Nagy kihívás színpadon bemutatni egy életrajzot, ráadásul úgy, hogy  minőségi produkció kerekedjen belőle. Geanina Cărbunariunak sem sikerült, pedig jó alapanyag állt a rendelkezésére, Nopcsa Ferenc kalandos életét dolgozta fel.   

Nem igazán szerencsés ötlet színpadi művet írni egy életútból, s biztos nem véletlen, hogy az ilyen jellegű darabok nem hemzsegnek az egyetemes drámairodalomban, illetve, hogy nemigen tűnnek fel a színházak repertoárjában. Nagy erénye a Julius Caesarnak, hogy Shakespeare nem a nagy római államférfi családfájának a bemutatásával indítja a darabot, s hálás lehet a közönség Ibsennek, amiért a Hedda Gabler cselekménye nem a főhősnő gyerekkorában kezdődik.

Geanina Cărbunariu kihívást látott abban, hogy színpadra vigye báró Nopcsa Ferenc (1877-1933) kalandos életútját, a Magyarosaurus dacus ősbemutatójára pedig múlt héten került sor, a nagyváradi Szigligeti Színházban. A Déván született, élete jelentős részét Erdélyben töltő világhírű paleontológus vitathatatlanul izgalmas személyiség volt, sikerekben, regényes körülményekben és fordulatokban bővelkedő sorsa pedig érdekfeszítő, de mindennek a bemutatására nem a színpad a megfelelő közeg.

Egy színműnek nem válik javára, ha túlteng benne a narráció, ha a színészek inkább mesélnek, mintsem játsszanak, márpedig a Magyarosaurus dacusban épp ez történik, a témaválasztásból kifolyólag. A darabnak van is cselekménye, meg nincs is, hatalmasat markol, egy több mint öt évtizedes, kalandokban bővelkedő életpályát próbálván felölelni, de fölöttébb keveset fog.

Geanina Cărbunariu alkotásából, melyet maga a szerző állított színpadra, hiányzik a feszültség, a drámaiság, így aztán a katarzis is elmarad. Az előadás elbeszélésszerűen, laposan csordogál, az elég bőkezűen adagolt középszerű humor sem tud érdemben lendíteni rajta. A Nopcsa Ferenc antiszemitizmusának illusztrálására szolgáló viccfüzérnél az lehet a néző érzése, maga a szerző is tanácstalan volt, hogyan ábrázolhatna egy jellemvonást cselekmény hiányában. Nem véletlen, és a látottak fényében nem is kár, hogy a színpadi viccmesélés nem bevett dramaturgiai eszköz. Hasonlóképp a színház a színházban technika alkalmazása is erőltetettnek, rendezői/szerzői pótcselekvésnek tűnt.

A darabnak mindezek a gyengéi olyan mértékben meghatározóak, hogy azokat rendezői koncepció, színészi munka kompenzálni nem tudja. Természetesen a szerző a főhős életpályáján keresztül egy kort, egy társadalmat is láttatni akar, azonban mindaz, amit elmond nem sok, nem túl mély és még csak nem is eredeti.

A darabnak ugyanakkor van egy vitathatatlan érdeme és erőssége, ez pedig nem más, mint a címe. A „magyar” és a „dák” szavak együttes szerepeltetése feszültséggel tölti meg a címet, izgalmassá és provokatívvá teszi. A címválasztás tökéletes volt, azonban ez inkább marketing, mintsem művészet. A cím már csak azért is találó, mivel ez az élettörténet körülbelül úgy illik a színpadra, mint egy dinoszaurusz egy porcelánboltba. Nopcsa Ferenc életéből remek filmet, filmsorozatot lehetne forgatni, kalandregényt írni, a színpadon azonban fölöttébb sután mutat.

Egyébként a Magyarosaurus dacus  egy késő krétakori dinoszarusz volt, melynek első maradványaira Nopcsa Ferenc húga bukkant a család Hunyad vármegyei, szacsali birtokán. A fajt Nopcsa Ferenc egy 1897-ben megjelent cikkben írta le, s eredetileg a Titanosaurus dacus névvel illette. Az elnevezést Friedrich von Huene őslénykutató változtatta meg 1932-ben. A Magyarosaurus dacus egy kisméretű, növényevő dinoszaurusz volt, melynek az elterjedési területe valószínűleg a jelenlegi Erdély déli, akkoriban nagyrészt szigetekből álló területére korlátozódott.