Idén áprilisban jelent meg Lucian Boia Primul Razboi Mondial. Controverse, paradoxuri, reinterpretari (Az első világháború. Ellentmondások, paradoxonok, újraértelmezések. Humanitas, 2014) című könyve, s azonnal nagy vitát váltott ki a román olvasókból. 

Az ok: a könyv néhány olyan, sarkalatosan új és merész megállapítást tartalmaz a modern Románia megteremtésének körülményeiről és pillanatáról, amit eddig még senki sem fogalmazott így meg. A történésznek elsősorban a következő megállapításai verték ki a biztosítékot:

Természetesen, a románok etnikai alapon igény tarthattak (ahogy azt meg is tették) Erdélyre (a román lakosság többségben él ott), történelmi alapon viszont nem. A magyarok megvádolhatók azzal, hogy elnyomták vagy hátrányosan megkülönböztették őket, azzal viszont nem, hogy valamikor „ellopták” tőlük Erdélyt.

Vajon az 1916-os háborúba lépés mögött beszélhetünk-e egy valamennyi román által támogatott nemzeti eszményről? Ez sok vitára adhat okot. A románság többségét, a parasztokat (a lakosság 80 százaléka), illetve az írástudatlanokat (60 százalék) egész más gondok-bajok foglalkoztatták, netán még a nemzeti eszményről sem hallottak. Ez csak a közvéleménynek egy jóval szűkebb rétegében jelentkezett, olyanokban, akik némi műveltséggel rendelkeztek, és több-kevesebb érdeklődést mutattak a közügyek iránt.

A németbarátok azon a véleményen voltak, hogy Románia számára jóval fontosabb Besszarábia felszabadítása, míg Erdély még várhat a megfelelő, feltehetően nem túl távoli pillanatra, mikor is a kettős monarchia vagy radikálisan újrarendeződik, méghozzá egyenlő népek szövetségeként, vagy részeire hull, s ezáltal megvalósul az Erdéllyel történő hőn áhított unió is.

[Erdély] Sohasem tartozott Romániához vagy az 1857-ben őt alkotó valamelyik fejedelemséghez. Államisága tekintetében Magyarország része lett, majd amikor Magyaroszág meg is szűnt önállónak lenni, vezető rétege és államszervezése révén  úgy lépett föl mint a régi magyar királyság része.

Végső soron, [az erdélyi románok] akarták-e az uniót Romániával? Mondjuk, hogy igen, viszont nem jobban, mint egy megreformált Habsburg birodalmon belül megmaradni. A Romániával való egyesülés egy virtuális történelem része volt, egy lehetséges, ám ködös fejlemény. Gyakorlatilag az erdélyi románok nemzeti mozgalma nem is a Romániával való egyesülésre törekedett, hanem szigorúan kezdetben az erdélyi autonómia megteremtésére, majd a Magyarországon belüli teljes jogegyenlőségre.

A könyvről a neves történésszel a Gândul készített interjút, amelyet némi rövidítéssel közlünk:

Az első világháborúról szóló könyvében két lehetséges forgatókönyvről is szól Románia részvételével kapcsolatban. Mi történik, ha Románia nem áll az Antant oldalára és semleges marad?

Három lehetséges forgatókönyv jöhet szóba: egyik a valódi, ami be is következett – Románia az Antant oldalán, Anglia, Franciaoszág és Oroszország mellett, Erdély és Bukovina felszabadításáért, elcsatolásáért, megszerzéért, nevezzék, ahogy akarják. A másik forgatókönyvben Románia a Központi Hatalmak – Németország és Ausztria—Magyarország – szövetségese, elsősorban Oroszország ellen, Besszarábia megszerzéséért. A harmadik fogatókönyv Románia semlegessége lett volna, s a háború vége felé az is kiderül, mi a helyzet és mi lesz azután... Igaz, sose tudhatjuk, mi töténik akkor, ha másként alakulnak a dolgok. Ez az egyetlen történelem, ezt ismerjük. Ezen túl csak feltételezéseink lehetnek... Románia mindvégig megőrizhette volna semlegességét, s nem  kellett volna annyi áldozatot hoznia, amelyek számára iszonyúak voltak. Románia igen sokat veszített, ha az elesettek számát a lakosságéhoz viszonyítjuk, százalékosan többet, mint amekkorák Németország vagy Franciaország veszteségei... A háború végén Romániának sértetlen hadserege maradt volna. És ha a nagyhatalmak széthullanak, ahogyan az osztrák—magyar állam, illetve  Oroszország szét is estek, Románia háborús részvétel nélkül is megszerezhette volna  Erdélyt, Besszarábiát és Bukovinát. Lehetőségről beszéltem, nem pedig arról, hogy így is történt volna; mi csak azt tudjuk biztosan, ami megtörtént, történelem csak egy van...

