„Az indok, mely az út megtevésére vezérlett, ismeretköröm szélesbítése volt. Még egy egész élet áll előttem, s ismeretekre vajmi nagy a szükség az életben. Van hazánkban sok és nevezetes szép, vadregényes vidék, nem állunk oly messze Svájctól csak méltányolni tudnók mind azt, ami szép, nagyszerű és kegyeletes!  Az Alföld síkjával szögellő Kárpátok lábáról visszatekintő vándor kereshet-e fenségesebb képet bárhol is, mint amit lát Magyar- s Erdély országban?!

Meg kell ismerni e nemzetet a haza szent földén.   Megfordultak emlékemben a hősök – a költemények is, melyek hősökké avatták őket, - s a helyek és vidékek, ahol a dolgaik végbementek. Vágy kelt bennem Erdély láthatása miatt, s elhatároztam magam: valamint egy év előtt Baranyát, épp úgy most is ősi szokásként (more patrio) az „apostolok lovain” a nevezett helyet beutazom. (…) Nincs szándékom az utat, mint tudományos egészet leírni, hanem egyszerűen csakis napi élményeimet fogom feljegyezni! Ismételve: utazásom célja csakis az, hogy észrevételeim által minél több s különfélébb tárgyismereteket szerezzek, mit másképp tapasztalásnak neveznek.”

Annak a Séta Erdélyen keresztül az 1877. évben július hó 7-től augusztus hó 25-ig című útinaplónak a bevezető soraiból idéztem fentebb, melynek szerzője egy 147 évvel ezelőtti, érettségi előtt álló zombori hetedik osztályos gimnáziumi tanuló volt. A maturandus jelöltet Donoszlovits Vilmosnak hívták és az iskolapadban lelkesen, rajongott az 1848/49-es-as székely hősökért. Osztálytársával és barátjával, Barassevits Istvánnal együtt meghökkentően egyedi módját választották a lelkesedésük kifejezésére: az utolsó nyári vakációjuk alatt elgyalogoltak Erdélybe, ahol hatalmas körutat tettek.

Mindketten bunyevácok voltak, ugyanakkor, mint kiderül ebből a megkapóan rokonszenves, korrajznak is beillő, meggyőző hitelességű és egyben kifejezetten olvasmányos gyalogút-leírásból, elvitathatatlanul buzgó magyarok és a kor szellemének megfelelően lelkes hazafiak voltak. A székelyek pedig honvédeik 48-as délvidéki hadi részvétele okán is nagyra becsült hősök voltak a bácskai ifjúság szemében, s e tisztelet kifejezése vissza-visszatérő motívuma lett aztán a naplónak, ami akkor is igaz, ha Székelyföldön vannak olyanok is, kik a két peregrinust némiképp lemosolyogva, gúnyosan „ics-vics”-nek aposztrofálják. Ettől függetlenül az egész utazásra rávetül egy romantikus, egységes magyar nemzet vágy-képe, de a naplóban aztán kendőzetlenül megjelenik az ezzel ellenkező valóság is, konkrétan az erősen kevert nemzetiségi viszonyok megnyilvánulásai, és ezzel együtt az a kor szellemétől nem idegen előítéletes gondolkodás.

Ötven nap alatt nemcsak gyalogolt mintegy 1500-1600 kilométert a két diák, hanem megtörtént az út precíz dokumentálása is. Vilmos naplót vezet, a látnivalókat pedig meg is örökíti. A főbb nevezetességeket meglepően jól le is rajzolja, hogy aztán az otthoniaknak meg tudja mutatni, merre jártak. Minderről szerényen a következőket jegyzi le: „A rajzok mind "in natura" rögtönözve lettek elkészítve. Leülés vagy hasra fekvés a szép gyepre - s rajzolás! - Csakis a főbb vonások hűségére vigyáztam, hogy az eredetivel némileg megegyezzen az alak, de magára a rajzra nem igen ügyeltem, főképp idő, hely s anyag hiánya miatt.”

