A marosvásárhelyi származású, immár tizenöt éve a magyarországi Mosonmagyaróváron élő Kerekes István nem mindennapi világrekordot állított fel: egy máramarosi kislányról készült fényképe a legdíjazottabb arcképe a világon, a Yelena című portré immár több mint 600 elismerést kapott a világ mintegy hatvan országában, de Kerekes István teljesítményét mutatja az is, hogy elnyert díjainak száma immár közelít a négyezerhez. A fotóművészt arról faggattuk, hogyan indult a pályája, miképpen kezdett el fényképezni. Megtudtuk: a megismételhetetlen, őszinte pillanat a legfontosabb, ha valaki ezt jól elkapja, akkor készülhet jó képe, de ilyen csak nagyon-nagyon ritkán fordul elő. Tekintélyes pályafutása során vele is csak néhányszor fordult elő, egyik ilyen momentumot ábrázolja a Yelena című kép, a másikat pedig a Könnyes szemek, amelyről szintén közvetlenül, barátságos hangon mesélt a világhírű fotográfus.

– A fényképezést autodidakta módon kezdted el megtanulni, és gyakorlás közben éreztél rá a fényfestés titkaira. Hogyan szegődtél a fények nyomába és milyen módon jutottál el addig, hogy napjainkban az egyik legelismertebb és -díjazottabb fotográfus lehess a világon?

– A kilencvenes évek közepén, abban az időszakban, amikor Kolozsvárra kerültem, az egyetemre, elkezdtem a természetet fotózgatni, megrögzött híve voltam annak, hogy világéletemben a természetet fogom fényképezni, és más nem is létezik majd számomra. A magyarországi Természetbúvár magazin volt az, amelyiket Marosvásárhelyen is kapni lehetett, még ha megkésve is, de volt benne egy rovat, ami a mai napig is szerepel: A pillanat varázsa. Én ebből próbáltam ellesni technikát.

A környezetemben nem volt olyan ember, aki tanácsot tudott volna adni a fotózás alapjain túl. Gyermekkorunkban volt otthon egy Smena gépünk, édesanyám igazi amatőr fotós volt, ő mindent megörökített, és az első tanácsokat tőle kaptam, amik az induláshoz nagyon jók voltak. Azonban később már azt éreztem, hogy mégis jó volna, ha valaki tanácsokat adna nekem, hogy miképpen tudnám fejleszteni a tudásomat, vagy jó-e az, amit csinálok, a képeimben mi a jó és a mi a rossz. Kolozsváron sem nagyon volt a fotóklubban senki, aki természetfotóra ötletet tudott volna adni, és így kerültem el Nagyváradra a Tavirózsa Fotóklubhoz, ahol kaptam is egy-két javaslatot arra, hogyan készíthetek jobb képeket.

– Akkor tulajdonképpen a Tóth István fotóművész által alapított és mindmáig vezetett Tavirózsa Fotóklubhoz gyakorlatilag hazatértél, amikor nemrég kiállításod nyílt a nagyváradi várban…

– Nekem ott kezdődött minden. El is mondtam a kiállításmegnyitón, hogy miközben nekem vizsgám volt Kolozsváron, én ellógtam, és inkább elmentem a nagyváradi fotóklubba. Tóth István nagyon érdekes dolgokat mondott és tanított. Aztán rá egy fél évre elmentem velük a Debreceni Virágkarneválra, és ott készítettem életem első portréit, de hát csak azért, mert ott nem lehetett mást fotózni. Az ott készült képeimre azt mondta nekem Tóth István: „Ide figyelj, te itt véletlelnül olyan képeket készítettél, hogy évek múlva meglátod, neked a portré tetszik majd, semmint a természetfotó, mert látszik, hogy érzed, amit kell fotózni”. Erre azt feleltem, köszönöm szépen, abszolút nem kedveltem az ilyesmit, de megjegyeztem. És most, 24 év múltán azt mondhatom: igaza volt.

2015-ig a természetet is aktívan fotóztam, Az év természetfotósa pályázatokon első, második, harmadik díjaim vannak, pedig ez Kelet-Európa legnívósabb természetfotó pályázata, és sikerült eredményeket elérnem. Tehát eddig, mintegy tizenöt évig vegyesen fotózgattam szociofotót, portrét, természetet, de az utóbbi hét évben előtérbe került az emberábrázolás, és háttérbe szorult a természet.

