Ha téli olimpia, akkor Tófalvi Éva. A csíkszeredai sílövő neve egybeforrott a téli ötkarikás játékokkal. Rekordot jelentő hat téli olimpián vett részt, háromszor volt a romániai küldöttség zászlóvivője. Világkupa-futamgyőzelemmel büszkélkedhet, sikerei által pedig a női biatlon pályafutása során élte itthon a fénykorát. Pénteken kezdődik az idei téli olimpia, ezt viszont már csak a képernyőn keresztül fogja nézni. Sportolója nem kvalifikált, emiatt Tófalvi sem vágyott már kiutazni a milánói és cortinai csúcseseményre. A Maszol megkeresésére viszont felidézte legkedvesebb olimpiáját és beszélgettünk napjaink nehézségeiről is.

– Rekordot jelentő hat téli olimpián vettél részt. 1998-ban Naganóban, 2002-ben Salt Lake City-ben, 2006-ban Torinóban, 2010-ben Vancouverben, 2014-ben Szocsiban és 2018-ban Pjongcsangban. Ugyanúgy rekordot jelentő három alkalommal voltál zászlóvivő. Mit jelent számodra a téli olimpia?

– Ha sportolói szemmel nézem, én kihoztam a maximumot belőle. Ez egy pillanat, amikor az ember hátán a hideg felfut, de ezt a mai sportolók kell megéljék. Mint edző már másképp gondolkodtam, amíg próbáltunk kvalifikálni, én a lehetőséget láttam. Ez lett volna a hab a tortán a sportolónak, de a torta most hab nélkül sikerült.

– Melyik volt a legkedvesebb olimpiád?

– Vancouver. Mert a legszebb is volt. A természet az, ami „ütős”, az nekem sokkal fontosabb, és a vancouveri olimpia magasan a legszebb volt.

– És nagyon jó eredményeket is értél el a vancouveri olimpián.

– Igen, de tíz nappal hamarabb kimentünk, hogy akklimatizálódjunk, megszokjuk az időeltolódást. Volt alkalmam körbesízni, szerintem már onnan is kaptam pozitív energiát. Pont abban az évben beteg voltam és mégis a legjobb formában sikerült lennem. Az a hely annyira pozitív. Hihetetlen energiája van.

– Azért meg is kellett dolgoznod érte, nem adták ingyen.

– Igen, és most se adják ingyen. A sportolónk a vonal alatt esett el a kvótától. Nehéz. Ezt én sportolóként nem éltem meg, de mondtam neki, hogy ne bánkódjon, előfordul. Andreea Mezdreáról van szó. Két évvel ezelőtt júliusban kerültem a válogatotthoz edzőként, akkor kezdtek el pénzt adni edzőtáborra. Durván másfél évet dolgoztunk együtt, de úgy látszik, nem volt elég. És sok volt az akadály is. Magashegyi edzőtáborba kellett volna menjünk külföldre, de nem hagyták jóvá. Egész nyáron ott forogtunk Hargitafürdő, Cheile Grădiștei és Predal között. Míg mások addig fent voltak a magaslaton. Hatvan nap kellett volna, de nem volt, ahol edzenünk. Ez meglátszott. Látszott, hogy akik magaslaton edzettek, teljesen más szinten futnak, másképp élik meg az erőkifejtést, mint mi. Végül a nemzetközi szövetségtől kaptunk pénzt egy tizenegy napos olaszországi magaslati edzőtáborra, de ez még az akklimatizálódásra sem volt elegendő. Mondtam a csajoknak, hogy én büszke vagyok rájuk, mert kihoztuk a leggyengébben fizetett edzőtáborokból a legtöbbet. Sajnos, hogy ez a valóság. Az olimpiai bizottság folyamatosan azt mondta, hogy nincs pénz. Novemberben kellett volna menjünk hóra. Mindenki már fent sízett, nekünk azt mondták: „felejtsétek el”.

– A te idődben mi volt más?

– Az én időmben, ha a szövetség nem tudta állni az edzőtábort – habár akkor érdekes módon több pénz volt – akkor a város segített. A polgármesteri hivatal abszolút támogatott a sportklubon keresztül, hogy legyenek adottak a feltételeim az eredmények felmutatásához.

– A '90-es években kezdtél. A női biatlonsport itthon gyakorlatilag összeforrott a neveddel és a te generációd sportolóinak neveivel. A népszerűsége folyamatosan nőtt. Visszavonultál és történt visszaesés. Ezt te hogyan látod?

