Kolozsvár közismert bűvészénél, Ledniczky Bélánál, azaz Belloninál jártunk, aki, bár az utóbbi időszakban nem lép fel olyan gyakorisággal, mint korábban, még mindig elvállal néha egy-egy műsort, legutóbb például a kolozsvári steampunk múzeumban nyűgözte le közönségét. Belloni karrierje csúcsán bejárta a világ számos részét, Keletközép-Európa országaiban turnézott, sőt Izraelbe és Japánba is eljutott, ahol a nézők különösen élvezték produkcióját.

A bűvész a kolozsvári magyar színház és opera számos előadásában is segédkezett különleges effektusok tervezésével és kivitelezésével, olyan szerkezeteket épített meg eddig színházi darabokhoz, mint például egy mozgó bajusz, de magától újratöltődő poharat és gombnyomásra görbülő kardot is tervezett. Mint mondja, nagy előnye bűvészként, hogy saját kellékeit maga tudja elkészíteni, hiszen megvan hozzá a szaktudása, kézügyessége és gépei is, mivel belső égésű motorszerelő szakiskolát végzett, ugyanakkor három évet járt festészetre és grafikára a népművészeti iskolában. Belloni kolozsvári otthonában fogadott, ahol a „bűvész szobában” beszélgettünk, különlegesebbnél különlegesebb kellékek, dísztárgyak, szobrok gyűrűjében, a beszélgetés végén pedig a bűvész több trükköt is bemutatott.

– Mióta bűvészkedik és mikor kezdte el foglalkoztatni az illuzionisták világa?

– Gyerekkorom óta érdekeltek a bűvész trükkök, olyan tíz éves lehettem, amikor a cirkuszban láttam egy nagyon érdekes bűvészmutatványt, ami megragadta a figyelmemet, és elcsodálkoztam rajta. Évtizedekig gondolkoztam a trükkön, amíg végül rájöttem a nyitjára. Aztán teltek, múltak az évek, lett egy fiam, aki olyan 13–14 éves lehetett, amikor eldöntöttem, hogy játékok helyett inkább apró bűvész kellékeket vásárolnak neki. Budapesten jártunk, és véletlenül a Bartók Béla utcában felfedeztük a Figaro bűvészboltot, amelyet szintén egy erdélyi művész, Szabó István működtetett. Ott találkoztam közelebbről a bűvészettel, és akkor vásároltunk néhány kelléket, majd hazajöttünk és együtt kezdtük kipróbálni őket.

Minden évben elmentünk és vásároltunk újabb és újabb, mindig kissé komplikáltabb eszközöket, és végül egy bűvésztanárhoz, Sugár Péterhez is beiratkoztunk, komolyabb trükköket megtanulni. A fiamat végül nem érdekelte komolyabban a bűvészet, de engem annál inkább elkezdett foglalkoztatni. Nagyon élveztem, és mondta is szegény édesanyám, hogy „a végén még belőled lesz bűvész, nem a fiadból…” És úgy is lett. Én akkor olyan 38 éves lehettem, tehát későn kerültem én kontaktusba a bűvészettel.

– Emlékszik a legelső egyéni bűvész show-jára? Milyen volt először komolyabb közönség előtt fellépni?

– A legelső fellépések inkább barátok előtt történtek, kisebb bűvész trükköket mutattam be, nem lehetett azokat műsornak nevezni. Az első show, ami jelentősebb volt, az a magyar operának a halljában volt, egy karácsonyi műsor, a kilencvenes évek táján. Szép Gyula meghívott meg, hogy tartsak a gyerekeknek előadást, de persze a műsorra eljöttek a felnőttek is, nagyon sokan odagyűltek, és nagyon élvezték mind. Emlékszem, akkor szegény Jancsó Miklós mondta, hogy „te, miért nem tartod a színpadon ezeket az előadásokat?” Ő mindig bátorított, és később meg is hívott különböző rendezvényekre fellépni.

– Kik voltak az ön mesterei, akiktől bűvész trükköket tanult?