A Nagyszalonta – Nagyvárad – Bánffyhunyad – Kolozsvár – Torda – Marosvásárhely – Szováta – Székelyudvarhely – Székelykeresztúr – Segesvár – Medgyes – Nagyszeben – Szászsebes – Gyulafehérvár – Vajdahunyad – Hátszeg – Karánsebes – Lugos – Temesvár – Zsombolya útvonalat bejárva valamennyi útba eső falut is felkeresték és minden településen hatósági láttamozásokat, illetve a lelkészi hivatalok pecsétjeit is begyűjtötték. Tették ezt hitelesítendő az útjukat és védekezésül az esetleges „gáncsolók és Tamások ellen, kik kétségbe vonják, hogy ez v. amaz község vagy városban ott voltunk-e!"

Hazaérve a zombori diák aztán letisztázza a napi jegyzeteit és egy zárszóban összegzi az út adatait, megvonja mérlegét és tanulságait: mentek 178 magyar mérföldet, ebből 38-at „vaspályán” (egy magyar mérföld 8390 méter). Gyalogoltak naponta 30-35 kilométert, s reggel 5-kor már rendszerint úton voltak. Persze a kimutatása sok minden másra is kitér. Kiderül abból, például, hogy alaposan megtervezte az utat, amennyire csak lehetett, előre tájékozódott. Pontosan leírja, mit visz, leírja a ruhadarabjait, felszerelését, azt is, hogy pénzét miként tudta beosztani. 

Bizonyára véglegesített irományát meg is mutatja, családtagjainak, a barátainak és más arra érdemeseknek is, de aztán később a füzetről már csak a leszármazottak tudnak, és családi ereklyeként hagyományozódik a 81 éves Brüsszelben élő unokájára.

Közbevetőleg hadd mondjam el, hogy Donoszlovits Vilmos érettségi után Budapesten orvosi egyetemre járt, majd általános orvosi praxist folytatott Zomborban. Tudható róla, hogy érdeklődése széleskörű, aminek már jelét adta a naplójában is: felnőttként helytörténeti munkákat, tanulmányokat ír, egyik alapítója és oszlopos tagja lesz Bács-Bodrog Vármegye Történelmi Társulatnak, felelős szerkesztője e társulat értesítőjének, ahogyan a Zombor és vidéke politikai lapnak is. Cikkei, irodalmi próbálkozásai megjelennek a helyi lapokban, rövid ideig még egy szerb folyóiratnak is kiadója és szerkesztője lesz, ami azt bizonyítja, hogy a német és a latin mellett szerbül is jól tudott, nemcsak zomboriasan bunyevácul.

Közben családot alapít, külföldi utazásokat tesz, tartalmas polgári életet él és esze ágában sincs a családi olvasmánynak szánt egykori utazási naplóját ismertté tenni a köz számára, mert tudja, hogy irodalmi értéket nem képvisel. 1918-ban meghal, a napló a lányához kerül, tőle majd a második világháborút követően Belgiumba emigráló unokája örökli meg és teszi hosszú időre a családi iratok és fényképek közé.

Az unoka lesz az, aki bő százharminc év múlva, 2000 tájékán fénymásolatot készít a lapokról és, másolás közben újraolvasva, először vetődik fel benne egy gondolat is: lehet, hogy talán másokat is érdekel ez a párját ritkító kordokumentum a mai Magyarországon meg annak szomszédságában. Egy véletlen találkozása az ekkor diplomataként Brüsszelben dolgozó Dél-bácskai felmenőkkel rendelkező Nikowitz Oszkárral, eldönti a kéziratos erdélyi útinapló sorsát, mert a műfordító, szinkrondramaturg és későbbi belgrádi nagykövete Magyarországnak, belepillantva a rajzokban és hitelesítő bélyegzőkben bővelkedő diáriumba, rögtön „lecsap rá”, hisz rádöbben: ezt az előkerült családi ereklyét érdemes közkinccsé tenni. E szándék megvalósításában egy hosszabb megtorpanást jelentett az újabb diplomáciai megbízása, az ezzel járó munka. Viszont arról, hogy a gondozásra megkapott kéziratot egyszer majd közreadja sohasem mondott le.

