Patat Bence műfordító nevével egyre gyakrabban találkozik a magyar olvasó, főleg abban az esetben, ha kiemelt figyelmet fordít az észak-európai országokból érkező irodalmi alkotásokra. Ilyenből pedig akad bőven a magyar könyvpiacon, hisz nálunk is rendkívüli népszerűségnek örvend az északi irodalom. Ahhoz viszont, hogy ez a népszerűség kialakuljon, mindenekelőtt szükség volt a színvonalas műfordításokra, ezen a téren pedig – más, kiváló fordítók mellett – Patat Bence az egyik legfoglalkoztatottabb műfordító.

Nevéhez olyan szerzők könyveinek magyar nyelvre való átültetése fűződik, mint Maja Lunde, Jón Kalman Stefánsson, Sigríður Hagalín Björnsdóttir, vagy Karl Ove Knausgård. Bence tíz nyelven képes boldogulni, de vele magyarul beszélgetni is mindig egy élmény, mert az általa megosztott tapasztalatokon keresztül bepillantást nyerhetünk a műfordítói hivatás kulisszái mögé, és az is kiderül, hogy a boldoguláshoz korántsem elég a nyelvtudás, hanem ennél sokkal bonyolultabb a dolog.

– Első kérdésem természetesen az, hogy milyen út vezetett addig, hogy belőled váljon az egyik legelismertebb műfordító, aki az északi, és ezen belül elsősorban a skandináv irodalom kiemelkedő alkotásait ülteti át magyar nyelvre?

– Az igazság az, hogy sosem készültem fordítónak. A nyelvek mindig is érdekeltek, gimnáziumban kezdtem behatóbban megismerkedni a némettel és az angollal, de csak az orosz után, ami akkoriban még Magyarországon kötelező volt. Viszont eközben matematika-fakultációra jártam, mert mindvégig az lebegett a szemem előtt, hogy majd valamilyen külkereskedelmi vagy hasonló vonalon megyek tovább. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem finnül is tanulni, ugyanis nálunk a gimnáziumban volt finn oktatás, és akkor az valami miatt megtetszett, annál is inkább, hogy egyszer sikerült eljutnom Finnországba, ami szintén nagyon jó tapasztalat volt. A dolgok pedig úgy alakultak, hogy amikor elvégeztem a középiskolát és a felvételi előtt álltam, akkor tudtam meg, hogy attól az évtől az egyetemen indul a skandinavisztika szak. Akkor azt mondtam, hogy hát ez érdekesen hangzik, és tulajdonképpen miért ne mennék oda, így jelentkeztem skandinavisztikára. Igazából fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, egy szót sem tudtam semmilyen skandináv nyelven, nem is ismertem skandináv embert, illetve egyet leszámítva, aki egy Svédországban élő magyar volt és a nagymamám szomszédjának volt a fia, akivel úgy háromévente egyszer találkoztam, szóval ennyi volt a kapcsolat. Kezdetben nyilván ott sem várták el azt, hogy a diákok beszéljenek valamilyen skandináv nyelven, angolul meg németül kellett tudni első körben, és az első év arról szólt, hogy megfelelő módon elsajátítsuk a nyelvet – ez esetemben a norvég volt –, aztán másodévtől már más tantárgyak is azon a nyelven mentek. Én közben elkezdtem a finn szakot is ezzel párhuzamosan, így ezt csináltam a bölcsészkaron mintegy hat évig, mert közben kint voltam egy évet Norvégiában tanulni.

– Mikor kezdtél el fordítani?

