Jeff Wagner Type O Negative. Soul on Fire című, eredetileg angol nyelven kiadott 2014-es memoárját, életrajzi könyvét 2022-ben Dudich Ákos adta ki a Konkrét Könyvek sorozatában – Dudich fordítását így nem is olyan régóta a tágabb magyar metálrajongó közösség is élvezheti. A zenekar kiadványaira és merchandise termékeire jellemző, zöld-fekete borítóval ellátott könyv részletgazdag tisztelgés egy igazán különleges zenekar előtt, amely műfajon belül sok későbbi banda karrierjét alapozta meg. Az életrajz magyar kiadása a Fekete Zaj Fesztivál támogatásával jelent meg.

Egészen messzire vissza tudnék menni az időben, ha arról kérdeznének, mikor kattantam rá zenész-történetek, együttes- és frontember-memoárok, zenekari pályafutások olvasására, dokumentálására. Azt gondolom, sokunk, aki valamiféle szubkulturális hovatartozással „dicsekedhet”, de legalábbis rajongója valaminek, az élete során azon kapja magát, hogy beleássa magát valamelyik együttes pályaképébe. Sőt mondhatnám azt is, hogy egy idő után már csak az úgynevezett általános műveltség miatt olyan dalszerzők világába is betekintést szeretne nyerni, akiknek nem feltétlen rajongója, de elismerője mindenképp.

A Type O Negative zenéjére körülbelül 2011–2012 táján figyeltem fel, egy iskolatársam emlegette őket, mint a maró irónia és szatíra, a szójátékok és az invenciózus dalszerzés méltó képviselőit – eleinte furcsállottam a dalszerkezeteket, amelyek a kínzó, doomos lassúságtól a popos slágerdallamokon keresztül a hardcore-beütésű gyorstempójú váltásokig mindenféle jegyeket magukon viseltek. Ez számomra eleinte kaotikusnak tűnt, a későbbi, vájtabb fülemnek már zseniálisnak, később pedig teljes mértékben a kedvenc zenekaraim között kaptak helyet. Sajnos később tudtam meg, hogy Peter Steele, a Type O legendás frontembere 2010. április 14-én 48 évesen hirtelen meghalt, kevéssel azelőtt, hogy megismerkedhettem volna zenéjükkel. Romániában sosem léptek fel, a közelünkben utoljára 2007-ben jártak, ha Budapest, Belgrád vagy Szófia esett útjába valakinek utolsó európai turnéjukon (melyet még két hazai, USA-beli követett az énekes halálát megelőzően).

A Type O Negative zenéjét nehéz műfajilag besorolni, de általában a goth-doom vonalat szokták belőni az azonosításukkor, ami egyáltalán nem jár messze a valóságtól, ami az inspirációs forrásokat és hatásokat illeti a zenekar történetében. A New York-i banda párhuzamosan istenítette a Black Sabbath és a Beatles zenéjét, ugyanakkor történetük tetemes része összefonódik a crossoverrel és a NYHC-szcénával is (New York-i hardcore), valamint a nyolcvanas évek végére és a kilencvenes évek elejére kiforrott lágyabb-keményebb goth bandákéval is. Peter Steele, születési nevén Peter Ratajczyk (aki lengyel felmenőktől kapta családnevét) autodidakta módon sajátította el a gitározást és később a basszusgitározást, ami védjegyévé is vált, ezalatt pedig különféle ízlésfázisokon ment keresztül. Az nyolcvanas évek legelején a Fallout, majd később a hardcore-os, thrashes beütésű Carnivore zenekarok élén kezdte, mígnem a nyolcvanas évek legvégén megalakult a Type O Negative is, köztük a gyerekkori barátjával és eredeti Fallout-taggal, Josh Silverrel, aki szintetizátoros lett az együttesben. Eleinte Sal Abruscato került a dobok mögé, akit Johnny Kelly váltott, gitáron pedig Kenny Hickey játszott.

Peter Steele alakja egyszerre megdöbbentő, tekintélyt parancsoló, ugyanakkor mindenki számára rendkívül vonzó – egy 203 centis, 120 kilós, hosszú fekete hajú, élénkzöld szemű, kigyúrt férfi volt, akinek termete egyszerre jelentett áldást és átkot: minden nő rajongott érte, mivel mindig úriemberként viselkedett, ugyanakkor senki nem mert ujjat húzni vele, az emberek féltek tőle és ő maga is kényelmetlenül érezte magát a bőrében. Emellett már gyerekkora óta kínzó önbizalomhiánnyal, depresszióval és öngyilkossági hajlammal küzdött, ami a könyvben gyakran fölmerül leitmotifként, viszont kevés információ vonatkozik arra, valójában miért is alakulhatott ki ez nála. Steele hatodik gyerekként született öt nővére után – egész életében nőkkel volt körülvéve, ugyanakkor képtelen volt elszakadni az anyjától és a családi fészektől. Nagykorúvá válása után a családi ház alagsorában alakított ki magának lakást, ahonnan negyvenes évei végére költözött ki, miután a nővérei szép sorban mind kiköltöztek és el akarták adni az ingatlant. Petert egész életében a kiegyensúlyozott élet iránti vágy ösztökélte – már nagyon fiatalon dolgozni kezdett, úgynevezett blue-collar munkásként. Eleinte különböző szerszámokat és fémeket forgalmazó üzletekben dolgozott, majd parkgondozóként vállalt állást, ahol a fák és bokrok rendben tartásával és a park tisztaságának megőrzésével kellett foglalkoznia. Ezek voltak életének legkiegyensúlyozottabb évei, miközben párhuzamosan zenét írt – ekkor még mintapolgárnak számított, aki törvénytisztelő, munkakedvelő, sőt alkohol-és drogproblémái sem voltak, illetve csak az egészséges életmód és a mozgás vezérelte az életét. A görcsös, katonás rend azonban megbomlott, talán épp görcsössége és kényszeressége miatt.