Ez meg is történt nemrég azzal, hogy a Fekete Sas Kiadó jóvoltából a majdnem százötven évig a családi iratok között lappangó tartalmas napló megjelent, és végre elfoglalhatja méltó helyét a forrásértékű és olvasmányos XIX. századi magyarországi útleírások sorában.

Ráadásul a bácskai lokálpatrióta Nikowitz Oszkár, aki Erdélyért éppúgy lelkesedik, mint a hajdani zombori hetedik osztályos főgimnáziumi tanuló, ritka jól sikerült formabontó módon tette közzé a 25 város és 59 falu meglátogatásáról szóló mintegy 150 oldalas útleírást. Ugyanis csaknem ugyanekkora terjedelmet felölelő, gyönyörű színes fotókkal illusztrált kibővített jegyzeteknek „álcázott utószót” írt hozzá és így megalkotott egy olyan igényes, tartalmas és korszerű szellemi fogódzót, amit én másnak nem tudok nevezni, mint a honismeret és hazaszeretet könyvének.

Igen, nincs semmi túlzás az állításomban. Mert az, aki kézbe veszi ezt a tetszetős és pazar kiállítású, a naplóíró rajzait is tartalmazó, már-már fotóalbum ígényességű és térképekben is bővelkedő kötetet, melyből egyetlen kis falu sem marad ki a felsorolásból, a városi látnivalókat pedig több oldalon úgy örökíti meg a szerzője, mint egy igazi turista-ismertetőt, részletezve fekvést, elhelyezkedést, természeti környezetet, nevezetességeket, történelmi eseményeket, megemlítve a helyi hírességeket és tudnivalókat, Nikowitz pedig mindezeket úgy egészíti ki találó adalékokkal, hogy ily módon érzelmekre ható turistakalauzt is kezünkbe ad –   minden bizonnyal maga is arra a következtetésre jut, mint az egykori zombori diák és feljegyzéseinek mai közreadója is: „Indulj, ifjúság, bátran, fedezd fel a hazádat, múltadat, kultúrádat!”

Abban is igaza van a Donoszlovits Vilmos-napló mai népszerűsítőjének, hogy ez az 1877-es másfélezer kilométeres gyaloglás példa nélküli vállalkozás, mai fogalmaink szerint egyenesen őrültség. Hisz nincs ekkoriban útikönyv, ahogyan nincs még valódi tömegközlekedés sem, (a fiatalemberek is csak az út egyötödét tehetik meg vonattal útjuk magyarországi szakaszán), de még kövezett utak is alig vannak. Nincs telefon, nincs fogadó- vagy szállodahálózat, nincsenek boltok, sem turistairodák, nincsenek könnyű sátrak, de még zseblámpájuk sincsen a fiuknak, csak egy petróleumos viharlámpájuk, és nem tudnak előre informálódni arról, hogy hol mi vár rájuk.

Mindezek helyett csak egy nem túl részletes térképük van, mely távolról sem megbízható (a naplóból ki is derül, hogy hányszor tévedtek miatta) és egy iránytűjűk. Viszont van valami más, ami mindent pótol, s amit joggal emelt ki hangsúlyosan a szöveggondozó Nikowitz: van „bizalom az emberek között, különösen a hasonló státuszúak (pl. értelmiségiek) társaságában: hitelkártya-értékű polgármesteri és plébánosi ajánlólevél az ismeretlen plébánosoknak, jegyzőknek, rendőrkapitányoknak, hogy ez és ez a maturandus méltó a bizalmukra. Jószívű emberek adják őket kézről-kézre, szállást, élelmet, bort, pipadohányt(!) (teljesen egyenrangúnak és felnőttnek kezelve őket), sőt pénzt is adnak nekik.”

