A szemünk láttára írt történelmet Kerekes István: harmadik alkalommal vehette át a legjobbak legjobbjának járó díjat a marosvásárhelyi származású fotóművész.

Márciusban érkezett a hír, miszerint új időszámítás kezdődött a nemzetközi fotóművészet világában. Kerekes István harmadik alkalommal is a legjobbak legjobbja lett, így már nem csupán a cím legfiatalabb, egyben egyetlen magyar birtokosa, hanem a világon az első, aki háromszor is kiérdemelte az elismerést. És bár már hónapok óta nyilvános, hogy az előző szezonban nyújtott teljesítményével ismét a ranglista tetejére került, a díját most, augusztus 3-án vehette át Rio de Janeiroban.

Kapcsolódó

Erdélyből a világcsúcsra – A világ legtöbbet díjazott portréjának alkotójával, Kerekes Istvánnal beszélgettünk

A Yelena című portré immár több mint 600 elismerést kapott a világ mintegy hatvan országában.

fotóművészet világrekord Kerekes István portré díjak

„A díjat nem máról holnapra kapja meg az ember. Megtudja, hogy az övé lesz, és onnantól kezdődik a visszaszámlásás: még öt hónap, még négy hónap, még három, majd végül csak egy hét, egy nap... Ez a periódus talán az egyik legizgalmasabb. Az „eredményhirdetés” óta sok helyen megjártam magam, folyamatosan fotótémákat kerestem, de teljesen más lelkülettel, mint az év többi szakaszában. Hihetetlenül motiváló. Tudtam, hogy Rioba készülök. Mindig is szerettem volna eljutni oda. Nagyon izgatott voltam, hogy mi vár ott rám, mivel kell majd ott szembesülnöm” – mesélt az elmúlt hónapok izgalmairól Kerekes István.

Az izgalom és a számos kérdőjel persze nem csupán nála volt jelen. A Nemzetközi Fotóművész Szövetség (FIAP) egy olyan eseményre készült, amelyre korábban még sosem volt példa. Alig vannak néhányan, akik két alkalommal is kiérdemelték a legjobbak legjobbjának járó elismerést, arra viszont mindezidáig nem volt példa, hogy valaki harmadik alkalommal is a cím birtokosa legyen.

„Amikor megérkeztem, a brazil szervező csapat egyik tagja várt engem a reptéren. Ez a számomra teljesen idegen ember már rögtön azzal fogadott, hogy nem semmi, amit elértem. A buszhoz kísért, ahol a sofőr is egyből felállt és gratulált nekem – pedig igencsak törte az angolt. Megérkeztünk a hotelbe, és amikor bemondtam a nevem, a recepciós megveregette a vállam. Hihetetlen élmény volt. Már aznap este találkoztam is a szövetség elnökével, aki elmondta, hogy elég sokat gondolkodott a napokban, hiszen amikor 2010-ben az első díjat átadták, úgy voltak vele, hogy hát idővel biztosan lesznek olyanok, akik kétszer is megkapják, de tulajdonképpen lehetetlennek vélték, hogy bárki háromszor is elérje mindezt. Az ott töltött napok alatt, akárhányszor összefutottunk, rám nézett, karba tette a kezét és mosolyogva csóválta a fejét, mondván: ilyen nincs. Hasonlóképp volt a bizottság másik tizenegy tagjával is. Luis Alberto Franke, aki a világon elsőként lett kétszer is >bajnok<, tavaly, a második legjobbak legjobbja díjam átvétele után azt mondta nekem, hogy >üdv az ötös csapatban<, ugyanis akkor lettünk öten, akik kétszeres legjobbak. Idén örömkönnyeket törölgetve mondta, hogy immár mindenki lemaradt hozzám képest. Ők kollégák. Náluk jobban aligha tudja bárki, mit jelent ez.”

„Onnantól, hogy hónapokkal ezelőtt megkaptam a Szövetségtől a repülőjegyet, csak ez a nap járt a fejemben. És hát milyen az ember? Nem mondom, volt izgulás, hogy nehogy valami baj történjen éppen akkorra, például utolérjen egy betegség, vagy bármilyen formán lesérüljek, és ne tudjak elutazni. Furcsa kimondani, de egy nagyon érdekes nyomást tett rám mindez. Aztán amikor színpadra szólítottak, és átvettem a díjat, úgy éreztem, kiment belőlem minden feszültség. Teljes mértékben felszabadultam. Azt hiszem, akkor tudatosult bennem teljes mértékben, hogy ez már mindenestől az enyém. Egészen addig hihetetlen volt. Ahogy a Szövetség elnöke mondta, ezt a díjat egyszer meg lehet nyerni, ha az ember igazán odateszi magát. A másodikhoz már kőkemény tudás kell. A harmadik pedig mindezidáig elképzelhetetlen volt. Most már viszont ez a valóság.”

„A több napon át tartó programsorozatra 70 országból érkeztek fotóművészek. Kerekes Istvánt minden adandó alkalommal – reggelinél, buszra való felszállásnál, városnézésen – hatalmas taps kísérte. „Rio egy olyan hely, ahol nem kell keresned a témát. Megállsz, és odajön hozzád. Az ott töltött néhány napban elég sűrű volt a program, igyekeztek minél több mindent megmutatni nekünk, és hát egy dolgot már biztosan állíthatok: az a város annyira színes, hogy utcáról utcára azt hiszed, egy másik világban vagy. Ami talán a legizgalmasabb, hogy nem a népszerű helyek voltak azok, amelyek igazán tetszettek. Az igazi különlegességek valahogy mindig egy pár száz méterrel odébb voltak.”

Kerekes István jelen pillanatban is ugyanúgy dolgozik, mint a díjak megszerzése előtt. Folyamatosan jár-kel témákat keresve, és küldi munkáit a fotópályázatokra. „A tempó nem változott, mögötte az érzés azonban egy kicsit igen. Van egy dolog, amit a világon egyedüliként értem el – ezt a díjátadón is annyit hangoztatták, hogy lehetetlen egy pillanatra is megfeledkezni róla. Semmit nem tervezek másképp csinálni, mint eddig, és érdekes, de ez a siker nem nyomást és teljesítménykényszert eredményezett, hanem egy abszolút pozitív ösztönzésként hat rám. Kérdezgetik most is, hogy állok az idei versenyekkel. Az igazság az, hogy vannak győztes munkáim, de nem számolom, fogalmam sincs. A ranglista egyébként nyilvános, bárki rákereshet, én viszont egészen jövő év januárjának a végéig nem akarom tudni. Annyi biztos, hogy vannak nagyon kemény >vetélytársak<, de nekem sokkal izgalmasabb így, hogy nem kell rágörcsölnöm arra, hogy hányadik helyen állok. Jövőre majd meglátjuk.