Ha már amúgy is január lett kikiáltva az év legdepressziósabb hónapjának, azon belül is a mögöttünk álló hétfő pedig a legaljább napnak az összes lehetséges létező közül, akkor alkalmazkodva a fennálló hangulathoz, kiváló alkalom ez arra, hogy egy kis múltidézéssel egybekötött, sötét tónusú zenetörténeti utazásra induljunk. A kiindulópont Norvégia, egészen pontosan az Akershus megyében található kisváros, Kolbotn, ahol 1986-ban néhány suhanc egy, a maga nemében talán mindmáig egyedülálló és különleges zenei projekt alapjait fektette le, amelyről akkor még ők maguk sem sejthették, hogy négy évtized elteltével a világ egyik legkultikusabb zenekaraként tartják majd számon, ugyanakkor műfajteremtőként vonulnak be a zenetörténetbe. Bár kezdetben nem így hívták, hamarosan világszerte terjedni kezdett egy név, amely kezdetben underground körökben, majd fokozatosan a legváltozatosabb zenei és kulturális közegekben egyre gyakrabban bukkant fel, mára pedig már a norvég kultúrtörténet meghatározó szereplőjévé vált: a Darkthrone.

Ugorjunk egy kicsit az időben: 1991-ben jelenik meg a zenekar első nagylemeze, a Soulside Journey – múlt héten volt kereken 35 éves –, amivel tulajdonképpen elkezdődött ez a különleges zenei utazás, amely remélhetőleg még hosszú ideig fog tartani. Ez az első mérföldkő egyébként még a death metal műfajában fogant és az akkori felállás négy tagot számlált, egészen pontosan az alapító Gylve Nagell „Fenriz”, Ivar Enger, Ted Skjellum „Nocturno Culto” és Dag Nilsen játéka hallható. Az évforduló okán sikerült újrahallgatni a lemezt, és elmondható, hogy ugyan némileg eltér a zenekar későbbi kiadványaitól, ez az anyag is egészen szépen öregedett, még olyan körülmények között is, hogy hangsúlyosan érezhetők a svéd death metalra jellemző stílusjegyek, ami végső soron érthető, hisz a felvételek idején Norvégiában a metálzenei irányzatok korántsem örvendtek akkora népszerűségnek, mint a szomszédos Svédországban vagy Finnországban. Ez változott aztán meg rekordidőn belül, de ne szaladjunk annyira előre. 

A Soulside Journey megjelenését követően aztán változás állt be a Darkthrone zenei világában. 1991 végén a zenekar elkezdte a következő lemez munkálatait, de ez már egy radikális irányváltás szellemében történt. Norvégiában egy nagyon izgalmas időszak vette kezdetét a kilencvenes évek elején, ami jóval túllépte a zenei világ határait. Történt ez nem utolsósorban néhány sokkoló esemény miatt, amelyek okán a világ figyelme ráirányult a skandináv országra, ezen belül pedig az ott kibontakozó black metal szubkultúrára. 1991-ben a Mayhem-alapító Euronymous megnyitotta Oslóban a Helvete (Pokol) lemezboltot, ahol a kialakulóban lévő zenei mozgalomhoz tartozó tagok lógtak, és akik saját magukat a The Black Circle (Fekete Kör) vagy Black Metal Inner Circle gyűjtőnéven határozták meg, legalábbis a korabeli, sokszor szenzációhajhász médiatudósítások szerint. Az azóta eltelt időszakban rengeteg ellentmondásos elmélet és a korabeli érintettek visszaemlékezésein alapuló magyarázat született, miszerint ez az egész fekete körös dolog sokkal inkább volt Euronymous marketingfogása, mintsem egy tudatosan felépített titkos szekta jellegű mozgalom. Akárhogy is volt, annyi biztos, hogy az akkori történések mindmáig éreztetik hatásukat a black metal vonatkozásában, még akkor is, ha azóta ez a műfaj jelentősen átalakult és senki sem vitathatja, hogy napjainkban a lehető legtágabb művészi keretek között értelmezhető, amibe gyakorlatilag minden, és annál még egy picit több is belefér. Erre az egyik legeklatánsabb példa épp a Darkthrone, ugyanis az ők pályafutásuk illusztrálja talán a legérzékletesebben, hogy a művészi fejlődésnek és a különböző zenei műfajok közötti átjárhatóságnak valójában semmi sem szabhat határt.

