A második világháborúról mindmáig nagy valószínűséggel mindenki számára az első dolgok között ugrik be a holokauszt, amely a legnagyobb méretű szervezett és központilag irányított, elsősorban Európa zsidó lakosságának teljes megsemmisítését célzó műveletként vonult be a történelembe. Ha a holokausztról van szó, akkor az is nagyon valószínű, hogy legtöbben elsősorban Auschwitz nevével asszociálják azt, hisz a Krakkó melletti haláltábor volt a legnagyobb, és ebből kifolyólag ez is vált a leghírhedtebbé, ahol emberek milliói pusztultak el a gázkamrákban, vagy a táborban uralkodó embertelen körülmények miatt. Az ipari léptékű pusztítást természetesen nem lehetett titokban tartani, bármennyire is igyekeztek a Harmadik Birodalom illetékesei, ezirányú erőfeszítéseiket nem koronázta siker. A háború lezárását követően aztán elérkezett az elszámoltatás pillanata, Rudolf Höss lágerparancsnokot például Auschwitzban akasztották fel 1947-ben, a bitófa ma is áll az egykori főtábor udvarán. Akadt viszont olyan háborús bűnökkel és emberiesség elleni bűntettel vádolt elkövető, akinek sikerült elkerülni a felelősségre vonást, pedig bűnlajstroma mindmáig jószerével felfoghatatlan. Az egyik ilyen háborús bűnös nem más, mint Josef Mengele.

Josef Mengele korántsem véletlenül „érdemelte” ki a „halál angyala” megszólítást, hisz auschwitz-i lágerorvosként különféle borzalmak fűződnek a nevéhez, kezdve a deportáltak érkezésnél történő szelekciójától a legkülönfélébb emberkísérletekig, amelyek többsége szintén halállal végződött. Áldozatainak száma több ezerre tehető, de a náci orvos bő három évtizeden keresztül sikeresen elkerülte az igazságszolgáltatást, mi több, még halála után is néhány évig rejtve maradt üldözői előtt. Vajon mi erre a magyarázat? Nyilván Mengeléről rengeteg könyv jelent meg az évek során, személyével foglalkozott a sajtó és történészek tömkelege, amiből kifolyólag utólag nagyon sok részletre derült fény az auschwitzi tevékenységéről, valamint a háború utáni életéről, ezért joggal tevődik fel a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán újat mondani több évtized távlatából ennek az ügynek a kapcsán.

Betina Anton brazil újságíró úgy gondolta, hogy lehet, és néhány év intenzív kutatómunka után 2023-ban jelentette meg Trópusi menedék – Josef Mengele Brazíliában című könyvét, amely villámgyorsan sikerkönyv lett és számos nyelvre lefordították. Magyarul tavaly ősszel jelent meg a Park Kiadó gondozásában. Ez a könyv azért különleges elsősorban, mert Betina Anton egy mindeddig szokatlan megközelítésből írja le Josef Mengele elrejtőzésének történetét, ugyanis nem a náci orvos Auschwitzban elkövetett rémtetteit helyezi a történet középpontjába, nem is a túlélők szempontjait érvényesíti – bár értelemszerűen ezek is megjelennek –, hanem azoknak az embereknek a motivációit igyekszik feltárni, akik évtizedeken keresztül bújtattak Brazíliában egy tömeggyilkost, aki időközben a világ legkeresettebb bűnözőjévé vált. Itt érdemes tenni egy kis kitérőt, ugyanis az, hogy Mengele hogyan és miért lett az első számú célpont, az önmagában egy érdekes történet, mivel sok ideig úgy tűnt, ráadásul ezt ő maga is úgy gondolhatta, hogy különösebb probléma nélkül megússza elszámoltatás nélkül. Miért volt ez így? Azért, mert Dr. Josef Mengele csupán egy apró fogaskerék volt a német nemzeti szocialista birodalmi halálgépezetben. Nem tartozott a párt felső vezetéséhez, az SS-ben sem futott be kimagaslónak nevezhető karriert, 1943-ban, auschwitzi kinevezését követően léptették elő Hauptsturmführerré, ami ma a századosi rangnak felel meg. Ezen túl, a mindmáig fennálló tévhit ellenére, nem is ő volt a láger főorvosa, csupán egy volt azon orvosok közül, akik a rámpán végezték a transzportokkal érkezők szelekcióját. Magyar nyelvterületen viszonylag gyorsan ismertté vált, ami elsősorban az erdélyi Dr. Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című könyvének köszönhető, ami már 1947-ben megjelent. Ezen felül a magyar túlélők vallomásaiból rögzített jegyzőkönyvekben is bőven találhatók információk Mengeléről, aki mintegy 350 alkalommal bukkan fel a visszaemlékezésekben, míg más, szintén a szelekcióért felelős orvosok, mint például Heinz Thilo, vagy Carl Clauberg, mindössze két, ill. három alkalommal kerülnek említésre. Ebből is látszik, hogy Mengele alakja magyar nyelvterületen sokkal korábban összefonódott az Auschwitz által jelentett borzalmakkal.

