A gyerekkönyvek szerzőinek óriási a felelőssége, hiszen a könyv, ami megérinti a gyermeket, az egy életen át elkíséri – ezt tapasztalja és vallja Harcos Bálint, a népszerű Szofi-sorozat, a Boszorkánycica, a Felhőcukrászda és több más gyerekkönyv szerzője, aki éppen ezért nem felülről, hanem valódi nyitottsággal fordul a gyerekek felé. A Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten – ahol kétszer is lehetett a költő-íróval találkozni – beszélgettük többek között arról, miért a „teremtő anarchia” az, ami leginkább foglalkoztatja még a gyerekkönyvekben is, és mit is jelent, hogy „a jó mese anarchikus, felforgat”. „Láthatatlan” gyerek volt, mondta el kérdésünkre, hogyan élte meg, hogy három testvér közül ő volt a középső, és kiderült az is, miként válhatott ez a gyerekkori köztesség állapota alkotói szempontból nagy adománnyá.

– Az első író-olvasó találkozón, a Boszorkánycica bemutatóján szívesen bekapcsolódtak a gyerek, úgy tűnik, könnyen meg tudja szólítani őket.  

– Azt hiszem, hogy nekem ez megy, nem akarom letagadni. Nagyon szurkolok a gyerekeknek, és törekszem arra, hogy valóban ő rájuk nyíljak ki. Hogy ne az legyen, amit gyakori tévesztésnek látok, hogy a felnőttek felnőtt módon közelítenek a gyerekhez, akár kis felnőttként kezelik, ami nem igaz, bár sok mindenben érettebbek, vagy bölcsebbek, mint mi.

Ez esetben inkább arra gondolok, hogy nem értjük meg igazából, nem nyílunk ki arra, hogy mi a valódi vágyuk. A gyerekek nagyon fogékonyak arra, ha a varázspálcát tényleg odaadjuk a kezükbe, hogy azt érezzék, hogy tényleg ők a főhősök, ez tényleg róluk szól. Ezt talán úgy tudják igazán megérteni, hogyha megérzik bennünk is azt a gyereket, aki nem teljesen gyerek.

Érdekes a gyerekkönyvszerzők, általában a gyerekekkel foglalkozó felnőttek pozíciója: nem kell gyereknek lennie, de a gyerekek megérzik benne a gyereklelket, a fesztelenséget. A legnagyobb kiváltság az, ha egy kicsit engednek bekukkantani abban a világba, amelyből és amelybe ki-be lépnek.

– Kíváncsi lettem, hogy érti, hogy bölcsebbek a gyerekek?

– Nem is magunkat, felnőtteket ostoroznám ezzel, hisz olyan a világ, amiben meg kell állni a helyünket, így meg kell keményednünk rengeteg szempontból, ám számtalan dolog kiemelhető a gyerekek bölcsességére példaként: egy kisgyerek nem problémázik a másik gyerek bőrszínén, magától értetődőnek veszi, és azt is, ha esetleg fél lába van, láb- vagy kézprotézise, nem kezdi el sajnálni. Úgy reagál, hogy: „Jé, neked ez van? Jó, akkor játsszunk!”. Még nem töprengtem el, miért is van ez így, de valószínűleg azzal függ össze, hogy még annyira egységben látják ezt az egészet, még annyira a teremtődésben, létrejövésben állnak benne folyamatosan: a játékban, ami szerintem a legmagasabb rendű létformák között van.

– Úgy tapasztaltam, hogy a gyerekeket elvarázsolják a történetei, például Szofi kalandjai, ahol megtörténhet, ami a valóságban nem, miközben felnőttként is jól szórakozunk olvasás közben. Tudatosan ír így?

– Íróként a figyelmem arra is kiterjedt, hogy felnőtt fogja olvasni a könyveket. Főleg az egészen kicsiknél fontos a meseolvasás rituáléja, sőt sok esetben, ha már tud olvasni a gyerek, akkor is igényli még, hogy anya és apa meséljen, a mesehős anya vagy apa hangján szólaljon meg. Akár át is írják a könyvet. Néha szoktam ilyen olvasói levelet kapni, amiben kérdezik, hogy nem baj, hogy ők mesélés közben átírják a könyvemet? Dehogy, pont ekkor használják jól a könyvet, mert ez pont arról szól, hogy az az övék, a saját változatukat hozhatják létre. Vannak, akik kicsit átírják, vannak, akik dramatizálják.

