mint tudjuk, általános probléma lett. Érettségin gondot okozhat egy hosszabb szöveg megértése, egyszerű feladatok megoldása. Ez elkeserítő. De mindig vannak és lesznek az olvasásnak szerelmesei. Szerencsére megtörténik, hogy bemegyek a 11. osztályba, és Dosztojevszkijt olvasnak ketten. Ő eléggé klasszikusnak számít.

Úgy vélem, az olvasóvá válás hogyanja titok. Nem mindig a környezet, a szülők vagy a jó tanár példája indítja el a gyereket ezen az úton. A diák egyszer csak találkozik egy szöveggel, elvarázsolódik, és kész – megtörtént a csoda: soha többé nem tud élni olvasás nélkül. És vallom, hogy ennek a gyereknek teljesen más, minőségibb élete lesz, mint annak, aki nem olvasó. Mi, magyartanárok javasolhatunk könyveket, könyöröghetünk, hogy olvassanak, de talán egymásra erősebben tudnak hatni. Éppen ezért gyakran az olvasó diákot jutalmazom dicsérettel, jó jeggyel, és az ő példáján át finoman buzdítom a többieket arra, hogy olvasni mindig, minden időben érdemes.