A világ többi részén ez azonban korántsem volt így, bizonyíték arra az is, hogy a doktor a háború végén amerikai fogságba esett, de onnan rövid idő után szabadult, és 1949-ig probléma nélkül élt Bajorországban. Ekkor volt az a pillanat, amikor úgy döntött, hogy Dél-Amerikába távozik, ugyanis a nürnbergi, és az azokkal párhuzamosan zajló kisebb perek hatására kezdett szorulni a hurok az alacsonyabb rangú nácik körül is. Először Argentínába ment, aztán egy rövid paraguayi tartózkodást követően Brazíliában köt ki, ahol 1979-ben bekövetkezett haláláig él. Itt pedig meg is érkezünk a Trópusi menedék tulajdonképpeni témájához, ugyanis Betina Anton könyvében arra keresi – és meg is találja a választ –, hogy hogyan is volt mindez lehetséges. Ez a válasz pedig borzasztó egyszerű: nem valamiféle titokzatos, földalatti szervezet és világméretű összeesküvés segítette Mengelét, hanem egyszerű emberek, akik évtizedeken keresztül menedéket adtak neki és bújtatták a hatóságok elől. Amint a könyvből kiderül egyébként, különösebb erőfeszítésre nem is volt szükség, bár ez nem azt jelenti, hogy egy idő után nem történtek lépések a náci orvos kézre kerítésére. Ezzel együtt, valahogy úgy alakult, hogy sosem sikerült elkapni, még a Moszadnak sem, bár egy alkalommal egy, a könyvben is megszólaló izraeli ügynök bevallása szerint csupán egy hajszál választotta el őket attól, hogy az igazságszolgáltatás elé vigyék a „halál angyalát”, Adolf Eichmannhoz hasonlóan. Ha pedig már Eichmann, akkor időközben az is kiderült, hogy Argentínában a zsidók szisztematikus megsemmisítését kitervelő magas rangú SS-tiszt kapcsolatba került Mengelével, de fogalma sem volt róla, hogy kicsoda, tehát ebből is látszik, hogy az orvos okkal reménykedett abban, hogy a vihar elcsendesedésével akár még szülőhazájába is hazatérhet.

Ahhoz, hogy a nemzetközi bűnüldöző szervek és a média figyelme teljes mértékben Mengelére irányuljon, több véletlen egybeesés is szükséges volt. Az egyik ilyen paradox módon egy popkulturális termék, A brazíliai fiúk című film volt, amely Ira Levin regénye alapján készült, és amelyben Gregory Peck alakítja Mengelét, Laurence Olivier pedig a nácivadász Ezra Liebermann szerepében látható. A filmet 1978-ban, egy évvel a valódi Mengele halála előtt mutatták be, és nem mellékesen világszerte még nagyobb teret nyert az az elmélet, miszerint létezik egy titkos szervezet – O.D.E.S.S.A. (Organisation der Ehemaligen SS-Angehörigen, magyarul a volt SS-tagokat tömörítő szervezet) –, amely a szökött nácikat segíti és senki sem érezheti magát biztonságban, hisz a vesztes háború ellenére az SS földalatti mozgalomként működik tovább és keze messzire elér.A valóság az, hogy egy ilyen szervezet létezésére mindmáig nem sikerült bizonyítékot találni, tehát minden bizonnyal egy mindent átszövő, szökött háborús bűnösöket segítő hálózat sosem létezett. A film viszont arra jó volt, hogy a már amúgy is létező, Mengele körüli sötét mítoszt még nagyobbra növelje, ezzel együtt pedig a hatóságokat és a különböző ún. nácivadász szervezeteket is ösztönözze a doktor kézre kerítésében.