Ugyanakkor vannak a szövegben kikacsintások a szülő felé – ezt kettős kódoltságnak is szokták nevezni –, amit a gyerek vagy nem ért, vagy nem akar érteni. Ez fontos szerintem, mivel rendre találkozunk olyan gyerekkönyvekkel, amelyek vagy a szülőknek nagyon tetszenek, de a gyerekeket nem érintik meg, vagy fordítva. Saját példám erre a gyerekirodalom nemzetközi klasszikusai közül Exupérytől A kis herceg, ami nekem giccs. Nem találkoztam gyerekkel, akinek tetszett volna, csak felnőttel, aki megrendítőnek találja.

Nincs ezzel baj, hiszen a gyerekkönyv annál tágabb kategória, mint hogy csak gyerekeknek szóljon. Vannak kifejezetten felnőtteknek készülők. Ennek vizsgálata ma már nagy kutatási terület.

Van a másik véglet, amikor a gyerek élvezi, de szülőként már lilát látunk tőle, mert nekünk ez már nagyon mimetikus, ki tud ürülni. Példa erre egy másik klasszikus: Richard Scarry Tesz-Vesz városa. Nekünk megvolt a Tesz-Vesz város csúcsforgalomban, és a fiam állandóan ezt akarta. Mindenféle járművet bemutat a szerző, és én már nem tudtam, hova dugjam el a könyvet, mert már annyira untam.

Viszont vannak gyerekkönyvek, amelyekkel nem tudok betelni felnőttként sem, akárhányszor olvasom. Ez az, amikor valami tényleg jól sikerül.

Egy gyerekkönyv, ami megérint minket, az egy életen át elkísér, és onnantól kezdve nem egy egyszerű könyv lesz. Nekem is megvannak a relikviáim otthon, van 10-15 olyan gyerekkönyv, amelyeket becsben őrzök, és amelyek nélkül nem lennék az aki. A gyerekkönyvszerzőknek, ha jobban belegondolunk, hatalmas a felelősségük, mert óriási hatással vannak az emberekre.

Egyszer egy dedikáláson az egyik család elmondta, hogy a Szofi-sorozatom után kapta a nevét a kislányuk. De találkoztam olyan nagyobb kamasszal, aki elmondta, hogy neki mennyire meghatározó volt egészen kicsi korában egyik gyerekkönyvem. Ilyenkor érzi meg az ember, hogy ennél feljebb nincs. Ezért is tartom csodálatosnak ezt a műfajt.

– Több szerző is tiltakozik ma már az ellen, hogy ő semmiképpen nem akar tanítani, oktatni az írásaival. De mégis, a Boszorkánycica főhőse, Pindur története is tele van tanítással. Pindur megmutatja, hogy pökhendin nem lehet, kényeskedve nem lehet érvényesülni, lehet nyitottan, helyes értékrenddel…

– És vagányan.

– És vagányan, és kreatívan megváltoztatni, jobbá tenni a világot – ha nagyon röviden akarom leírni a történetet. Persze a gyerekek, gondolom, ezt így nem látják, de valamilyen szinten érzékelik. Szándékos ez, vagy a műfaj hozza, hogy csak így lehet hőstörténetet írni?

– Ez egy nagyon összetett és nehéz kérdés szerintem. Van egy alkotáslélektani vetülete a kérdésnek: mennyire vagyunk tudatában annak, amikor létrehozunk, mennyire látjuk kívülről, mennyire van előzetes megfontolás benne? Nehéz erre válaszolni, hisz különösen nehéz, hogy az ember tetten érje magát, amikor létrehozza a szöveget, de azt gondolom mind a kettő van egyszerre, azaz nagyon közel áll hozzám a teljesen spontán alkotási folyamat, de valaminek mégiscsak be kell lépnie, ami lehozza, evilágivá teszi, kézzelfogható praxisba helyezi bele ezt a dolgot. Azt biztosan tudom mondani, hogy szerintem abból nem sülhet ki jó, ha az ember úgy indul neki, hogy „én most írok valami tanító művet”.

Nem így történik, inkább onnan indulnék ki, hogy például Pindur esetében, ő tartozni akar a banyához, azt akarja, hogy őt válassza, de senkinek a kezét nem engedi el közben. Inkább Pindurnak bizonyos értelemben a féktelenségét látom. Az ilyen értelemben vett anarchia, a gyerekek teremtő anarchiája az, ami talán legjobban érdekel.

A kreativitás szót említette, én azt mondom, hogy teremtő anarchia. Erre mondhatná valaki azt, hogy de ha anarchia, akkor az szétzilál, rendetlenségbe visz. Én pont fordítva látom. Azt gondolom, ha a gyerekeket hagyjuk, hogy teremtőn anarchisták legyenek, akkor abból csak jó sülhet ki. Hagyatkozzunk erre a teremtő anarchiára, és jó lesz a vége!