– Egyetem után kezdtem, de itt ne gondolj még műfordításra, sokkal inkább szakfordítás jellegű volt az, amit akkoriban csináltam. Tolmácsoltam, közben idegenvezetőként dolgoztam Magyarországon, Budapesten meg vidéken egyaránt. A nagy változás 2003-ban köszöntött be nálam, ugyanis akkor kerültem Luxemburgba, ahol az Európai Parlamentben kezdtem dolgozni, mint fordító. Ez hosszú lejáratú megbízásnak bizonyult, összesen 18 évet dolgoztam ott. Közben egyre több magyar kiadó keresett meg azzal, hogy lennének szövegek, amiket szívesen kiadnának magyarul, másrészt én is egyre jobban kezdtem érdeklődni a műfordítások iránt. Gondolom, átérzed, hogy az Európai Parlamentben végzett mindennapi munkám során nem igazán találkoztam annyira változatos és érdekes szövegekkel, mert ott túlnyomórészt a jogalkotás és az ehhez kapcsolódó dokumentumok lefordításával kellett foglalkoznom, tehát szakszövegekkel. Hozzátenném, hogy azért egy-két érdekes dologgal ott is találkoztam, de távolról sem annyira érdekessel, mint amit egy műfordítás során tapasztal az ember. Egy szépirodalmi szöveg merőben más, abban megtaláltam azt a fajta sokszínűséget és változatosságot, meg nem utolsósorban azt a lelki feltöltődési lehetőséget, amire szükségem volt, tehát így váltottam fokozatosan a műfordítás irányába.

– Rengeteg nyelven kezdtél el egyszerre tanulni. Nem okozott ez zavart nálad?                           

– Az egyetemi évek alatt valóban sok minden történt párhuzamosan. A skandinavisztika szakon mindenkinek szakosodnia kellett egy nyelvre, az volt az ún. fő nyelv, ami esetemben ugye a norvég volt, és mellette tanultam a dánt meg a svédet. Ezeket amúgy minimális szinten kellett tudni, inkább arra tevődött a hangsúly, hogy milyen különbségek vannak ezek között a nyelvek között, nyelvtani meg helyesírási viszonylatban, ugyanis ez a három nyelv eléggé hasonlít egymáshoz, így aki valamelyiket haladó szinten elsajátítja, az a másik két nyelven is tudni fog elfogadhatóan kommunikálni. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint a rokon szláv nyelvek esetében, mint például a horvát meg a szlovén, vagy a cseh és a szlovák. Ha pedig már itt tartunk, akkor zárójelben arra is kitérnék, hogy a finn meg a magyar rokon nyelvek ugyan, de ebben az estben más a helyzet, mert itt a rokonság meglehetősen távoli. A finnhez legjobban amúgy az észt hasonlít, amit szintén elkezdtem tanulni az egyetemen, de itt alaposan be is kavart a dolog, mivel azt tudni kell, hogy a finn meg az észt nyelv esetében ugyan szembetűnő a hasonlóság, viszont itt bejönnek az ún. „hamis barátok”, azaz rengeteg olyan kifejezéssel találkozunk a két nyelvben, ami leírva ugyanúgy néz ki, de teljesen mást jelent. Ebből aztán rengeteg vicces helyzet adódott, nagyon sok anekdota is született a témában.

– Mi volt az első konkrét műfordításod és milyen nyelvből fordítottad magyarra?

– Valójában az első műfordításaim az egyetemi évek alatt születtek, de ezek rövid szövegek voltak, amiket az egyetemen szervezett fordító versenyek keretében csináltam. Az első komoly dolog egy színdarab volt, amit Norvégiában láttam egy színházban, ennek a szerzője viszont izlandi volt, Árni Ibsen a neve, a színdarab címe pedig Mennyország – skizofrén komédia. Engem annyira megfogott ez az előadás, hogy ott helyben eldöntöttem, hogy ezt muszáj magyarra fordítani, hogy Magyarországon is legyen elérhető. El is kértem az igazgatótól a szöveget – aki egyébként szintén izlandi volt – és lefordítottam. Utána egy-két évig házaltam ezzel a fordítással, hogy hátha az ismerőseim ismerősein keresztül találok olyan színházi embereket, akiket esetleg érdekelhet. Ez végül sikerült is, a darabot bemutatták a kétezres évek elején Kaposváron. A sztori ezzel nem ért véget, mert az izlandi szerző eljött a bemutatóra, és ha már ott volt, akkor a kezembe nyomott egy könyvet, mondván, hogy ez egy nagyon népszerű gyerekkönyv Izlandon, fordítsd már le magyarra. Én meg le is fordítottam, tehát valahogy így kezdődött ez az egész.

– Jut eszembe a színdarabról, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban is játszanak egy olyan darabot, amit te fordítottál…

– Igen, Lars Nören svéd szerző Démonok című drámájáról van szó.