– Ez így van. Mi próbáltunk utánpótlást nevelni, amikor láttuk, hogy közeleg a pályafutásunk vége, de ez nem egy könnyű sport. És a mostani fiatalok már nem olyanok. De tényleg. Épp beszéltem a férjemmel, hogy régebben gyalogoltunk 10 kilométert, hogy szedjünk egy veder málnát, és élveztük. Most a gyerekeket 500 méterre autóval viszik iskolába. Akkor miről beszélünk? Ennyire nagy a különbség. Egyszerűen nem akarunk fizikai munkát végezni, és ugyanez a probléma a fiatalokkal is. Nehéz odatenni őket. Én megszoktattam a lányokat, hogy öt órát kerékpározzanak egy délelőtti edzésen. Először kérdezték, hogy valami bajom van, jól mondtam? Nem egyszerű. A mai fiatalság teljesen másképp látja ezeket, és már 10-15 évvel ezelőtt is másképp látták. Mindenki a könnyebbet keresi, nem a nehezebbet.

– Ilyen körülmények között látsz-e esélyt? Vagy egyáltalán hogyan lehetnek női biatlonban ismét olyan sikerek, mint amit te elértél?

– Meg kell találnunk a megfelelő sportolókat, gyerekeket. Azokat, akik tényleg azt mondják, hogy a munka nem probléma és csak a célt nézik. Minden sportban ez van. Ha vannak olyan sportolók, akik képesek megszenvedni az eredményért, azoknak sikerül.

– Hat személyes részvétel után milyen képernyőn nézni az olimpiát?

– Most majd megélem. Ugye a „covidos olimpiát” nem néztem, annak nem volt meg a „feelingje”. Kíváncsi vagyok, milyen lesz.

– Nem szerettél volna menni?

– Eredetileg igen, de csak úgy, ha a sportoló lány kijut. Akkor éreztem volna én is úgy, hogy megérdemlem. Vagy kiharcolom, kiérdemlem, vagy nem is érdekel.

– Hogyan érzed, mi volt a legnagyobb áldozat, amit a sportért hoztál?

– Áldozat? Nekem nem tűnt áldozatnak, hogy a sípályán, edzőtáborokban töltöttem a gyermekkorom. Más áldozatnak éli meg, én szerettem. Nagyon szeretem a sízést, úgyhogy nekem nem esett nehezemre. Kimaradt a sok fiatalkori buli, de volt más. Nem mondhatom, hogy áldozat. Szerettem csinálni és még most is szeretem. Valójában ez a hobbim.

– A legnagyobb dolog, amit a sportból nyertél?

– Az életszemléletem. Mindig is harcias voltam, de ez még jobban kihozza belőlem, hogy harcoljak egy jó ügyért, ne adjam fel. Picit megváltoztatja a világnézetedet jó irányba. Más ember leszel.

– Mennyire változott a sportág?

– A sítechnika fejlődött. Okosabbak lettünk, teljesen más dolgokat kell most fejleszteni, mint az én időmben. Többet vagyunk erőteremben, az erőnléti edzések, a technikai edzések sokkal fontosabbak. Felgyorsult a lövészet is. Az egyik leggyorsabb lövő voltam. Huszonöt másodperc alatt lőttem hibátlanul, most 20-22 másodperc alatt lőnek hibátlanul. A fiúknál 20 másodperc alatt is vannak. Sokkal jobban odafigyelnek arra is, hogy milyen golyót vásárolnak, a technológia ebben is segít.

– Mennyibe kerül egy sportolónak a havi edzése, versenyzése?

– Attól függ, hogy hol edzőtáborozik. Napi 90 euróba kerül a szállás és étkezés, a pályadíj például 10-15 euró, a golyó darabja 3 lej. Mi egy nap alatt úgy 70-75 golyót használunk. Nem olcsó a sport, de hasznos.

– Mi a különbség költségvetésileg köztetek és mondjuk az olaszok között?

– Az olaszoknak mindenük megvolt. Szerintem költségvetés szempontjából olimpiai évben most nekünk volt a legkisebb büdzsénk. Minden pénzt elvágtak. Nem kapunk az államtól pénzt. Még sose volt ennyire drasztikus, hogy ennyire ne segítsenek.

– Régen neked gondod volt a sportági szövetséggel. Változott-e valami?

– Abszolút semmi. Sajnos. A lányok is mindig kérdezik, hogy mi volt más az én időmben. A különbség, hogy nekem a hátam mögött volt a csíkszeredai polgármesteri hivatal. Ez nincs a sportkluboknál. Itt a különbség.

– Lezárásként: mit üzennél az új generációnak, hogy hat olimpián részt vehessenek?

– Elsősorban kitartást. De sportolni szeretni kell. A legfontosabb, hogy szeresd azt, amit csinálsz, és akkor a csillagos ég a határ. Az áldozatokat nem áldozatként fogod megélni. Nem lesznek áldozatok.