– Az első Sugár Péter volt, tőle tanultam a legtöbbet, manipulációs trükköket, kártyatrükköket óriáskártyával, és sok minden mást. Ő olyan trükköket adott el nekem, amiket a budapesti bűvészeknek soha nem adott volna el, mert az neki konkurencia lett volna. De mivel én őt nem zavartam, engem tanítgatott. A végén aztán a szintén kolozsvári Ernestoval is összebarátkoztam, és sok trükköt, amit megtanultam ott Magyarországon, neki elárultam és bemutattam. Ő nagyon zárkózott volt, nem akart semmilyen trükköt elmondani nekem, de a végén aztán csak elárult egy trükköt.

– A Belloni nevet mikor választotta magának, mi ennek a hangzatos névnek a története?

– Azt én találtam ki magamnak, mert nem állhattam úgy ki az emberek elé, hogy én vagyok Ledniczky Béla, mert román közegben is sokat bűvészkedtem. Emiatt kitaláltam magamnak, hogy a Bélából legyen akkor Belloni, és így kötődik is hozzám, hangzatos is, meg kicsit mágikus is a név. Általában a bűvészek mindig ilyen hangzatos, olaszos neveket használnak, mint például a Rodolfo, Sandrini vagy Ernesto. Aztán ez a Belloni név nagyon bejött nekem, az előadások alkalmával a gyerekek csak úgy kórusban kiabálták.

– Számos színházi előadáshoz készített kellékeket, talált ki trükköket, és számtalanszor kápráztatták el a közönséget különleges szerkezetei. Melyek voltak kedvenc előadásai, és melyek voltak a legérdekesebb szerkezetek, amelyeket el kellett készítenie?

– Idővel nagyon sok felkérésem kezdett lenni, és amikor a magyar színházban egy-egy előadást rendeztek, amiben szükség volt bűvészmutatványra, általában engem kerestek meg. A rendező ilyenkor kitalált valamit, nekem pedig meg kellett oldanom, bármit kért. Volt olyan eset, hogy mozgó bajuszt kellett készítenem, vagy magától újratöltődő poharat, de a Troilus és Cressida-ban például egy harci jelenethez egy nyílvesszőket szóró szerkezetet kellett legyártanom, a Leander és Lenszirom előadáshoz pedig gombnyomásra görbülő kardot.

A magyar operától is sokszor felkértek, és volt egy olyan eset, amikor három énekesnő kottáját kellett lebegtetni. Az előadás alatt sorra mindhárman elengedték a kottát, és azok elkezdtek lebegni előttük. Emlékszem, mindenki nézte, hogy hova vannak felkötve, hogyan lebegnek, pedig semmilyen cérnát nem használtam a trükkhöz. A Szentivánéji álomban volt egy olyan jelenet, amikor egy nőt ketté kellett vágni, az is igazán nagy kihívás volt.

– Így visszatekintve melyik a kedvenc trükkje?

– Hát, van azért néhány... Nagyon humoros trükk, amikor a közönség közül kihívok valakit a színpadra, és megpróbálom kitalálni azt a kártyát, amit ő találomra kihúzott a pakliból. Egy filctollal rajzolt kártyadobozból kezd el végül magától kiemelkedni a kártya. Ez tulajdonképpen egy David Copperfield-trükk, amihez én készítettem el a kelléket és fantasztikus hatása van. A másik kedvenc trükköm a lebegő asztal, amit szintén én építettem meg, és az olyan trükk, hogy az országban nincs hozzá hasonló. Magát a trükköt ismerik a bűvészek, de én akkorára építettem az asztalt, hogy olyan nagyot szinte senki nem használ, és gyönyörű mahagónifa imitációból készült, esztergált lábakkal. Egy évet dolgoztam rajta, miután megszereztem a titkát. Szintén kedvenc tükröm az, amikor eltüntetem a nevető gerlét: van egy ketrec, amibe beleteszek egy gerlét, egy terítőt ráhúzok néhány másodpercig, majd lekapom róla, és a gerle helyett ott terem egy nagy, élő kakas. Ezen mindig kórusban hahotázik a közönség.

