Klímadosszié – Lucian Boia összegyűjtötte, hogy mi mindent gondoltunk az éghajlatról

Hogyan bizonyította Montesquieu egy juhnyelv segítségével az éghajlat emberre gyakorolt hatását, milyen összefüggést sejtettek a vulkánok és a művészi hajlam között, valamint hol terveztek a mérnökök egy Románia területénél nagyobb tengert az éghajlat megváltoztatására? Hasonló érdekességekről ír Lucian Boia abban a kötetben, amely nemrég jelent meg magyar fordításban a Koinónia kiadónál.

A román „sztártörténésznek”, a Bukaresti Egyetem professzorának 2013 óta hat történelmi esszéje jelent meg magyarul a kolozsvári kiadónál, A Nyugat hanyatlását kivéve ezek a román történelem különböző aspektusaival foglalkoznak. A most megjelent Ember és klíma – Elméletek. Forgatókönyvek. Pszichózisok egy régebbi, eredetileg 2004-ben, franciául megjelent esszé fordítása, és tágabb, a teljes emberiséget érintő problémát tárgyal: az éghajlattal kapcsolatos mítoszok, eszmék történetét vázolja fel a különböző mitológiákban jelen lévő özönvíz-történetektől napjainkig.     

Az első, L'homme face au climat: l'imaginaire de la pluie et du beau temps című kiadás óta eltelt 16 évben a klímaváltozás témája csak még inkább előtérbe került, megszületett a párizsi egyezmény, az ebből való kilépés, illetve az ehhez való visszatérés az utóbbi két amerikai elnöki kampány legfontosabb témái közé tartozott, és a környezet védelme, az ezért érzett felelősség egyre több ember mindennapjainak része. Boia esszéje, amelyet a szerző legtöbb magyarul megjelent művéhez hasonlóan Rostás-Péter István fordított, nem klímatörténet, hanem – amint a címe is mutatja – ember és klíma viszonyának alakulását lajstromozza, alapvetően kronológiai sorrendben, de úgy, hogy közben a már ismert olvasmányos stílusban rámutat az összefüggésekre is.

A klímát tekintették az emberi természetért, külső-belső tulajdonságokért felelős tényezőnek, a történelem és a civilizációk alakítójának, a világvége-forgatókönyvekben pedig szintén központi szerepet tölt be, mutat rá Boia, és a könyvből az is kiderül, hogy mikor merült fel az ember ma gyakran emlegetett aktív szerepe, felelőssége az éghajlatváltozással kapcsolatban. A történész szerint a Haladás (technológiai fejlődés, gazdasági expanzió) és a Hanyatlás (ciklikus történelem, elkerülhetetlen közeledés a katasztrófa felé) eszméje feszül egymásnak. „Az optimistáknak vagy a pesszimistáknak igazuk lehet, vagy tévedhetnek (vagy részben igazuk van, és részben tévednek), ideológiai motivációjuktól függetlenül. Ám ezek az indokok léteznek, és olyan olvasatot ajánlanak, amely megvéd attól, hogy naivan csodáljuk egyik vagy másik ügyet” – írja, és már a könyv elején leszögezi, hogy nem szándékszik állást foglalni a klímavitában, sőt, az egyik vagy másik irányba elköteleződő éghajlatkutatókat némi vállalt rosszindulattal leintve megjegyzi, hogy a próféciákat és előrejelzéseket majdnem mindig megcáfolta a világ valós alakulása.

Az ókori felfogás szerint, amely a felvilágosodás koráig, de részben azon túl is tartotta magát – derül ki a könyvből –, a klíma (ami görögül szélességi kört jelentett) tulajdonságai állandóak és ezeken múlik az adott területen élő népek milyensége. Boia Hippokratésztől Hitlerig végigvezeti a klímadeterminizmus alakulását: az ideális klíma és az ideális tulajdonságokkal rendelkező nép eszméje a 18. századi fajelmélettel párosulva ugyanis az Észak-Európai zord időjárás által szelektált, tökéletesített árja faj nácik által (de nem csak általuk) kedvelt gondolatát eredményezte.      