Kerekes István közel 4000 díj és érem birtokosa. Kedvenc témája a szociofotó és a portré. 2018 nyarán megkapta az FIAP-tól a nemzetközi fotószövetség legmagasabb, UNESCO által elismert kitüntetését, a Kiváló Gyémánt Művész 3. fokozatát. A kitüntetés átvételének idején mindössze 5 fotóművész rendelkezett ilyen kitüntetéssel a világon, és ő volt a legfiatalabb közöttük. Szintén 2018-ban megkapta a Magyar Arany Érdemkereszt állami kitüntetést. Yelena című képével 2016-ban világrekordot állított fel, és mind a mai napig birtokolja, a máramarosi kislány portréja több mint 600 díjat nyert a világ több mint hatvan országában. 2021-ben elnyerte az Év fotósa címet a 14. iPhone Photography Awardson (IPPAWARDS) a Marosvásárhely határában készült, Alexandru és Péter című képével. A fotóművész többi munkája itt érhető el.

Az egyik előadásomon a napokban is megkérdezték tőlem, hogy miért. Elmondtam: ha előveszem tíz nagyon jó természetfotómat, vagy bárki másét, és előveszek tíz szociofotót vagy portrét, és egymás mellé teszem őket, illetve megkérdezem, melyekben van több érzelem, akkor a természetfotók – sajnos – alulmaradnak. És nekem ez a lényeg: rájöttem, hogy nagyon szeretem megjeleníteni a képeken az érzelmeket, ezért került előtérbe a társadalomábrázolás, a szociofotó és a portré. Néhány éve a sporttal is foglalkozom.

– Honnan jött az ötlet, hogy pályázatokon, versenyeken vegyél részt és megméresd a képeidet mások munkáival?

– A nagyváradi fotóklubban az első perctől arra ösztönöztek, hogy a képeimről akkor tudom meg, hogy jó vagy nem, érnek-e valamit vagy sem, ha pályázatra küldöm őket. Mai napig sokan kérdezik, miért küldöm a képeimet fotópályázatra? Azért, mert egy ilyen közegbe csöppentem 1998-ban, 21 éves koromban. Akkor azt mondták nekem, egy fotó akkor értékes, ha azt nemzetközi zsűri díjazza. Akkor is ér valamit, ha befogadják egy nemzetközi kiállításra, de ha díjazzák, akkor annak van értéke.

Kapcsolódó

Máramarosban készült a legtöbbször díjazott magyar fotó

Kerekes István fotóművészet

Négy évig voltam tagja a nagyváradi klubnak, ahol erre nagyon nagy hangsúlyt fektettünk, jöttek is az eredmények, ha meg nem jöttek, akkor elgondolkodhattunk, hogy miért. Aztán átkerültem a marosvásárhelyi fotóklubba, ahol hat évet töltöttem, és ott ugyanez a versenyszellem vett körül.

Amikor elkezdtem beküldeni a képeimet, alig vártam, hogy egy-egy bekerüljön. Kaptuk a katalógusokat és figyeltem, hogy a díjazott fényképek mit tartalmaznak, mi van azokban, amiket díjaznak. Ez óriási hatással volt rám, nagyon sokat lehetett tanulni.

– Mennyire más napjainkban, az okos kütyük világában fényképezni, mint mondjuk két évtizeddel korábban? Sokan úgy tartják, a modern gép elkészíti a jó minőségű képet és elegendő, ha a fényképész csak komponál…

– Ez nagyon érdekes, és előbb a felvetés második részére válaszolnák. Én a fotógépemen a programautomatikát használom, semmilyen különösebb technikát, bravúrt nem alkalmazok. Abszolút a fotógépemre bízom magamat, mert kitapasztaltam és nagyon megbízom benne. Tehát sem a manuális, sem az ilyen vagy olyan előválasztási módokat nem használom – mert ameddig kigondoljuk és alkalmazzuk a megfelelő beállításokat, addig a megörökítendő pillanat rég elmúlik…

Minden fejlődik, de az az alapszemlélet azonos: egy húsz évvel ezelőtt készített jó felvétel ma is jó. Egy fotópályázaton a zsűri az egyedi felvételt, a megismételhetetlen pillanatot keresi, ez így volt húsz évvel ezelőtt, és így van ma is.

