Az emberi kíváncsiság örök, egy jó beszélgetésre szinte bármikor kaphatók vagyunk – ebből a meggyőződésből állt össze Csinta Samu legújabb interjúkötete, az Ajtók kilátással, amelynek „ősbemutatója” március 5-én lesz a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban.

Az író, újságíró korábban az erdélyi arisztokráciáról írt az Erdély újranemesítői két kötetében, Plakátballada címmel tényregényt a sepsiszentgyörgyi mikós diákok 1975-ös „forradalmáról”, de jelent meg már beszélgetőkönyve is Por alatt parázs címmel. Bevallása szerint az első kötet iránti olvasói érdeklődés „kényszerítette ki” a folytatást.

A Háromszék napilapban – kisebb mértékben más publikációkban – megjelent interjúkat felvonultató új kötet egy több száz beszélgetésből álló sorozat válogatása. Magyarországi, erdélyi, székelyföldi magyar közéleti és kulturális személyiségek, sőt román megszólalók is mesélnek életükről, munkájukról, világról alkotott nézeteikről. A szerzővel az új kötet megjelenése kapcsán beszélgettünk.

– Visszaigazolás, biztatás volt az előző beszélgetőkönyv, a Por alatt parázs fogadtatása?

– A kötet fogadtatását nemcsak a megérzések diktálják, hanem az eladási mutatók is jelzik. Hozzávetőleg ezer példányban adtuk ki, és mára alig egy-két darab maradt belőle. Egyértelmű, hogy van igény a beszélgetőkönyvre. Mindig azt vallottam, hogy minden azon múlik, mit adsz az olvasó kezébe, és nem a sokat hangoztatott trendeken, miszerint ezer karakternél hosszabb írást ma már senki sem olvas el. Számomra ez visszaigazolás: téveszme, hogy a mai olvasónak nincs türelme hosszabb szövegekhez. Változatlanul hiszek abban, hogy az emberi kíváncsiság örök, és egy jó beszélgetésre szinte bármikor kaphatók vagyunk.

– Mi a titka annak, hogy az olvasó érdeklődését fenntartsuk?

– Meggyőződésem, hogy rangos, jól beszélő, magvas gondolatokat eredeti módon megfogalmazó interjúalany kell hozzá, és közel azonos mértékben egy empatikus kérdező, aki képes megjeleníteni az olvasó kíváncsiságát.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki felkeltse Csinta Samu érdeklődését, és leüljön vele beszélgetni?

– Összetett történet. Ezek az interjúk a legritkább esetben születnek aktuális esemény apropóján – nem mondom, hogy soha, de ritkán. Inkább egy életmű, egy elejtett gondolat, egy világnézeti megfogalmazás kelti fel az érdeklődésemet. Ezek mentén keresem meg a beszélgetőtársakat.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy azzal beszélgethetek, akivel szeretnék. Azt a luxust kaptam az élettől, hogy nem kell „muszáj-beszélgetéseket” folytatnom. Ez óriási ajándék, minden kollégámnak ezt kívánom. A kíváncsiságom vezérel, és sokszor egy adott témában készült beszélgetés újabb és újabb ötleteket hoz, akár új interjúalanyokat is „bevonz”. Egy adott kérdésről más is megfogalmazhat hasonló vagy éppen eltérő nézeteket. Így a beszélgetések egymást generálják, egyik erősíti a másikat.

– Más a megközelítés, ha ritkán megszólaló, illetve ha gyakran nyilatkozó emberekkel beszélgetsz?

– Mindkét tábor képviselői érdekelnek, és más-más kihívást jelentenek. Akik gyakran szerepelnek, például egy könyv vagy esemény kapcsán, azoknál az a feladat, hogy a megszokott kérdéseken túlmutassunk. Vegyük például Visky Andrást: a Kitelepítés című regénye kapcsán sokan próbálták megszólaltatni. Ő szívesen nyilatkozik, de igyekszik nem ismételni önmagát, kerülni, hogy utána pufogtasson saját gondolatainak, nézeteinek. Ilyenkor komoly erőpróba, hogy azon túlmenően, amit tíz emberből nyolc megkérdezne Visky Andrástól, mi lehet még érdekes.

Akik kevésbé vannak reflektorfényben, akár saját döntésükből, akár a jelenkor hálátlansága miatt, őket nem könnyű „felnyitni”. Sok mindent eltemettek magukban, néha frusztráltak is. Ezeket a falakat le kell bontani. Előfordult, hogy kétszer-háromszor is leültünk, mire valódi beszélgetés indult. Ha valakit érdemesnek tartok, úgy ítélem meg, hogy más számára is fontos gondolatai, nézetei vannak, nem hagyom, hogy egy rossz nap miatt lerázzon. Ennek is vannak határai, de ha fontosnak érzem, nem adom fel könnyen.

– Több száz beszélgetésből válogattál. Mi volt a vezérelv?

– Ezek a beszélgetések nem feltétlenül a közelmúltban készültek; számuk ma már közelít a háromszázhoz. Több mint tíz éve viszek interjúrovatot a Háromszék napilapban: kezdetben heti rendszerességgel, később havonta kétszer jelentek meg beszélgetések. A határidő gyakran a legjobb múzsa – számítanak rám, várják az anyagokat.

Amikor összegyűlik egy bizonyos mennyiség, kínálkozik a lehetőség, vagy megszületik bennem az elhatározás, hogy a napilapos efemer létnél maradandóbb, veretesebb sorsot érdemelnek. Ilyenkor kezdődik a válogatás. Nem minden interjú a világ legtökéletesebbre csiszolt gyöngyszeme, de „egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá” – Esterházy Pétert parafrazálva.

Első körben a beszélgetések hangulatát próbálom felidézni: amelyekre emlékszem, amelyekben visszatalálok önmagamhoz, látom a gesztusokat, a tekinteteket, a reakciókat, azok átmennek a szűrőn. Ezután veszem elő a szöveget, és megnézem, igényel-e csiszolást – mert szinte minden szöveg igényel. A terjedelmi korlátok miatt fájdalmas döntéseket is meg kell hozni, harapdálja az ember az ujjait, ez is, az is fáj, ha ki kell maradjon. Kelletlen-kénytelen az anyag egy részét el kell engedni, abban reménykedve, esetleg adódik még lehetőség, hogy a kimaradt, vagy ezentúl születő írások krémjéből még egy kötet szülessen.

– Ajtók kilátással – hogyan született a cím?

– A Tompa Andreával készült beszélgetésemnek adtam hasonló címet. Az ajtók számomra a lehetőségek bezáródását és kitárulását jelképezik. A kilátás pedig egy teraszról, toronyból, panorámaablakból nyílik. Ezt a két dimenziót próbáltam összeilleszteni: a nyíló-csukódó ajtókat és azt a panorámát, amelyet egy beszélgetés, egy élet, egy életmű kínál. Még a lezáráshoz közeledő életmű, egy kész alkotás sem végleges lezárás.

– Kinek ajánlod az Ajtók kilátással beszélgetőkönyvet?

– Nyugodt szívvel mindenkinek. A kérdéseimben az általános emberi kíváncsiságot próbálom megjeleníteni. Talán gyarlóságnak is nevezhetnénk, bár én nem annak látom, hogy szívesen betekintünk mások gondolataiba, belehallgatunk ígéretes beszélgetésekbe, amelyekbe akár mi is bekapcsolódhatnánk.

Arra biztatok mindenkit, telepedjen le a képzeletbeli asztal mellé, hallgasson bele ezekbe a beszélgetésekbe – és ha úgy érzi, akár „kotyogjon is bele”.