Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alakulása a nőket is foglalkoztatta, a kor elvárásainak megfelelően azonban elsősorban otthon kellett helytállniuk, amit sokszor nehezményeztek is. Biró Annamária irodalomtörténész női szerzők korabeli írásait olvasta újra.

Hétfőn rendezték meg a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem hagyományos 1848-49-es forradalom és szabadságharchoz kapcsolódó előadássorozatát, ennek keretében beszélt a forradalmi események női recepciójáról Biró Annamária, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének oktatója A forradalom hétköznapjai című előadásában.

Az irodalomtörténész olyan, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején íródott naplókat, önéletírásokat, visszaemlékezéseket vizsgált, amelyeknek szerzője nő. A szerzők között szerepel többek között Szendrey Júlia, Petőfi Sándor felesége, Kánya Emília író, újságíró, az arisztokráciához tartozó nők, mint például Zichy Antónia vagy Wesselényi Jozefa, a szabadságharcban hadnagyként résztvevő Lebstück Mária, a magyar érzelmű, de nem magyar anyanyelvű Brunszvik Teréz, az első magyarországi óvodák alapítója, illetve egy 14 éves lány, Törös Mária, aki valószínűleg nem is érte meg a szabadságharc végét. Biró Annamária szerint a naplók, önéletírások vagy visszaemlékezések fő értéke nem a történeti múltra vonatkozó elsődleges adatok biztosításában, hanem a szubjektív történelem szinte primer dokumentálásában rejlik.

„Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc esetében azért is különleges az emlékezetnek ez a vetülete, mert a magyar történelem során kevés olyan emblematikus történeti mozzanat említhető, amit olyan sokszor és sokféle céllal felhasználtak volna, mint ezeket az eseményeket. Így a rekonstrukció és az emlékezés módját mindig meghatározza az aktuális történelmi vagy politikai szituáció, és ez alól én sem vagyok kivétel. Amikor ezeket a naplókat és memoárokat újraolvastam, akkor az idézetek szelektálásában nagy hatással volt rám az, hogy mi zajlik most a közvetlen közelünkben” – mondta.

A szerzők jóval szürkébbnek élték meg az eseményeket, mint ma gondolnánk

Biró Annamária szerint bármilyen tragikus, felemelő vagy szörnyű fordulatot is vesz a történelem, a nagyszabású események árnyékában nem áll meg a mindennapi élet, és ezeknek a nőknek az emlékirataiból pontosan ez sejlik ki. A szerzők a saját és családjuk nem csak személyi, hanem vagyoni megmaradásáért is küszködtek, a „rájuk omló országos vagy európai dimenziójú történelemmel együtt”.

A szövegekben a mindennapok leírása sokszor felülírja a nagy eseményekét, így nem csak azokat a momentumokat emelik ki, amik politikailag, történelmileg fontosak, hanem leírják, hogy hogyan próbáltak meg ezekben az időkben élni, és jóval szürkébbnek, kevésbé heroikusnak vagy romantikusnak élték meg az eseményeket, mint ahogy azt ma hinni szeretnénk, figyelmeztetett az irodalomtörténész.

Kapcsolódó

A vértanúk özvegyeit és lányait bemutató kiállítás nyílt Aradon október 6. alkalmából

A Hátrahagyottak emlékezete vasárnap a Szabadság-szobornál is látható lesz.

aradi vértanúk Szebeni Zsuzsa október 6.

Mint mondta, az interpretációt nagymértékben befolyásolja, hogy ki milyen társadalmi körben élte át a forradalmi történéseket, illetve a későbbiekben milyen befolyás hatására vetette papírra az emlékeit. Nagyon fontos ugyanakkor az értelmezés kapcsán az is, hogy milyen műfajról beszélünk, vagy mi volt a szerzőnek az intenciója akkor, amikor az emlékeit papírra vetette.

„A naplók szinkron módon keletkeznek az eseményekkel, így nincs lehetőség olyan mértékű reflexióra, mint a későbbiekben papírra vetett önéletírásokban vagy memoárokban. Szendrey Júlia például Petőfi Sándornak címezi a naplóját, azt írja 1848. szeptember 30-án, hogy „te óhajtád, hogy távolléted alatt naplót irjak; kedvedért megteszem”. Biró Annamária szerint Szendrey tudta, hogy ezek a naplók közönség elé is kerülhetnek, emiatt is marad a hangneme végig heroikus.

Fontos kérdés a feljegyzésekben: mi a nők szerepe a forradalomban?

Biró Annamária megfigyelései szerint Szendrey Júlia Petőfivel párhuzamban láttatja magát naplójában, úgy gondolja, hogy nem lehet tétlen ezekben a napokban, de belátja, hogy nőként nem tud mást tenni, mint „szépen itthon ülni”. Őt ez a női szerepkör nem teljesen elégíti ki, ahogy sok más nőtársát sem, állapította meg az irodalomtörténész. Wesselényi Jozefa például arról számol be, hogy nőtársaival együtt eljárt az országgyűlésre, ezt azonban nem nézték jó szemmel az írnokok, akiknek a helyét elfoglalták. Írásaiban az egyenlőség eszméje is megjelenik: Wesselényi Jozefa azt gondolta, hogy a társadalom megosztottsága nem szűnhet meg egyik percről a másikra.

Más szerepet töltött be a több csatában harcoló Lebstück Mária hadnagy, írásaiból viszont az derül ki, hogy a fronton mégis hagyományos női szerepekbe kerül: katonai teljesítménye mellett ő látja el a sebesülteket is. Biró Annamária szerint a legnehezebb dolga Zichy Antóniának, Batthyány Lajos miniszterelnök feleségének volt, aki többször beszámolt arról, hogy nincs döntési joga, azt kell tennie, amit a férje vár el tőle, még ha más is a véleménye.

Anyaság forradalom idején

A női emlékírók közül többen gyereket vártak a forradalom és szabadságharc idején, írásaikban az anyaságra is reflektálnak. Szendrey Júlia arról ír, hogy folyamatosan dolgozik, és szomorúan varrja a gyermek ruháját, mert nem lehet a forradalmár férje mellett, Kánya Emília pedig arról számol be, hogyan menekül gyermeke várható születése előtt alig egy héttel. Lebstück Mária is gyermeket szül a világosi fegyverletétel után, ám ezt börtönben, kihallgatások közepette kell megtennie, míg Wesselényi Jozefának gyermeke megszülése mellett kolerában szenvedő betegeket kell ápolnia.

A nehéz, bizonytalan élethelyzetet a naplók szaggatott jellege is tükrözi, visszatérő motívum a menekülés, amit a férj politikai szerepvállalása vagy a veszélyes környezet tett szükségessé. A heroizáló beszédmódot felváltja a halál retorikája. Kánya Emília például leírja, hogyan szembesül a szétbombázott várossal, a megölt emberek látványával. Gyakran felmerül az a kérdés is, hogy volt-e értelme a forradalomnak. Wesselényi Jozefa egyértelműen nemmel válaszol, míg Szendrey Júlia eltűnt férjét gyászolva, létbizonytalanságba kerülve így ír: „Oh nem látni most e hazában egyebet nyomornál, kétségbeesésnél! Mindenütt csak pusztulás, rom, s e romok között kezöket kulcsoló szerencsétlenek, kik kifáradva az imádságban, keserű káromlásokat kiáltanak föl az égre, azon istenhez, ki nem hallgatá meg imádságokat, ki elhagyá az igazakat és győzni hagyá a gonoszokat (…)”.