– Egy helyen úgy fogalmazta meg: „a jó mese fittyet hány, felforgat, elragad, megbabonáz”.  Elmondható, hogy ez a jó értelemben vett, teremtő felforgatás az ars poeticája?

– Mindenképpen.

– Felnőtt- és gyerekkönyveiben is?

– Így van, de nagyon más a megvalósulása. Kevesen vannak, akik mindkét pályámat látják, általában nem tudják a kettőt összerakni. A felnőtt könyveim, nagyon határsértő könyvek és formabontók. Akik a gyerekkönyveimet szeretik, olvassák, ők nem tudnak ezzel mit kezdeni. Fordítva meg az érdeklődés nincs meg. Én viszont látom a kettőnek a közös gyökerét, és ezt az anarchiaként tudom megragadni, és pedig azért, mert az anyag maga, a nyelv maga – amit mindannyian beszélünk – lényegét tekintve valójában anarchikus.

Nagyon rejtélyes dolog, hogy hogyan is tudunk beszélgetni. A gyerekek például, amikor elkezdenek sokat beszélni, amikor a gyerekszáj megjelenik, az szín tiszta költészet, amit ők csinálnak például a jelentéshez való végtelenül szabad viszonyuk által. Csodaszép dolgokat fogalmaznak meg öntudatlanul. Erre szoktam mondani, hogy a kisgyerekek nyelve, a szerelem nyelve, a mámor nyelve, az őrület nyelve, a költészet nyelve, ezek rokonok. A nyelv szempontjából valójában rokonok.

Számomra éppen ezért – lehet, hogy másképp gondolja – magától értetődő, hogy a nyelvvel foglalkozó művészetnek, az irodalomnak a valódi középpontja a költészet.

– A dedikálás alatt szóba került, hogy ön középső gyerek, megélte a középső gyerek szindrómát is? Befolyásolta is abban, hogyan és miről ír?

Hárman vagyunk fiútestvérek, én elég láthatatlan gyerek voltam. Biztosan van, aki középsőként nem tapasztalja meg a klasszikus jelenséget, hogy én azt éltem-e meg, arra nehéz válaszolni, mert nem tudom elválasztani attól, hogy nem volt a legfényesebb a gyerekkorom, de ez ugyanúgy érintette a bátyámat és az öcsémet is.

Nehéz ezt kimondani, de, ha a középső testvéri létnek van egyáltalán traumája, akkor az a minket ért nagyobb traumában valószínűleg eltűnik. Mint a nagy árnyékban a kis árnyék. De biztos, hogy megéltem valamit a középsőség élményéből is. Van az mondás, hogy utolsókból lesznek az elsők, az elsőkből az utolsók, ez az üdvtörténeti kijelentés engem középsőt nem tudott érinteni, mindenképp középen maradok. De ezt inkább humornak szánom.

Az első gyerek, meg a legkisebb, ezek – valamilyen értelemben – kiemelt pozíciók, gondolom én. Viszont azt nagyon szépnek, fantasztikusnak gondolom, hogy egyszerre vagyok báty és öcs, kétszer annyi szereplehetőségem van ezen a téren, mint a bátyámnak és az öcsémnek. Előre is, hátra is tudok nézni.

Most a beszélgetés során jövök rá arra, hogy lehet, hogy ez segített például gyerekkönyvírói minőségemben, mivel a gyerekkönyvíró egy fura köztes állapotba kerül felnőtt és gyerek között. Ilyen értelemben a középsőség vagy köztesség világtapasztalata – mert a gyerekkor az mindig teljes világ, akármilyen is – mindenképpen segített ebben a státusban, amiben óhatatlanul belekerül a gyerekkönyvszerző, mindazzal együtt, hogy ez sosem statikus állapot. Az alkotás ilyen folyamatos mozgásban tartja az alkotót. De mindenképpen segített ez a fajta tér, a gyerekkori teremnek ez a köztessége ebben. Ezt így még sosem fogalmaztam meg.

Nyilván sok gyerekkönyvszerző van, aki legidősebb vagy legfiatalabb testvér, nem feltétlenül a középsőséggel függ össze ez. De mégis, lehet, hogy nekem ez egy adomány, és érdemes innen is nézni, hogy az, ami egyik oldalról úgymond nehézségnek tűnik, vagy veszteségnek, másik oldalról az megjelenik előnyként.

Kapcsolódó

Mi fér bele egy kávéba? Lackfi Jánossal beszélgettünk

Mi győzte meg arról, hogy érdemes az Istennel jóban lenni? Milyen volt élet-halál között táncolni 2023 karácsonyán? Milyen ő nagypapaként és mit tanul unokáitól? Lackfi válaszol.

podcast Mi fér bele egy kávéba? Lackfi János Kolozsvári Ünnepi Könyvhét