Hogyan lett mégis Peter Steeleből egy szétcsúszott, lelkileg megtört, kokainfüggő alkoholista? Eddig a kemény leírásig hosszú út vezetett. Ha dióhéjban kellene vázolni a Steele-karriert, azt mondanám, ő is csak egy a sok rocksztár közül, akinek egyszerűen kicsúszott a gyeplő a kezéből. Ugyanakkor meglepő, hogy csak idősebb korában kezdett el lefelé spirálozni, például 35 évesen kattant rá a kokainra, bár a vörösborra még a kilencvenes évek elején rászokott, mivel kínzó lámpaláz gyötörte minden fellépése alkalmával. Mint minden embernek, neki is egyszerre ismerős és idegen a sztorija: mindent tudunk már a sztárélet viszontagságairól, de sosem tudhatunk meg eleget az emberi lélek mechanizmusairól.

Az énekes imádott zenét szerezni, új dalokat írni, meghökkentő ötletekkel előállni, a legvadabb fantáziáit, legszabadabb és legprovokatívabb gondolatait kifejezni, vágyott arra, hogy megossza ezeket a közönséggel, ugyanakkor szíve mélyén mindig az introvertált, már-már kényszeresen rutinos életmódját tartotta a legjobbnak és legkényelmesebbnek, amitől nehezen szakadt el. A turnézást kifejezetten utálta, rendszerint honvágya volt, a provokatív dalszövegek és explicit tartalmak miatt pedig Európában kifejezetten közutálatnak örvendett. Épp e közutálat hozta el a banda számára a lemezeladási sikereket, ami után a következő anyagok lanszírozása már zökkenőmentesebben ment és vendégszeretetre is lelt, főként Nyugat-és Észak-Európában.

A sikerekkel járó publicitás, a folyamatos szem előtt levés egyáltalán nem segített a frontembernek, s bár mindenki egy gavallérnak, segítőkésznek és rendkívül kedvesnek ismerte őt, Steele a lelke mélyén soha nem volt elégedett sem magával, sem szerzeményeivel, sem életének alakulási körülményeivel. Az akkori korszak bevett szokásainak megfelelően egy öngyilkossági kísérlet után gyógyszeres kezelést kapott, ezt kisebb-nagyobb kihagyásokkal szinte élete végéig követnie kellett – alkoholizmusa idején rá is ivott gyógyszereire, később pedig a kokainfüggősége következtében kialakult szívelégtelenségére is gyógyszert kellett szednie. Terápia ötlete azonban fel sem merült – a könyvből nem tudni, miért. Talán önfejűsége, saját megoldási kísérletei miatt? Vagy egyszerűen nem tudott túljárni saját maga eszén?

Jeff Wagner életrajza főként a frontember köré épül, az együttes hozzájárulása nélkül, bár Josh Silver billentyűs némi útbaigazítást és egy-két emléket felidéz a történet kedvéért. A vallomások főként régi munkatársak, a Roadrunner Records egykori alkalmazottai, Peter gyerekkori barátai, volt feleségei, szerelmei szájából hangzanak el, a többi pedig a korabeli sajtó és média alapjaira helyezi a sztorit. Wagner kronológiai érzéke példás, kritikai attitűdje is dicséretre méltó, amikor megjegyzi, hogy Steele sokfelé és sokféleképpen leadott interjúiból keveset lehet megtudni, mivel az énekes előszeretettel nyilatkozott mindenfélét és mindenfélének az ellenkezőjét is, csak hogy a polgárpukkasztás és az összezavarás jegyében saját sérülékenységét védje. Wagner azonban néhol túl sok ismétlésbe bonyolódik és pátosszal teli, kissé elavult értékrendek szajkózásával próbál részvétet kelteni az olvasóban, ahelyett, hogy hagyná, hogy az maga döntsön a történtek befogadása felett.

Steele, ez a bombasztikus erejű művész a teljes kitárulkozás és a teljes bezárkózás között képtelen volt arany középutat találni – kényszeresen mindenki kedvébe járt és önfeláldozása mindenkit lenyűgözött, ugyanakkor az öngondoskodás katonai szigorából fokozatosan önmaga ellentétére vedlett át, az utókor számára pedig letett egy azóta is mérvadó életművet. Az agresszivitása keveredett gyengédségével, depressziója mániákusságával és fokozódó paranoiájával, keménységet és biztonságot sugárzó termete pedig összeomlott a drogok és az ismertséggel járó kitettség súlya alatt. Aki kíváncsi a metáltörténelem egyik legellentmondásosabb figurájának történetére, az vegye kezébe ezt a könyvet – egyet-mást önmagáról és magáról az emberről is megtudhat.