Olyan körülmények között maradhatott-e volna Románia semleges?

Igen, bár nyomást gyakoroltak rá. Németország és Ausztria-Magyarország már beletörődtek volt, hogy Románia semmiképp sem áll az oldalukra, ezért aztán a Központi Hatalmaknak leginkább a román semlegesség felelt meg. A nyugatiak szívóskodtak, főleg a franciák és a britek, de hát ez csak nyomásgyakorlást jelentett, nem kötelezhették háborúba lépni az országot. Románia, pontosabban a Ionel Brătianu vezette liberális kormány azért vállalta fel a háborút, hogy kivehesse belőle a részét, hozzon némi véráldozatot, hozzájárulva a Központi Hatalmak legyőzéséhez, ami Erdély megszerzésének tétje volt. Ami Bukovinát illeti, két forgatókönyv is létezett, miután Ausztria-Magyarország ellen szálltunk harcba, bár Ausztria is értésünkre adta volt, hogy Bukovinát Romániának ajándékozná, amennyiben a Központi Hatalmakat választja. Bukovinát tehát így is, úgy is megszerezhetük volna. A választás tehát Erdély és Besszarábia között történt... A fontos az volt, hogy akikkel tartunk, győztesek legyenek.

Manapság megteheti egy ország, hogy semleges maradjon egy ilyen konfliktusban? Hogy balkáni Svájcként lépjen fel?

A helyzettől függ, hiszen jól tudott, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát...

Ugyancsak az első világháborúról szóló könyvében állítja, hogy az erdélyi referendum nem tartotta tiszteletben napjaink demokratikus elveit. Kifejtené ezen állítását?

Kijelentésem nem annyira sarkos, miként ön fogalmaz... Az első világháború végén meghirdették a nemzetek önrendelkezési jogát, nemzeti államok létrehozására az egykori birodalmak romjain... Népszavazást csak végletes esetekben tartottak, ott, ahol a népességkeveredés nagyfokú volt, és egyik sem ért el nyilvánvaló többséget... A területet leggtöbbször a többségi népességnek ítélték oda – Erdélyben a románok nyilvánvalóan többségben volak, de a többiek se voltak kevesen. A románság aránya ötvenvalahány százalék volt akkor, a többi kisebbségé negyven valahány. Többségben mindenképpen a románok voltak. Állításom nem csupán Erdélyre, más területekre is érvényes. Vagyis nem létezett referendum. A Gyulafehérvári Naggyűlés a románság képviselőinek tanácskozása volt. Ahol megnyilvánult Erdélyből az ötvenvalahány százalék román, de nem mondtak véleményt a magyarok, a németek és a többiek... Ha lett is volna egy népszavazás, az eredmény ugyan nem annyira egyöntetű, mint Gyulafehérváron volt, de szintén a románok javára dőlt volna el a kérdés, és Erdély ezen az alapon csatlakozik Romániához... Amit még állítottam, hogy 1914-ig az erdélyi [román] nemzeti mozgalom célkitűzései közt nem szerepelt a Romániával való egyesülés. Az erdélyi románság nemzeti mozgalma eredetileg a XVIII. században indul meg... És senki se állíthatja azt, hogy a XVIII. században az egyesülés céljáról egyáltalán beszélhetünk. Már csak azért sem, hiszen Románia akkor még nem is létezett, volt viszont két, nem túl szerencsés helyzetű, török uralom alatti fejedelemség... Az első világháborúig azonban a nemzeti mozgalom célkitűzése az Osztrák—Magyar Birodalomban élő románság jogegyenlősége volt; vagy Erdély autonómiája vagy egyenlőség minden tekintetben, autonómiával vagy anélkül. Konkrétan az Erdéllyel való egyesülés az 1914-es pillanathoz kötődik, amikor a valóságban is megjelennek az ehhez fűződő elképzelések. Addig beszélhetünk egy álomról...

Könyve történelmi értelmezése vitákat szült, és egyesek szerint nincs miért feszegetni, hogy kié Erdély...