Annyi azonban változott, hogy az a felvétel, amire húsz évvel azt mondtuk, hogy lélegzetelállító, lehet, hogy ma már fel sem kerülne a falra. Most ott tartunk, hogy a harminc évvel ezelőtt elkészített és díjazott tíz képből nagyjából kettő napjainkban is díjazott lenne. Tehát vannak, amelyek időtállók és maradandó felvételek.

– Annak idején, amikor még Marosvásárhelyen úszóedzőként dolgoztál, visszautasítottál egy olyan rendkívüli állásajánlatot, amely később a nagy álmod is lett. Sok év után kvázi főállásban fotózol. Hogyan történt mindez?

– Huszonkét évvel ezelőtt végeztem el a testnevelés egyetemet, és idén befejeztem az oktatói pályát. A feleségem, aki egyébként sepsiszentgyörgyi, és együtt költöztünk Magyarországra 2007-ben, tizenhatodik éve újságíróként dolgozik a Kisalföld című napilapnál Győr-Moson-Sopron megyében. A főszerkesztő többször is jelezte, hogy menjek hozzájuk főállású fotóriporternek, de eddig nemet mondtam. Most külsősként, szabadúszóként dolgozom a lapnak, így megmaradt az a szabadságom is, hogy ha a helyzet úgy hozza, akkor el tudok menni Erdélybe, Székelyföldre fotózni.

Az egyetem elvégzésétől egészen 2007-ig Marosvásárhelyen úszóedző voltam. Ez idő alatt már javában fotóztam is, és amikor 2004-ben a kolozsvári származású Korniss Péter Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfus nyugdíjba ment a Nők Lapjától, a lap pályázatot hirdetett és az volt a fődíj, hogy aki megnyeri az első helyet, azt alkalmazzák főállású fotóriporternek. Éppen edzést tartottam Vásárhelyen, amikor hívtak, és mondtam magamban, ez lehetetlen, mert éppen akkor hat olyan úszóm volt, akikkel egy évben összesen negyven országos bajnoki címet nyertünk. Akkor visszautasítottam az ajánlatot és elfogadtam a második helyért járó külföldi utazást, a második helyezettet pedig alkalmazták a magazinhoz fényképésznek.

Kapcsolódó

A világ legtöbbet díjazott portréját is kiállítják Nagyváradon

A világ legtöbbet díjazott portréfotóját a Marosvásárhelyről származó, Magyarországon élő neves fotós, Kerekes István készített. Az alkotó 71 másik képéből álló kiállítás november 19-étől egy hónapon át látogatható lesz a nagyváradi várban lévő Euro Foto Art Galériában.

fotókiállítás Kerekes István Nagyvárad nagyváradi vár Bihar megye

Aztán 2007-re változott a helyzet, nehéz volt, sok minden történt az uszodában meg a kollégákkal, ami most nem ide tartozik, de amikor Magyarországra kerültem, egyszerű mezei testnevelő tanárként kezdtem el dolgozni, és ez tartott is idén nyárig. Így a vakációk idején el tudtam menni fotózni is, eljutottam Máramarosba, Beszterce, Kolozs, Maros, Hargita és Kovászna megyébe, nekem ez a célterületem, legfőképp itt tevékenykedem.

– A világon a legtöbbet díjazott portréfotót te készítetted Máramarosban, ezzel a képeddel világrekordot állítottál fel, és mind a mai napig tartod. Jelenleg hol tart a Yelena című kép díjlajstroma?

– Most 627 vagy 628 díjnál tart, több mint hatvan országból.

– És  összesen hány díjnál tartasz most?

– Nem tudom pontosan. Jó másfél éve megvolt a háromezer, most már biztosan közelebb vagyok a négyezerhez, tavaszra biztosan meglesz a négyezer is.

– Ez mit jelent világviszonylatban?

– Európában csak egy holland idős úriember van, aki több mint negyven éve küldi a képeit a pályázatokra, és nagyjából ugyanennyi díjjal rendelkezik, nagyon jó képei vannak. A hongkongiak vannak egy picit előbbre. A Nemzetközi Fotószövetségnek egyébként évente több száz pályázata van, és egyik évben díjaztak mint legeredményesebb fotográfust, és ők mondták, hogy egyébként is benne vagyok a világon a legjobb ötben, Európában pedig ketten vagyunk.

