Egy nyári délutánon Csernátonban valami különleges történt: régi autók motorjai zúgtak fel a Haszmann Pál Múzeum udvarán, közben Jókai Mór képe nézett ránk egy művészeti alkotásról. Miközben gyerekek furulyáztak, idősebbek ismerkedtek, egy nemzeti íróról és a vizuális emlékezet működéséről beszéltünk. A múlt nemcsak jelen volt – hanem mozgott, zenélt, beszélt és rajzolt is. Ez volt a Múzeumok Éjszakája Csernátonban, a Retro Autók Találkozójának és a Jókai 200 kiállításnak különleges egybeesése.

A rendezvény lelke – ahogyan sokszor – ezúttal is a Haszmann család volt. Dimény Haszmann Orsolya, a múzeum munkatársa hangsúlyozta: itt nem „tárgyakat” mutatnak be, hanem történeteket mesélnek. „Mi azt szeretnénk, hogy ez a múzeum egy élő tér legyen, ne csupán emlékezet. A vasak mögött emberek vannak” – mondta.

Ez a gondolat tökéletesen tükröződött a programokban: a Retro Mobil Klub autós piknikje nosztalgiát hozott, a beindított stabilmotorok – köztük 130 éves darabok is – a gépek saját hangján szólaltak meg. A gyerekek táncoltak, a fúvószenekar játszott, a látogatók pedig hol egy veterán motor burkolatát simogatták, hol a Jókai-emlékkiállítás rajzai előtt álltak meg csendesen.

Kortárs művészek Jókai nyomában

A kiállítást Székely Géza képzőművész nyitotta meg, aki nem csupán kurátora volt a tárlatnak, hanem szellemi motorja is. A kiállításon 43 művész 50 alkotása szerepelt, mind a Jókai-életmű egy-egy aspektusára reflektálva: portrék, jelenetek, absztrakciók, digitális alkotások – színes és sokrétű vizuális párbeszéd.

„Nem szoborrá akartuk fagyasztani Jókaiját, hanem újrafesteni. Nem emlékezni rá, hanem újra használni őt. Minden generáció újraértelmezi Jókait – ez a művészet dolga is” – hangsúlyozta Székely. A látogatók a „Fekete gyémántok”, „Az aranyember”, vagy a „Kőszívű ember fiai” motívumait új formákban láthatták viszont.

A kiállítást követően Kiss Jenő, a Bod Péter Megyei Könyvtár korábbi igazgatója tartott lebilincselő előadást Jókai Mór háromszéki kötődéseiről. Kiemelte, hogy az író nem pusztán vendégeskedett a vidéken, hanem a Damokos család révén személyes kapcsolatai is voltak Csernátonban. Sőt, politikai szerepet is vállalt: választáson is indult Háromszéken.

„Jókait olvasni nem nosztalgia, hanem kulturális feladat. Regényei nemcsak romantikus történetek – hanem közösségi emlékezet, társadalmi kérdések, erkölcsi dilemmák lenyomatai” – fogalmazott Kiss. Szerinte különösen fontos lenne a fiatal nemzedék számára újra felfedezni ezt az életművet: „Ez nem a régi emberek Jókaija – ez a maiaké is.”

Kiss Jenő és dr. Jánó Mihály együtt készítettek egy kiadványt is Jókai háromszéki jelenlétéről, amely a rendezvényen bemutatásra került. Ez a kis füzet nemcsak információ, hanem emléktárgy is lett – vizuálisan és szövegszerűen egyaránt.

A záróelőadásban dr. Jánó Mihály művészettörténész mélyebb rétegeit tárta fel a Jókai-kultusznak. A 19. század végén különleges szerep jutott az alkotók ünneplésének. Jókai írói pályájának 50. évfordulóját például már 1884-ben meg akarták ünnepelni – ám ő maga „hévvel tiltakozott” ez ellen. Az író az 1843-as akadémiai pályaművétől számította indulását, s következetesen kitartott amellett, hogy „még nem jött el az ünneplés ideje.”

Az utókor viszont másként gondolta. A Sepsiszentgyörgyi Kaszinó 1893-ban díszalbumot készített, amelyet a Székelyföld motívumaival illusztráltak. „A kaszinó emelkedett hangulatú ülésén határoztak az üdvözlő felirat művészi megalkotásáról, amit közszemlére is bocsátottak – bár a lakosságnak nem volt beleszólása abba, hogy ez jó-e vagy sem.” – jegyezte meg ironikusan Jánó.

Az előadás különlegessége volt, ahogy Jánó Mihály bemutatta Jókai saját illusztrátori tevékenységét is. A sepsiszentgyörgyi és bálványosi várról készült rajzai dokumentumértékűek – „Kevéssé ismert, de Jókai kitűnően rajzolt. A várak ábrázolása nemcsak esztétikai, de történeti értékkel is bír.”

Végül az egyik legfontosabb megállapítása: „Jókai volt az első, aki országosan reflektorfénybe állította Gábor Áront.” A székely hős ekkor került be a nemzeti emlékezetbe – nem politikai szónoklatokon, hanem az irodalom erején keresztül.

Történetek, amelyeket a vas sem felejt

A rendezvény így vált többrétegű ünneppé: a mechanika és a művészet, a múlt és a jelen, a gyerekzsivaj és az emlékezés csendje együtt alkotta a csernátoni hangulatot. Ahogy Haszmann Orsolya fogalmazott: „Nem szentélyt építünk, hanem történeteket mesélünk.”

A látogatók közül sokan nem is tudták eldönteni, hogy az ósdi gépek, a képek vagy a kimondott szavak hatottak rájuk leginkább. Talán nem is kell. Mert ahogy a kapuban egy öreg autó állt, motorháztetején porral és ujjal írták föl: „Jókai 200” – úgy lett ez az este egyszerre emlék, gesztus és üzenet. A múzeum kapuja ismét kinyílt – nem a múltba, hanem közénk.

Ha további érdekességeket szeretnél megtudni a csernátoni Haszmann Pál Múzeumról, nézd meg az alábbi videónkat.