Sztrabón, az ókor leghíresebb földrajztudósa az, aki korát megelőző módon az ember aktív szerepéről ír, szerinte a „jó igazgatási intézkedések” civilizált településekké tehetnek korábban letelepedésre alkalmatlan vidékeket, illetve egy-egy vidék lakóinak sajátosságait nem csak a természet, hanem a szokások, gyakorlatok is alakítják. Az éghajlat befolyásolhatósága a 18. században merül fel, Charles Fourier, az utópikus falanszterek megálmodója úgy gondolta, hogy az ember képes mérsékelni az éghajlatváltozásokat is. A vad természet megzabolásának gondolata például a Szahara tengerré alakításának konkrét tervében nyilvánult meg, Ferdinand de Lesseps, a Szuezi-csatorna építésze vezette volna a munkálatokat, de végül az egészből nem lett semmi. A 20. századból Boia újabb grandiózus terveket sorol: a Földközi-tenger lecsapolását, Belga Kongó elárasztását, ezek (szerencsére) nem valósultak meg. A természetet leigázó és a maga javára fordító ember ideálja gyakorlatban a Szovjetunióban bontakozott ki, példaként a Moszkvától északra, több település elnyelésével létrehozott Ribinszki-tengert (víztározót) említi Boia. Hozzáteszi, a nyugati világban is épültek mesterséges tavak, csatornák (a világ legnagyobb mesterséges tava nem is itt, hanem Afrikában van, a Kariba-tó, tehetjük hozzá), a kommunizmus tervei azonban grandiózusságuk és ideológiai hátterük miatt kiemelendők: a szovjet mérnökök tervezték azt is, hogy a szibériai folyókat elvezetik az Aral-tóba, egy Románia területénél nagyobb felületű tenger és egy több mint 800 kilométeres csatorna létrehozásával… de végül lemondtak róla.

Az emberi tevékenység klímára gyakorolt káros hatásának gondolata meglepő módon már a 19. században felmerül, Boia 1862-ből idézi Frédéric Zurcher dilemmáját a meggondolatlanul csökkentett erdős felületekkel és a széntartalékok égetése miatt napról-napra növekvő széndioxid-kibocsátással kapcsolatban. A kényelmes távolságban levő természeti katasztrófák azonban a 19. és 20. század fordulóján, a zavaros történelmi időszak kontextusában kerülnek testközelbe, ekkor jelennek meg hangsúlyosan az emberiség várható elpusztulását jelző forgatókönyvek, amelyeket Boia szerint a legkülönbözőbb mitológiákban jelen levő „Özönvíz-logikára” rímelnek. A technológia, a gépesítés negatív, elembertelenítő hatásának gondolata már ekkor megjelenik, azonban a 20. század második felében erősödik meg az a feltevés, hogy a műszaki fejlődés hosszú távon a bolygó és az emberiség létét fenyegeti. Az 1970-es években a globális felmelegedés és a globális lehűlés még egyformán valószínű forgatókönyvként körvonalazódik, ma a felmelegedés elmélete elterjedtebb, de az ember felelősségét illetően megoszlanak a vélemények.

Lucian Boia „klímadossziéja” valaha elfogadott, ma már megmosolyogtató, vagy éppen korukat megelőző gondolatokon, fura terveken át vezet, majd nagyvonalakban összefoglalja a kortárs tudósok egymásnak sok mindenben teljesen ellentmondó elméleteit is. Következtetése az, hogy bár elődeinknél ma jóval több adattal és eszközzel rendelkezünk, a jövőt nem ismerjük jobban, csupán a folyamatok összetettségére ébredhettünk rá. Az összképhez hozzátartozik, hogy a történészt azóta is foglalkoztatja a téma, és 2020-ban, a koronavírus-járvány évében egy 1985-ös dolgozat, illetve az Ember és klíma adataiból kiindulva megírta a katasztrófák történetét. A Scurtă istorie a dezastrelor naturale – Epidemii, cutremure și dereglări climatice című könyvben (Humanitas), amint arra az Ember és klíma fordítója is felhívja a figyelmet, álláspontja már jóval kevésbé semleges a globális felmelegedés és az ezzel kapcsolatos emberi felelősség kérdésében.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

banner_33n1iUxf_maltai-970x250.gif
banner_jpL2NADm_maltai-300x250.gif

Kimaradt?