Kapcsolódó

Megemlékezés: 80 éve szabadították fel az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábort

Mintegy ötven túlélő és közméltóságok emlékeznek meg hétfőn a tábor 1945. január 27-i felszabadításáról.

holokauszt Auschwitz haláltábor auschwitz-birkenaui náci haláltábor zsidók

Feltevődik ebben az esetben a kérdés, hogy ha az előbb említett hálózat nem létezett, akkor mégis ki(k) segített Josef Mengelének? Betina Anton még gyerekként tesz egy sokkoló felfedezést ezirányban, ami aztán a későbbiekben arra ösztönözte, hogy megírja a Trópusi menedéket. Arra jön rá ugyanis, hogy az egyik ilyen segítő, nem más, mint a saját óvónője, Liselotte Bossert és annak férje. Tante Liselotte, ahogy a kedves osztrák hölgyet az óvodában szólították, szoros barátságot ápolt Mengelével, és még annak halála után is sikeresen titokban tartotta annak kilétét, azzal, hogy hamis néven temettette el a CIA, a brazil rendőrség, a Moszad és a még ki tudja kik által körözött tömeggyilkost. A brazil újságíró, felkeresve régi óvónőjét, megpróbál fényt deríteni ezekre a sötét dolgokra, majd ahogy halad előre a nyomozásával, egyre megdöbbentőbb dolgok derülnek ki. Itt a megdöbbenés nem valami konkrét, kézelfogható bűntényből következik – persze azt leszámítva, hogy egy háborús bűnös rejtegetése önmagában bűncselekmény –, hanem épp ellenkezőleg: azzal sokkol, hogy látszólag minden és mindenki normális ebben a történetben, egyszerű emberekkel találkozik az olvasó a könyv lapjain, akiket a szerző a hitelesség érdekében felkeres és meginterjúvol. Természetesen van magyar szál is a történetben, egy magyar házaspár az óvónőt megelőzően másfél évtizeden át rejtegette a „bácsit”, aki egyébként nem véletlenül érdemelte ki ezt a becenevet, hisz még auschwitzi túlélők visszaemlékezései szerint is Mengele egy rendkívül kedves és megnyerő személyiség volt. Udvariasan mosolyogva küldött ezreket a gázkamrákba, a borzalmas kísérleteihez használt alanyokat pedig kifogástalan modorával győzte meg arról, hogy semmi bántódásuk nem esik, sőt. Ezzel szemben az igazság az, hogy a mintegy háromezer ikerpáron végrehajtott kísérletek nyomán alig 183 esetben maradtak túlélők. Az egyik ilyen az erdélyi Eva Mozes Kor és ikertestvére, Miriam, akik sosem tettek le arról, hogy egyszer a vádlottak padján láthatják Mengelét, de az 1985-ben szervezett törvényszéki tárgyalással, ahol túlélők tanúvallomásai és a doktor elleni vádbeszédek hangzottak el, sajnos elkéstek, ugyanis az orvos akkor már hat éve halott volt. Nem sok időre rá viszont kiderült az igazság, amiről a könyvben is olvashatunk, az oknyomozás során pedig valóban furcsa helyzeteket és talán még annál is furcsább és ellentmondásosabb személyiségekkel ismertet meg a szerző.

Betina Anton könyve nem egy történelmi értekezés, de még dokumentumregénynek, vagy riportkönyvnek sem nevezhető a szó klasszikus értelmében, sokkal inkább az utóbbi kettő egyfajta sajátos keveréke, ami viszont kicsit sem von le az értékéből. A történelem eddigi legsötétebb fejezete és az elkövetők utóélete iránt érdeklődők számára egyenesen kötelező olvasmány.