– A Yelena 2009-ben készült. Azóta találkoztál a mondhatni világhírűvé vált modelleddel?

– Nem. 2010-ben voltam ugyanott, akkor is csak a nagymamájával találkoztam és vittem neki képet. 2016-ban, amikor rekordot döntött a portréja, akkor nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi magyar és a román sajtó is beszámolt róla és tudomásom szerint eljutott hozzá a híre. Tervezem, hogy felkeresem.

– Ahhoz képest, hogy kétségkívül a máramarosi kislány képe hozta a legtöbb elismerést, neked egy másik, a Könnyes szemek című fotó a kedvenced. Mi ennek a képnek a története?

– Gyermekoromtól a fejemben vannak azok az egyedi mesék, amelyekben a kócos gyermek megjelenik. Amikor ezt a szőke hajú gyermeket megláttam, és az az egész jelenet, amivel ott szembesültem, annyira mellbevágott, s az a gyermekarc, azzal a fantasztikus kócos hajjal számomra a mai napig messze az összes képem fölött áll.

Húsvét volt. Kiskapuson motorral haladtunk keresztül egy barátommal, ő vezetett, én mögötte ültem, és az utcában dugó alakult ki, ezért meg kellett állnunk. Amikor balra néztem, megláttam ezt a kicsi fiút, aki az édesanyjával beszélgetett. Az erő kiment belőlem, le is ugrottam a motorról és mondtam a havernek, hogy nekem őt le kell fotóznom. Bekopogtam, mondtam az anyukának, hogy fotózom, mit szeretnék, és belegyezett, sőt mondta, ha akarom, akkor róla is, a gyerekről is készíthetek fényképeket. Ám ekkor a gyerek megijedt és beszaladt, de valami már történt korábban, mert a gyerek sírt, kicsit veszekedtek az anyjával. A ház előtt beszéltem még az anyukával, és megláttam, amint kikukucskált, megfordultam és egyetlenegy képet sikerült készítenem, aztán visszabújt. Ez lett az.

Később kijött a lánytestvére és a kisfiú is előkerült, beszélgettem velük és még készült néhány kép is, de az első lett az igazi, az volt az a fantasztikus pillanat, amit el kellett kapnom. Amikor este hazaértem és letöltöttem a képeket, akkor láttam meg, hogy a fotón a háttérben ott van a gyermek nővére is, aki csak felsejlik a sötétben és óriási nagyot dob ezen a felvételen.

– Nemcsak fényképezőgéppel, hanem mobiltelefonnal készült képed is világkörüli útra indult, a világ legnagyobb újságjai is beszámoltak arról, hogy Marosvásárhely határában lefényképezted Alexandrut és Pétert…

– A mobiltelefon nekem arra való, hogy amikor úgy érzem, emlékbe kattintok egyet-kettőt magamnak. Egyszer feltettem magamnak a kérdést, hogy Marosvásárhelyre folyamatosan járok, de vajon mi lehet a város mellett? Elkezdtem sétálgatni a város szélén és a vegyi kombinát szomszédságában találtam rá a két juhászra tavaly márciusban. Fotógéppel elég sok képet készítettem róluk, és amikor ott beszélgettem velük, észrevettem, milyen jó lehet ez a felvétel, gondoltam megörökítem magamnak őket telefonon is. Akkor nem is tudtam az iPhone fotópályázatáról.

Két-három nap múlva kaptam az értesítést a felhívásról, és minő furcsaság, gondoltam, épp most készítettem egy elég érdekes felvételt. Beküldtem és nyertem – röviden ez a történet.

– Mi a titka annak, hogy egy fotó mesélni tud?

–  Az a lényeg, hogy vissza tudd adni azt az érzelemvilágot, amivel ott találkozol. Ha azt az érzelmet, ami abban az emberben volt, akit lefényképeztél, és te úgy adod vissza, hogy a szemlélőnek elmesélje a kép a történetét, mintha az a kép beszélne, hogy átlásd az ő történetét, akkor az egy jó kép.