Mit mesél Erdély Jókairól? Megjelent egy dokumentumfilm, ami arra vállalkozik, hogy kiszabadítsa Jókait a kötelező, nehézkes olvasmányok skatulyájából. Sőt meghozza a kedved ahhoz is, hogy te is barangolj azokon a tájakon, ahol ő járt-kelt, de még oda is vágyakozol majd, ahol nem sosem járt, mégis a mai napig él az emlékezete. A Jókai Erdélyben szakmai érveket sorakoztat fel arra, miért kell mind a mai napig az ő alakjával, írásaival, egyéb tevékenységével foglalkoznunk, mindezt lenyűgöző képi világgal tálalja.

Jókai Mór korának író-celebje volt. Regényei mellett újságírással, drámaírással is foglakozott, de meghatározó alakja volt a politikának is, például a márciusi ifjak egyikeként állt az 1948-49-es forradalom élén. Erről az eltörölhetetlen, nemzetközileg is (el)ismert íróról készített filmet egy kolozsvári stáb.

Maksay Ágnes, a kolozsvári Video Pontes stúdió rendezője és csapata, illetve T. Szabó Levente, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem irodalomtörténésze nem először dolgoznak együtt. A Petőfi Erdélyben című dokumentumfilm után most újra kemény fába vágták a fejszéjüket: Jókai erdélyi, partiumi és bánsági útját lekövetve született meg újabb együttműködésük.

A kukába Jókaival?

A film kolozsvári premierjét követő beszélgetésen a készítők őszintén elmondták, hogy az ötlet szakmai dühből indult. Lehet-e és kell-e a 21. században Jókait olvasni? Meg kell tartani Jókait a tananyagban, vagy egyszerűen kidobható a kukába? Szabó T. Levente szerint „azokból a dilemmákból, feszültségekből indultak ki, amelyek a magyar irodalmi szuperkánont övezik az elmúlt évtizedben”. Mert Jókait kidobni olyan lenne, mintha az angolszász irodalomból Shakespeare-t próbálnánk eltüntetni. Nem lehet, és nem is szabad.

„Sorozatban vetünk föl különböző helyszíneken olyan problémákat, amik azt mutatják, hogy az utóbbi százötven évnek a Jókaival közös nagy dilemmái a mieink is. Ilyen például az ökológiai válság dilemmája, amiről azt hihetnénk, hogy csak az utóbbi öt-tíz évben ütötte fel a fejét, de valójában már több mint száznyolcvan éves. De ilyen a tömegturizmusra való reagálás, ami elhozza magával egyszerre a gyorsutazásnak az örömét és a lassú utazásnak, a lassú életnek, lassú érkezésnek az örömét is”. Szóval egy modern Jókait igyekeztek megjeleníteni, ebben hisznek, bár a szakma nagyon megosztott ebben a kérdésben.

Rendezőelv: ahol járt, és ahol nem járt Jókai

Ami a film dramaturgiáját illeti, Maksay elmondta, hogy próbálták a lehető legtöbb esetben a kronológiai sorrendet követni, ez a koncepció viszont (szándékosan) borult egy nagyot, hiszen a Kazán-szorosban kezdődik a film. A rendező-forgatókönyvíró „nagyon erős képsorral és tartalmilag is egy fantasztikus felvetéssel” kívánta a filmet indítani, azért döntött a szoros mellett.

A filmbe húsz helyszín fért bele, de ez csak a fele volt annak, amit eredetileg összeírtak maguknak. A leglátványosabb helyszínek maradtak, ezt kellett az irodalomtörténésznek összegyúrnia tartalmilag. Szabó T. Levente narrátorként kézenfogja a nézőt, majd együtt bebarangolják – a teljesség igénye nélkül – Kolozsvárt, Nagyenyedet, Gyulafehérvárt, Parajdot, Nagyváradot, Aradot és a mócok földjét.

„Ez a film nem kívánta fölmondani azt, amit már tudtunk. A keret azt hangsúlyozza, hogy ne csak azokra a helyszínekre legyünk kíváncsiak, ahol Jókai járt, hanem azokra is, ahova soha nem jutott el, de olyan erővel jelenítette meg őket, hogy már a korabeliek nem tudtak szabadulni ettől” – magyarázta az irodalomtörténész. Gondol itt például arra, hogy a Senki szigete lakói Aranyemberfalvának akarták elnevezni magukat, harcoltak is érte, mert arra vágytak, hogy a közvélemény is elismerje: ők valóban annak a Senki szigetének lakói, amiről Jókai Az arany emberben ír.

Maksay Ágnes már gyermekkorából ismerte Vita Zsigmond Jókai Erdélyben című kötetét, de ezúttal más olvasmányt keresett. „Kristóf Györgynek a könyvét vettem a kezembe, mert szerintem egy pluszt ad a történethez, hogy ők kortársak is voltak Jókaival. Kristóf György huszonöt éves volt, amikor Jókai meghalt, tehát ő sokkal közelebb tudott vinni annak a kornak a hangulatához, mint amit a Vita könyvben megtalálunk, vagy amit a későbbi leírásokban. Ami teljesen modern, azt Levente tette hozzá” – elevenítette fel.

