László Noémi költő, műfordító kapta idén a Kovács András Ferenc Költészeti Díjat, amelyet a Látó szépirodalmi folyóirat és a marosvásárhelyi Aranka György Alapítvány a 64 éves korában elhunyt Kossuth-díjas és Artisjus-nagydíjas költő, esszéíró, műfordító emlékére alapított. A díjazáson Kovács András Ferenc költészetéről Polgár Anikó tartott előadást. Laudációt mondott Codău Annamária. A díjazott László Noémivel Fischer Botond beszélgetett. A rendezvényt Tollas Gábor színművész, illetve Vilhelem András és Sviatoslav Perepelytsia csellóművészek tették ünnepélyesebbé. A díjazást követően László Noémivel beszélgettünk.

– Mit jelent számodra ez az elismerés?

– Ez a díj azért létezik, mert ő már nincs köztünk. A költők sorsa, hogy el kell menniük ahhoz, hogy valódi értéküket felismerjék, és az utókor hálásan forduljon azok felé, akiket életükben sokszor hálátlanul püföltek jobbról-balról. Keserédes pillanat ez, édes abból a szempontból, hogy egyfajta lovaggá ütés. Az, hogy egy kuratórium a Kovács András Ferenc-költészeti díjat valakinek odaítéli, azt is jelenti, hogy elismeri: az illető művei által valamennyire képviseli a Kovács András Ferenc-i vonalat. Ez pedig nem kevés.

Mondhatják, hogy KAF sleppjéhez tartozom, vagy hogy az ő kalapjából bújtam elő – és lehetne még sorolni az efféle hasonlatokat. De ami Kovács András Ferenccel kapcsolatban evidencia: ha valaki, hát ő költő volt. Erdély nem terem gyakran ilyeneket. Persze, gondolhatunk Szilágyi Domokosra, Kányádi Sándorra, Farkas Árpádra vagy Király Lászlóra – ők mind valódi költők, más-más módon és stílusban. De ha ki kellene választani valakit Erdélyből, aki nemrégiben élt és írt, aki minden ízében, transzcendentálisan és mégis földhözragadtan, huncut módon is költő volt, akkor az egyértelműen Kovács András Ferenc. Úgy élt és úgy írt, mint egy vérbeli költő.

– Mi a közös bennetek akár emberileg, akár költőként?

– Emberi tulajdonságban vagy költői formátumban nem feltétlenül hasonlítunk. De a költészethez való viszonyunk tekintetében igen. Nem is annyira abban, hogy mit hozunk létre, sokkal inkább abban, hogy miért és hogyan hozzuk létre. Ebben az értelemben, még ha pimasznak is hangzik, úgy érzem, rokonlelkek vagyunk. A költők, ugye, örök életűek. És az a fajta verseszményhez való viszonyulás, amit ő véresen komolyan vett – az jellemzőbb rá, mint rám, de tőle tanultam meg, hogyan lehet egy ennyire megfoghatatlan művészeti ághoz komolyan, munkásan viszonyulni. A vers, ami sokszor szétfolyik, mint a higany – nos, KAF ezt a higanyt gyönyörű, gyöngyöző formákba tudta önteni. És ilyen volt ő maga is: összeszedett, mintaszerű.

Mitől lesz egy vers „nonós”? Mi az a fűszer, amitől egyértelműen te vagy?

– Nem tudom pontosan megmondani. Talán egyfajta szimultán jelenlét: kint és bent, fent és lent, racionális és irracionális – egyfajta többszólamúság. Komoly és komolytalan egyszerre. Főleg a kezdetekben inkább a komolytalan oldalát érzékelték a verseimnek. Én viszont – hogy visszaigazolják, vagy nem, nem tudom – úgy érzem, hogy zsigeri vonzódásom van a romantikus verseszményhez. Azt gondolom, hogy a vers bármiről szólhat, bármit el lehet mondani versben – ameddig az a szöveg verssé válik. Ez az önfarkába harapó kígyó: nem lehet megtiltani semmit a versnek. És aki valóban verset ír, az nem is fog olyat elkövetni, ami kívül esik a vers létén. Világéletemben tiltakoztam mindenféle „versírási szabály” ellen – és közben mindig hittem abban, hogy a vers bizonyos szabályokat igenis szentnek tekint. De ezeket nem előírni kell. Hagyják ezt a költőre.

Azt mondtad, nem lepődtél meg, de nem is vártad el, hogy hozzád kerüljön az idei díj. Kötelez?

– Nem lepődtem meg, mert szerénytelenül és szemérmetlenül úgy érzem, hogy a Kovács András Ferenc-i vonalba tartozom. Nem vagyok klasszis, de azt a fajta verset művelem, amit ő, és olyan eszményeim vannak, mint neki. Egy ilyen díj arra sarkallja az embert, hogy folytassa, amiben eddig is kitartott – és én eddig is kitartottam. Ez elismerés és visszaigazolás, ami sokat számít. Egy pozitív visszaigazolás, hogy nem csak én gondolom „pofátlanul”, hogy oda való vagyok, hanem mások is így látják. Azt nem tudom, hogy a díj hatására pacsirta hangon fogok-e énekelni, mint eddig soha – de azt igen, hogy a vershez való viszonyomat ez megerősíti. Akkor is, ha most úgy tűnik, inkább a próza akar belőlem előtörni.

(Kapcsolódó)