– Hogyan „találnak” meg téged ezekkel a munkákkal? Itt tágabb értelemben vagyok kíváncsi arra, hogy milyen lehetőségei vannak manapság egy műfordítónak, ugyanakkor mennyire könnyű vagy nehéz érvényesülni ezen a szakterületen?

– Szerintem mindenkinek nehéz elindulni. Kezdetben nekem sem volt semmiféle kapcsolatom könyvkiadóknál vagy irodalmi ügynökségeknél, az pedig, hogy valaki a kezembe nyomott egy könyvet, még korántsem jelentette azt, hogy az meg is fog jelenni magyarul. Egy idő után én is tudatosan kezdtem foglalkozni ezeknek a kapcsolatoknak a kiépítésével, ami annyiban nagy segítség, hogy kialakul egy kép az emberben arról, hogy mi történik például a skandináv országok könyvpiacain. Milyen könyvek jelennek meg, mik a trendek, miből van több és miből kevesebb, és ha ezzel párhuzamosan azzal is képbe kerülök, hogy a magyarországi kiadók mit adnak ki szívesen, mi az, amit inkább olvasnak itthon az emberek, akkor ennek a két dolognak az összekapcsolása már egy jó kiindulópontot jelent. Én például azt szoktam csinálni, hogy tavasszal meg ősszel jelennek meg ilyen jellegű katalógusok a skandináv kiadóknál, ezeket pedig mindig átnézem, és ha látok olyat, ami engem személy szerint is érdekel, de úgy gondolom, hogy nem csak engem, hanem általában érdekes lehet a magyar olvasók számára, akkor első körben a külföldi kiadótól kérek belőlük egy példányt. Ha elolvasás után olyannak bizonyul, mint azt a kezdetben feltételeztem, akkor következik a „házalás”. Ez azt jelenti, hogy mostanra tudom már, hogy melyik magyar kiadónak mi körülbelül a profilja, és aszerint próbálom nekik ajánlani az új kiadványokat, aztán vagy tetszik nekik, vagy nem. De ismétlem, ez nem volt mindig így, ehhez elég sok időnek kellett eltelnie és azzal is tisztában vagyok, hogy viszonylag kiváltságos a helyzetem, olyan értelemben, hogy többnyire én választom ki, hogy mi az, amit fordítok. Közben most már egyre gyakoribb eset, hogy a kiadók keresnek meg engem valamivel, de mára már kialakult egy olyan kapcsolat közöttünk, hogy ők is tudják, hogy milyen jellegű műfordítások állnak közelebb hozzám. Lehet, hogy egy tizenéveseknek szóló könyvvel nem pont engem fognak megkeresni, bár előfordult ilyen eset is.

– Hány nyelvből fordítasz?

– Gyakorlatilag minden skandináv és északi nyelvből fordítok. A legtöbbet a norvég művek teszik ki, de viszonylag sok fordításom van már izlandiból, finnből meg észtből is, és kevesebbet ugyan, de fordítottam már dánból és svédből is.

– Milyen újdonságokat várhatunk tőled a közeljövőben?

– Épp most jelent meg a Cser Kiadónál egy norvég szerző, Hilde Susan Jaegtnes Én alapítottam az Egyesült Államokat című könyve, ami egy nagyon érdekes, történelmi témájú regény, amelynek a középpontjában Alexander Hamilton amerikai alapító atya alakja áll, akiről viszonylag keveset tudunk kortársaival ellentétben. Jaegtnes egyébként részben Amerikában nevelkedett, és irodalmi tevékenysége mellett egy jónevű forgatókönyvíró is, a könyvéből pedig jelenleg musical is készül Amerikában. Szintén frissen jelent meg magyarul az izlandi Sigríður Hagalín Björnsdóttir legújabb regénye, a DEUS, szintén a Cser Kiadó gondozásában. Nem rég kezdtem el dolgozni a norvég Maja Lunde ún. klíma-kvartett tetralógiájának utolsó darabján. Ennek a munkacíme Álom egy fáról, és cselekménye a Spitzbergákon játszódik, valamikor a 21. század végén, tehát egy nagyon izgalmas történet ez is a klímaváltozás kontextusába helyezve, ahogyan azt Maja Lunde korábbi könyveiből is megszokhattuk.