Visszatérve a Helvete lemezbolthoz és az ottani társasághoz, a Darkthrone tagjai is ott lógtak az azóta már zarándokhely jelleget öltő híres pincében, és ahol nagy valószínűséggel a Mayhem és Euronymous hatására döntöttek a stílusváltás mellett. Fontos leszögezni, hogy a zenekar egyik tagjának sem volt köze a templomgyújtogatásokhoz és a gyilkosságokhoz, amik annak idején reflektorfénybe helyezték a norvég black metal-mozgalmat. A Darkthrone viszont másképp járult hozzá a műfaj népszerűsítéséhez, mégpedig szigorúan a művészi teljesítmény és a zenei innováció keretei között értelmezhető módon. Pontosabban, ők tekinthetők a black metal egyik legnagyobb hatású, műfajteremtő formációjának, amely tevékenységük rögtön az 1991 végén rögzített, és 1992 februárjában megjelent második nagylemezükkel, az A Blaze In The Northern Sky című anyaggal kezdődött. Ezt a vonalat folytatva, az 1993-as Under a Funeral Moon, valamint az 1994-ben kiadott Transylvanian Hunger albumok zenetörténelmet írtak, mint a norvég black metal meghatározó és stílusteremtő anyagai. Nem véletlen, hogy a szóban forgó három kiadvány gyűjtőnevet is kapott, hisz valóban a zenekar és a teljes műfaj korai történetének egyik kiemelkedő sorozatáról van szó, az utókor pedig nemes egyszerűséggel csak The Unholy Trinity (magyar fordításban hozzávetőlegesen Szent(ségtelen)háromság) néven tartja számon ezeket a lemezeket. Külön érdekesség, hogy ebből az időszakból még valami ráírható a Darkthrone számlájára: annak ellenére, hogy a Mayhem már korábban rögzített és lemezen kiadott két anyagot – Deathcrush (1987), Live in Leipzig (1991) –, valamint a szcéna más szereplői (Immortal, Burzum stb.) jelentettek meg korlátozott példányszámú anyagokat, a norvég black metal első, a szó klasszikus értelmében vett nagylemeze az A Blaze In The Northern Sky volt, tehát ilyen értelemben is lehet úttörőként tekinteni a zenekarra, amely egyébként időközben duóvá zsugorodott. Dag Nielsen basszusgitáros még a második lemez felvételeit követően, míg Ivar Enger gitáros 1993-ban távozott, ezzel a Darkthrone felállását azóta Gylve Nagell „Fenriz” és Ted Skjefull „Nocturno Culto” alkotja mindmáig.

Eddig tartott a hosszúra nyúlt bevezető, mert valójában ezek az információk még nem szolgáltatnak bizonyítékot arra nézve, hogy a szóban forgó zenei projekt annyira különleges lenne. Léteztek és léteznek zenekarok, amelyek egy bizonyos műfaj keretein belül kezdték el tevékenységüket, majd fokozatosan stílust váltottak, és önmagában az sem különleges, hogy egy együttes gyakorlatilag két emberből álljon, sőt, a black metal szcénára egyenesen jellemző a hasonló projektek gyakorisága, ahogyan az sem ritkaság, hogy egy adott zenekar neve egyetlenegy embert takar (lásd Burzum, Beherit, de magyar példa is akad a Thy Catafalque, azaz Kátai Tamás személyében, aki évekig egyedül rögzített kiváló lemezeket). A Darkthrone-sztori viszont nem emiatt érdekes, hanem sokkal inkább amiatt a sajátos szemlélet miatt, amelyet Fenriz és Nocturno Culto alkalmazott művészi pályafutásuk négy évtizede alatt. Első körben itt meg kell említeni, hogy a Darkthrone sosem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra a zenét illetően, mindig az innovációra törekedtek, ami már a korai időszakban megnyilvánult, hisz épp azért fordultak a black metal felé, mivel az akkor még új és ismeretlen, addig ki nem aknázott lehetőségeket rejtett magában. Viszont az idő előrehaladtával, na meg ahogy gombamódra kezdtek szaporodni a hullasminkes bandák, a Darkthrone viszonylag korán elkezdte feszegetni a műfaj kereteit, és gyakorlatilag az 1995-ös Panzerfaust albumot követően fokozatosan fordult át egyfajta kísérletezős irányba, még ha ezzel a kezdeti underground rajongói kör egy részének elvesztését is kockáztatta. Egy másik sarkalatos lépés, amire kevesen szánták rá magukat, az a zeneipari konvenciók teljeskörű felrúgása, ugyanis viszonylag korán egyértelműsítették, hogy őket semennyire se érdekli a zenéjük nyomán keletkező esetleges anyagi haszon, a zene az önmagáért, valamint a saját művészi kibontakozásuk miatt fontos, és ennyi. Eme hitvallás jegyében az utolsó élő fellépésre 1996 áprilisában került sor az oslói Rockefeller Senterben, ami A Night Of Unholy Black Metal néven vonult be a történelembe, ezt követően pedig, annak ellenére, hogy az évek során rengeteg ajánlattal bombázták őket különböző produkciós irodák, nem elhanyagolandó összeget kínálva a színpadra lépésért, többé sosem volt Darkthrone-koncert.