Végül hadd idézzek két, a naplóíró számára életre szóló élményt adó olyan találkozást, amikor Vilmosék úgy érezhették, hogy szembejött velük a történelem:

Az első Marosvásárhelyen esett meg velük. Azt követően, hogy szállást és

nagyvonalú ellátást kaptak a vásárhelyi katolikus plébánián elsőként felkeresték a Teleki-tékát, majd megtekintették a főtéri, immár örökre elnémult Bodor Péter-kutat, a Maros partra mentek, ahol jót fürödtek. Mint írja, következett „az üdítő kellemes fürdés után a folyó partján elterülő kioszkos sétányon egy kis séta, hol alkalmunk volt a székelység inteligentiáival is megismerkedni.” A nap folyamán megnézték a katolikus és a református főgimnáziumot, estére pedig meghívást kaptak a plébániára. Ekkor érte őket igazi meglepetés.

Olvassuk együtt az erről a lejegyzetteket: „Estve felé hazaérkezett Főtisztelendő plébános úr is. Igen derék s barátságos fiatal ember. A bemutatás után azonnal leültetett, szivarral megkínált s különféle dolgokról kérdezősködött. Ahogy mi így beszélgeténk, egyszerre benyit Nsgos Br. Orbán Balázs követ úr, kinek főtisztelendő úr bemutatott, ki nem győzött csodálkozni, hogy mi ily nagy távolságot per pedes apostolorum – ily rövid idő alatt megtettünk. Báró úr mindegyikünknek egy igen jó s finom szivart adott, melyet mi emlékül el akartunk tenni, azonban Br. úr gyakori kínálására – hogy csak gyújtsunk rá – ellen nem állhatván – elfüstöltük.

Az ízletes estebéd után főtisztelendő úr becsomagoltatott egy kisebb sonkát (egészségére legyen mondva) és egy czipót, továbbá Erdély főbb városaiba, hová még menendők voltunk, mindenhová barátjainak ajánló levelet adott számunkra. No, már így most megélünk! A butykos sem üres, a pénztárca is szaporodott.”

A másik emlékezetesnek bizonyuló, szintén egy történelmi személyiséggel való találkozására az Erdélyt bebarangoló diákoknak Nagyszebenben került sor, meglehetősen sajátos körülmények közepette.

Itt a „Brukenthaler”-féle képtár meglátogatása után kíváncsiak voltak az ország egyik legnagyobb tébolydájára. Mint írja, „a főorvostól kértük ki az engedélyt, ki egy vezetőt adott nekünk, a 3 udvar és 4 nagy kerttel ellátott rengeteg nagy épület kalauzolására.” A 463 itt kezelt beteg közül nem akárkivel sikerült szót váltaniuk, ő a tragikus sorsú Alexandru Papiu-Ilarian, az 1848-as román forradalom ikonikus alakja volt.

Íme, az erről szóló naplórészlet: „Elmenénk lakásukat megnézni. Egy teremben 8-10-en vannak bequartélyozva, kikinek szép ágya s bútora van, s mi fő, nagy rend s tisztaság van. Társalgási nagy termükben van egy tekeasztal, kis kártyázó asztalok, hol épp most egy csapat kártyázott, azaz nézte, nagy türelmetlenséggel a kártyázókat. Ezek az I. osztályú betegek. Felmenénk ez első emeletre a II. osztályúakhoz, az egész őrültekhez. Itt is még többen vannak egy teremben, de igen sok vigyázó van közöttük. Láttunk itt több előkelő származású urakat is. Többi között egy szobába is benyitánk, hol Pápiu Hilárion – volt román igazságügyminiszter itt két év óta azon disputál, hogy Erdély, mint volt római colonia, a románokat mint a rómaiak sarjadékait illeti – nem pedig Magyarországot. Egy-két szót váltottunk vele németül, de mindjárt rögeszméjével jött.”