– Úgy látom, fontos önnek a humor, hogy belevigyen vicces elemeket a bűvészmutatványokba, hogy nevessen a közönség. Mi az oka ennek?

– Hát persze, okvetlenül, hiszen az emberek szórakozni jönnek egy bűvész show-ra. Szerintem a bűvészet magasabb szintű szórakozás, mert a néző rácsodálkozik a dolgokra, de ugyanakkor az is fontos, hogy kikapcsolódjon, nevessen. Az az igazi élmény, amikor a közönséget el tudod varázsolni, nem csak megmutatsz néhány trükköt.

A bűvészmutatvány akkor jó, ha a felnőttek újra őszinte gyermekké tudnak változni, rácsodálkoznak azokra a dolgokra, amiket a színpadon látnak, és hirtelen nem tudják logikusan megmagyarázni, ami a szemük előtt történt. Valahogy a bűvészet játékossága visszavezeti a felnőtteket a gyerekkorba, és egy rövid ideig újra gyerekké válhatnak. Amikor látom, hogy mennyire élvezik a különböző trükköket, és hogy örömet tudok nekik okozni, az a legnagyobb elismerés. Az ilyen élmények pedig megmaradnak az emlékezetükben nagyon hosszú időn keresztül, volt már olyan nézőm, aki tíz év múlva kérdezte meg, hogy a trükk hogy is volt...

– És elárulta neki?

– Olyankor megkérdem, hogy: ide figyelj, tudsz titkot tartani? Mondta, hogy persze, persze. Erre én: akkor jó, mert én is!

– Vannak tanítványai, akiknek elárulja a trükkjeit, akiknek tovább szeretné adni tudását?

– Persze, hogy tovább szeretném adni, de nincs akinek. Voltak alkalomadtán tanítványaim, volt, hogy jöttek hozzám és egy-egy trükköt megmutattam, elárultam, megtanítottam nekik, de nem volt senkiben kitartás. Ezt nem lehet úgy, hogy eljövök két-három alkalommal, és megtanulok két trükköt, és máris bűvész vagyok. Ez egy hosszú folyamat, és az ABC-vel kell kezdeni, nem lehet egyből regényt írni…

– Mostanában vannak még fellépései?

– Amióta lebetegedtem, nem nagyon voltam, pedig mehetnék sok helyre, de nem volt hozzá kedvem. Tavasszal voltam három óvodában, ahol rengeteg gyerek volt, ott egymás után két előadást is tartottam, nemrég pedig egy iskolában jártam, és a steampunk múzeumban is felléptem kétszer kisebb trükkökkel, mikromágiával. Most már kezdem jobban érezni magamat, így ha meghívnak valahova, akkor elmegyek, de nem szervezek saját magamnak előadást. A 2021-ben bemutatott, Yuri Kordonsky által rendezett Cseresznyéskertben voltam bűvészeti tanácsadó legutóbb, felkértek, hogy tanítsak pár trükköt, mert a Kántor Melinda által játszott Sarlotta Ivanovna bűvész családból származott. Így megtanítottam például papírból pénzt varázsolni Melindát.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

– Én szívesen fellépnék olyan helyeken, ahol érdemes, de sajnos egyre kevesebb helyen érzem ezt. Régebben a jelentősebb vendéglőkben mindig szerveztek mikroszilvesztert, és volt olyan, hogy egy éjszaka három-négy helyre is kellett menjek. Megkezdtem kilenc órakor egyik helyen, megcsináltam a félórás műsort, összepakoltam, futottam a másik vendéglőbe, ott is megcsináltam még egyet, majd tizenkettő után mentem a harmadik helyre. Egy alkalommal megtörtént, hogy öt helyre jutottam el egy éjszaka alatt, ez volt a maximum. Tavalyelőtt meg bejött ugye a koronavírus-járvány is, amikor nagyon sok előadást lemondtak, és ez a bűvészeknek egyáltalán nem kedvezett...