De ki az, aki ilyesmiket kérdez? Nincs itt semmi kétség! Nyilvánvaló, hogy Erdély Romániáé... Úgy vélem, közvetlenebbül, higgadtabban, túlzások nélkül kell tárgyalnunk a történelemről, anélkül, hogy mindenféle mítoszokhoz folyamodnánk, bizonyos jogainkat igazolandó, amikkel mindenképpen rendelkezünk. Vagyis, Erdély ma 80 % románt és 20 % magyart jelent. Mondhatja-e valaki, hogy Erdély nem döntően román, hogy nem tartozik Romániához, vagy hogy ezután nem tartozik hozzá? Ez a probléma egyáltalán föl se vetődik...

A könyv előélete

Lucian Boia érdekes taktikát alkalmaz, valahányszor a román történelem egy-egy sarkalatos kérdésében mondhatni különvéleményt jelent be. Előbb nyíltan, néhány keresetlen mondattal fölvázolja a tényállást, majd kifejti, megmagyarázza. „Előzetesei”, sajtóban közzétett munkahipotézisei arra jók, hogy részben fölcsigázzák a közvélemény figyelmét, részben hozzá is szoktassák a kánontól való eltéréshez. Aztán, amikor megjelenik a mű, abban már a letisztult megfogalmazások kapnak helyet. Amelyek a maguk során ismét csak indulatokat ébresztenek, s újabb szelidítő magyarázatok elindítói...

Így történt ez Az első világháború. Ellentmondások, paradoxonok, újraértelmezések. c. munka esetében is. A mű keletkezéstörténetéhez és eszmeköréhez ugyanis hozzátartozik az az interjú is, amit ez év elején Boiával a Deutsche Welle rádió készített (forrás: EuroCom – Romániai Sajtófigyelő /  2014, február 8.), s amelyben a történész részletesen beszél készülő munkájáról, az abban alkalmazott újszerű értelmezéseiről. Már ekkor világosan leszögezte, hogy ideje visszafogni ebben is a már bevett mitologizálást, s a nagy háború centenáriuma jó alkalom egy közös európai történelem megfogalmazásának kísérletéhez:

„Európa Európát jelent, de ugyanakkor – és talán még nagyobb mértékben – minden egyes nemzet vagy minden egyes európai állam történelmét is jelenti. Mindenkinek megvannak a maga gondjai, de a saját előítéletei, saját mitológiái is. Viszont meg kell kísérelni, ha azt akarjuk, hogy legyen egy Európánk. Kell legyen európai történelmünk is. Nem lehet egy olyan Európánk, melyben együtt haladunk, amikor a jelenről és a jövőről van szó, de teljesen szétválunk, amikor a múltról. Meg kell keresnünk egy egyensúlyi pontot...”

Programként ez jól hangzik, de miként valósítható meg? Ez itt a kérdés – s a továbbiakban Boia példát ad arra, hogy mennyit kell lehagynia egy román értelmiséginek nemzeti beidegződéseiből ahhoz, hogy reálisabb fényben tűnjön fel a román-magyar történelem olyan kényes fordulópontja, mint az I. világháború és Erdély.

A kérdésre, hogy a francia-német példából kiindulva meg lehetne-e alkotni egy közös román-magyar történelmet, vagy még mindig túl erősek az előítélete, ezt válaszolta:

„Nem. Az előítéletek itt, a románok és a magyarok között, sokkal nagyobbak. Olyan komplexusok, olyan frusztrációk vannak, melyek a francia–német esetben nem voltak. A franciák és a németek között volt ellenségesség, de ez egyenlő felek közötti mérkőzés volt. Míg a románok évszázadokig alárendeltjei voltak a magyaroknak; aztán a magyarok egy olyan országban találták magukat, ahol uraltaknak és peremre szorítottaknak tekintették magukat.”

Első lépésként Lucian Boia azt mutatja meg, hogyan lehet objektíven megvonni például Románia világháborús mérlegét:

„A látszat az, hogy [Románia] győztesen került ki belőle. És a valóság egy része tényleg ezt is mutatja. De ahogy azt a későbbi történelem bizonyította, ez nem volt teljesen így... Azok, akik úgy döntöttek, hogy az Antant mellé kell állni – és ők győztek – az Erdéllyel és Bukovinával történő nemzeti egyesítést tartották szem előtt. Létezett egy másik oldal is, az úgynevezett németbarátok, akik nem voltak kevesen a román elitben, vagy akár a politikusok között is és akik úgy vélték, hogy a cél inkább Besszarábia kellene legyen, nem Erdély. Besszarábia is román terület volt, ugyanolyan román, mint Erdély, sőt, Románia történelmi jogai megalapozottabbak voltak, tekintettel arra, hogy 1812-ig Moldvához tartozott. A románok helyzete nagyobb veszélyben volt Besszarábiában, egy autokrata Oroszország, egy cári Oroszország körülményei között, mint Magyarországon, mely az összes, románokkal szemben diszkriminatívnak tekintett viselkedések ellenére, mégiscsak jogállam volt. A helyzet jobb volt az erdélyi románok számára – még ha nem is volt nagyon jó. De jobb volt, mint a besszarábiai románoké. És akkor összecsapott a két tábor – azok győztek, akik Erdély felé tekintettek. Erdélyt jobban akarták, mint Besszarábiát, ez az igazság.

És ez egy fogadás is volt, amit a két tábor kötött a háború győztesét illetően. Úgy esett, hogy az Antant nyerte meg, és akkor Romániának is kijutott a maga része a győzelemből. Sőt, még ennél is több: Románia első világháborús részvétele paradox volt, főleg a Romániával kapcsolatos következményeit illetően. Románia elvesztette a háborút, de a szövetségesei megnyerték, és így Románia nemcsak Erdélyt és Bukovinát, hanem Besszarábiát is megkapta annak következtében, hogy az első szakaszban, mielőtt ő maga elvesztette volna a háborút, Németország legyőzte Oroszországot. Oroszországban forradalom tört ki, Oroszország kilépett a háborúból, szétesett és így Besszarábia egyesült Romániával.

Romániának, ahogy azt Petre P. Carp (a németbarát tábor vezetője, aki a Központi Hatalmakkal akart szövetséget kötni és be akart lépni az Oroszország elleni háborúba) a végén, amikor a szemére vetették a hibás döntését, mondta, „akkora szerencséje van, hogy már nincs is szüksége politikusokra”. Ez Románia nagy szerencséje volt. Amit nem vettek figyelembe, az az utólagos biztonság kérdése volt – Romániáé és az egész közép-európai térségé. Ausztria—Magyarország szétesésével nagy hatalmi űr keletkezett. Persze, megjelentek mindezek a többé, vagy kevésbé nemzetállamok, de ezek túl kicsik voltak; képteleneknek bizonyultak arra, hogy a külső támadásokkal szemben biztosítsák a védelmüket. És tudjuk, hogy mi történt a második világháború környékén és alatt.”

Senki se állíthatja tehát, hogy Lucian Boia nem készítette föl kellőképpen saját nemzete közvéleményét a tőle várható értelmezési fordulatra. Az alternatívák ismertetése és mérlegelése révén közelebb visz bennünket az emberarcú politizáláshoz, mintegy azt üzenve: bármilyen döntéseket, jókat vagy téveseket, mindegy, hoztak a múltban politikusaink, mégis csak emberek voltak, nem pedig szentek vagy gonosztevők...

Ezek után, riporteri kérdésre - „Ha a császári-királyi birodalom több jogot adott volna a népeknek, akkor fennmaradt volna Ausztria-Magyarország?”-, a történész elérkezik a mítoszrombolás eddigi legvégsőbb határához:

„Az én válaszom az, hogy igen. Persze, nem tudjuk pontosan, hogy mi történt volna... Ezek csak feltételezések, csak hipotézisek. De azt hiszem, hogy ha a különféle nemzetiségek teljes egyenlőséget kaptak volna, ha Ausztria—Magyarország valami mássá, ha egyenlő népek nagy konföderációjává vált volna, akkor úgy gondolom, hogy a Habsburg-monarchia természetes módon fennmaradt volna és egy jövendőbeli Egyesült Európa magja lehetett volna. Persze, ez végül utópiának bizonyult. De így is történhetett volna...”

A könyv megjelenésekor a ziuadecluj.ro portál néhány román történész véleményét is kikérte Lucian Boia munkájáról. Ottmar Trasca például nyereségnek könyvelte el, hogy kollégája új szemléletet hoz az ellentmondásos történelmi korok leírásában. Ion Novacescu azonban nevetségesnek tartotta, hogy Boia négy évvel a nagy egyesülés centenáriuma előtt vitatni kezdi a Gyulafehérvári Nagygyűlés legitimitását. "Megvalósult a román egység, és ez egy letagadhatatlan történelmi tény" – s már-már azt is kihallani belőle: kell-e ennél több?