A nemzet írója Erdély felől

Ez az alkotás egy BBC típusú dokumentumfilm, ami azt feltételezi, hogy egy szakember vezeti a nézőt, aki ezáltal hiteles forrásból tud meg információkat az adott témában, nem a háttérből szól egy narrátor. Szabó T. Levente szakértőként pedig Jókait „a modernizációs folyamatok katalizátoraként” akarta láttatni. Mindezek mellett kiemelte, hogy ez egy transzilvanista alkotásnak mondható, a szó legnemesebb értelmében. „Ez a film arra tesz kísérletet, hogy mi lenne, ha a nemzet íróját Erdély felől mondanánk el, és lehet, hogy ez a történet nem ugyanaz lenne, mint Budapest felől elbeszélve. És ebben semmi rossz, semmi sértő nincs, mert szépen tanulhatunk egymástól”.

A rendező szintén kiemelt egy erdélyiséget: az egyes helyszíneken megmutatják, hogy ott, ahol egykor Jókai megfordult, ma mi történik. Fel akaják hívni a figyelmet arra, hogy Aradon van egy ereklyemúzeum, amit meg lehet látogatni, Torockón van egy tűzoltószertár, ami Jókai nevéhez fűződik. Maksay Ágnes külön felhívta a figyelmet a filmben szereplő, helyi megszólalókra: „Nem a legintellektuálisabb közeget akartuk megszólaltatni, az előadó- és történelemtanárokat, hanem azokat, akik számára a legfontosabb a helyi emlékezet. Akik a szórványok szórványában is éltetik Jókai kultuszát. Annyira megható a sekrestyés néni a filmben, és a Kazán-szorosban Félix, aki két kezén meg tudja számlálni, hogy még hány magyar él ott, mégis hangoztatják, hogy ott van eltemetve Attila (hun király – szerk. megj.), bár tudják, hogy nem igaz”.

Elképesztő képek mellé magával ragadó filmzene

Nem vitás: a Jókai Erdélyben képi világa lenyűgöző. Maksay és Szabó T. nem hagyta ki az alkalmat a közönségtalálkozón sem, hogy megköszönjék az operatőrök, vágó és animátor munkáját: Kőmíves István, Lackó Tibor, László Loránd, Varró-Bodoczi Zoltán nélkül ez a film nem lenne ugyanaz. Sikerült teljesíteni a közös célt: az irodalomtörténet nem nyomta agyon a látványt, sőt a sokszor meglepő információkon kívül a felvételeken is lehet ámulni. Kifejezetten tetszett a rendezőnek és a narrátornak az is, hogy folyamatosan kaptak visszajelzéseket a stábtagokról arra vonatkozóan, hogy mi az, amit a 20-30-as korosztály szívesen néz ma a képernyőn.

Ami a filmzenét illeti, a rendező Selmeczi György kolozsvári zeneszerzőt kérte fel a feladatra, hiszen egyértelmű volt számára, hogy ő fog a leginkább ráérezni erre a hangulatra. Az elmúlt öt évben már a harmadik együttműködésük volt ez. Első lépésként elmesélték Selmeczinek az elképzeléseiket, majd a nyers filmet elküldtél neki, a zeneszerző pedig pár héten belül küldte is a zenét, amit Budapesten vettek fel egy kamarazenekarral. Ezek után pedig a zeneszerző maga is eljött Kolozsvárra, és együttesen vágták a kísérőzenét a részletek alá. Az eredmény pedig magával ragadó.

Rendkívüli eset: utolsóként járni a parajdi sóbányában

Egészen megrendítő volt látni a filmben a parajdi sóbányát, ami azóta odaveszett. A készítők voltak az utolsó civilek, akik kiléptek a sóbányából az utolsó munkanapon, másnap bezárták a bányát. Kiváltságos helyzet tehát, hogy a stáb – szinte szó szerint – az utolsó pillanatig forgatott a még működő és látogatható bányában. Jókai számára is fontos volt ez a térség, jó, hogy megörökítették.

Hogy örömsztoriból se legyen hiány, a készítők megosztották a közönséggel azt a kedves kis történetet is, ami Temesváron történt. Szó van a filmben, arról, hogy Temesvár volt az első európai város, ahol bevezették a közvilágítást. Ezt a fontos mozzanatot mindenképp meg akarták mutatni, csak nem tudták, hogyan. Végül felhívták az illetékeseket, akik nyitottan álltak a dologhoz, sőt kétszer is fel-le kapcsolták a lámpákat, mert elsőre nem volt igazi a felvétel.

Aha-élményt okozni

Szabó T. Levente úgy fogalmazott, hogy „szeretnének távcsövet adni” ahhoz, hogy mit lássunk meg Erdélyben Jókain keresztül és fordítva. Legyen ez a film egy aha-élmény akár az erdélyiek, de a mindenkori magyarok számára, helyszínek és olvasmányok tekintetében is. A készítők azt szeretnék, ha a filmet megnézve az emberek felkapnák a fejüket: „Jókai írt ilyen regényt?”, „Újra kellene olvasnom!”, „Fedezzük fel mi is ezt a helyszínt!”, „Többször elmentem mellette, de nem tudtam, hogy köze van Jókaihoz”.

Ahogy az előző dokumentumfilmükkel, ezzel is terveznek körútra indulni, hogy főként iskolások körében népszerűsítsék a magyar széppróza egyik legkiemelkedőbb alakját. És hogy készül-e még film ebben a felállásban, ezzel az alkotógárdával? Ötletek vannak, de egyelőre pihenik a film fáradalmait.