Ami viszont a lemezkészítést illeti, ott merőben más a helyzet, ugyanis Fenriz és Nocturno Culto fáradhatatlannak tűnik e téren. A Darkthrone az idők során nem kevesebb, mint húsz nagylemezt adott ki, a legutóbbi 2024-ben jelent meg It Beckons Us All címmel, a kétezres évek közepétől pedig a zenekar váratlanabbnál váratlanabb húzásokkal rukkolt elő ezeken a lemezeken. Ha most bárki megkísérelné valamely zenei stílusba beskatulyázni a Darkthrone-t, igencsak nehéz dolga lenne. Persze, lehet próbálkozni, mondjuk a black/doom/punk/crust punk/heavy/speed formulával például, de tökéletesen értelmetlen, egyrészt azért, mert ez a felsorolás még bőven folytatható, másrészt azért, mert bármilyen stílusok ötvözésével alkotott zenét pakoltak egy adott lemezre, az valahogy a végeredmény tekintetében mindig egyetlenegy kategóriába illeszthető: Darkthrone. Látszólag ennyire egyszerű a történet, de ha mélyebben belegondolunk, nem kis mértékű tehetség és kreativitás szükséges ezt ilyen hosszú időn keresztül összehozni, mert be kell látni, hogy a zenekarok többsége ennyi év aktivitás után kifullad, és általában, annak ellenére, hogy hozzák a kötelezőt, kissé megkopottnak, már-már unalmasnak tűnik egy-egy újabb megjelenés. A két norvég zenész ezt megelőzendő egy nagyon eredeti receptet talált ki. Bár folyamatosan visszanyúlnak a múltba, elsődlegesen a metálzene aranykorának számító nyolcvanas évek irányzataiból merítenek, ez nem egyszerűen újracsomagolása a brit heavy metal új hulláma zászlóshajóinak számító Iron Maiden vagy Saxon zenéjének, se a Mercyful Fate korszakalkotó lemezeinek (példaként elég, ha csak a The Underground Resistance vagy az Old Star albumokra gondolunk), hanem sokkal inkább van szó újrakeretezésről és újraértelmezésről, egyfajta nosztalgiával vegyített főhajtásról a metálzene ikonjai előtt, de ugyanakkor ez a fajta zene minden alkotóeleme a jelenben is tökéletesen értelmezhető, sőt, a legtöbb esetben egyenesen a jövőbe mutató, és valahol egy olyan üzenetet közvetít lemezről lemezre, hogy nyugi skacok, van még bőven itt alapanyag, amiből dolgozni lehet, és dolgozni is fogunk.

Végezetül pedig néhány szó a Darkthrone-t alkotó két emberről: Fenriz és Nocturno Culto kiválóan kiegészítik egymást, amikor például dalszerzésről van szó. Fenriz néhány évvel ezelőtt egy, a The Guardiannak adott interjúban úgy nyilatkozott, hogy a Darkthrone-t valahogy úgy kell elképzelni, mint egy családi éttermet, ahol a menü ugyan évtizedeken keresztül nem sokat változott, az emberek mégis betérnek, mert tudják, hogy a hagyományos fogások mindig egy kissé újragondolt formában kerülnek a tányérra, ezáltal pedig új élményekben lesz részük. Ami az újragondolást illeti, e téren saját magát tartja főkolomposnak, míg szerinte Nocturno Culto az, aki ragaszkodik a hagyományos receptekhez, viszont kettőjük munkamódszerének ötvözésével jön létre az, ami miatt az emberek mai napig kíváncsiak a Darkthrone által kínált menüre. A zenekari tevékenységen kívül mindketten aktív tagjai a közösségnek, Nocturno Culto civilben tanárként dolgozik és számos zenei projektben találkozhatunk a nevével. Fenriz esetében még érdekesebb a történet, ugyanis évtizedeken keresztül a norvég posta küldeményelosztó részlegén dolgozott. Nem azért, mert feltétlenül rá lett volna szorulva, hanem saját bevallása szerint ez volt az ideális helyszín, ahol a nyolcórás műszak alatt zavartalanul hallgathatta az új zenéket. Ezen felül rádiós műsorvezető, számos zenei mellékprojektet visz, arról nem is beszélve, hogy egy adott pillanatban véletlenül önkormányzati képviselővé választották, ami mellesleg az egyik legnagyobb trollkodás eredménye a norvégiai választások történetében (akit érdekel a teljes sztori, keressen rá, megéri). A Darkthrone tagjai ma már a Norvég Nemzeti Könyvtárral és különböző más kulturális intézmények felkérésére vesznek részt olyan projektekben, amelyek a norvég kultúra népszerűsítését célozzák.

Minden tekintetben figyelemreméltó pályafutás, és most már csak annyi maradt hátra, hogy a születésnapos első lemezt, és persze a fennállás negyvenedik jubileumát ürügyül használva, azt kívánni, hogy remélhetőleg még sok évig kitart az egyelőre végtelennek tűnő kreatív energia. Kár lenne, ha mégsem.