Nemes Jeles László Oscar- és Golden Globe-díjas magyar filmrendező (Saul fia, Napszállta) legújabb filmjét láthatta a kolozsvári közönség a 25. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon. Ahogyan a rendezőtől megszokhattuk, ismét egy történelmileg nehéz időszakot dolgoz fel, a kollektív traumákra fókuszálva. Az ’56-os forradalom után játszódik a történet, egy tizenkét éves fiú, Andor (Barabás Bojtorján) édesanyjával, Klárával (Waskovics Andrea) él, és még mindig hős édesapját várja vissza a háborúból, pedig talán már rég lágerben halt meg. Az idealizált apafigura helyett egyszer csak egy agresszív, vidéki hentes, Berend (Grégory Gadebois) jelenik meg, és azt állítja, ő Andor apja. Klára pedig csak hallgat, eltűr, nem él, csak létezik. Az édesanya karakterét alakító Waskovics Andreát kérdeztük a rideg anya-fia kapcsolatról, örökölt sorsról, traumákról, hallgatásról.

– A te karaktered, Klára semmit nem mond ki, mindent magába fojt és mindent eltűr. Hogy fajult el idáig a helyzet, hogy már nem tudja, de talán nem is akarja kinyitni a száját?

– A fia, Andor egy múltbéli traumából született, nem a szerelem gyümölcse, hanem egy erőszak „következménye”.  Szörnyű dolog lehet az, hogy a saját fiad, aki belőled van, minden nap emlékeztet a korábbi traumára. Ilyen szempontból ez egy ambivalens anya-fia kapcsolat, nem hiába nem érnek egymáshoz, nincs szeretetteljes viszony közöttük. Persze, amikor Berend szétveri a házukat, akkor látszik, hogy óvja a fiát, ösztönös reakciói vannak. Ezen kívül pedig gondoskodik róla.

Klárában rengeteg az elnyomás és a visszafojtottság, kiszolgáltatott az elnyomó rendszernek, a férfiaknak, ezért ő választotta azt, hogy nem élni, csak létezni fog. Nincs is más választása. Az egyetlen szál, amely által kapcsolódik a fiával, egy mítosz, amiben felnevelte: a férjét elvitték a háborúba, és egyszer majd vissza fog jönni. Ezáltal szakad ő is ki a valóságból. És bár valóban elvitték a férjét, valószínűleg rettentesen dühös a férfiakra és a világra. És kicsit olyan ő, mint egy szellem, belül halott.

– Nagyon sötét és nagyon nehéz időszakot mutat be a film. Hogy lehet erre kellőképpen felkészülni, dokumentálódni, a mélyére ásni?

– Volt pár hónapom készülni rá, László (a rendező, Nemes Jeles László – szerk. megj.) adott könyveket. Az egyik Rakovszky Zsuzsa kötete, A hullócsillag éve, gyönyörű volt. Ezt is, akárcsak a filmet, egy gyerek szemén keresztül látjuk, úgyhogy nagyon sokat segített. És kaptam egy naplót is, amit egy kisfiú írt a kis kezével, még ’56-ban. Teljesen tényszerűen írja le, hogy haza kellett menjenek az iskolából, mert bomba robbant, az ő szemével látjuk a forradalom történéseit. Ahogy erről mesélek, most is ráz a hideg. És mivel ez egy személyes történet, László mutatott képeket az édesapjáról is, a nagymamájáról is. Vizuális típus vagyok, és ahogy nézegettem ezeket a képeket, belém ivódtak, és persze mesélt is sokat róluk. Amikor elkezdtük forgatni azokat a szívszorító jeleneteket abban a komor környezetben, éreztem magamon, hogy valójában én is cipelem ezeket a traumákat, és adjuk is tovább generációról generációra. Furcsa volt megtapasztalni, hogy bennem is megvannak a nyomai a korszaknak. Előjöttek az elfojtások, szorongást éreztem magamban, és valahonnan előtört belőlem, hiába nem éltem meg ezeket.

– Sokan mondják, hogy érdemes minél idősebb családtagjainkat kérdezgetni a gyerekkorukról, mert sokszor életmegfejtő mondatokat ejtenek el. Beszélgettél például a nagyszüleiddel arról, hogyan élték meg ezt az időszakot?

– Anyai ágról erdélyi vagyok, pontosabban szilágysági. Az a legbeszédesebb, hogy nem beszéltek. Volt egy-két történet, amit elmondtak, például tatától hallottam, hogy jöttek a katonák, kiállították őket sorban és raktak a fejükre valamit, és persze benne volt a pakliban, hogy lelövik őket. Aztán végül elmentek, és hál’ Istennek nem történt semmi. De a hallgatás az sokszor a legbeszédesebb.

– Hogyha hallgatsz, olyan, mintha nem történt volna meg. Vagy legalábbis nem kell emlékezni rá.

– De közben pedig mély nyomot hagy az emberben, és tovább is adja.

– A filmben a fiadat Barabás Bojtorján alakítja. Hogyan hangolódtatok egymásra? És milyen volt a közös munka, hiszen még gyerek? Mennyire tudtál egyenlő partnerként tekinteni rá?

– Amikor legelőször találkoztunk, csak az arca és a feje maradt meg az emlékezetemben, mert éppen előttem csukta be az ajtót és akkor néztünk egymásra. Amikor viszont először találkoztunk, akkor is megvolt a távolságtartás kicsit, csak köszöntünk egymásnak, de nem beszélgettünk. Az olvasópróbán sem akartam azonnal rárontani, éreztem, hogy kell még hagyni időt ennek. Aztán egyszer csak két órát beszélgettünk ketten, de akkor már olyanokat kérdezett, hogy szerintem Klára mikor volt a legboldogabb. Tudta fejből az egész könyvet. És aztán a forgatásokon is, amikor belenéztem a szemébe, láttam, hogy valóban megtörtént vele az, aminek meg kellett történnie. Egy nagyon tiszta jelenlét. Forgatás előtt mindig megöleltük egymást, aztán átváltottunk a hideg anya-fia kapcsolatba. De ő is pontosan tudta, hogy ez egy szerep, jó volt vele eljátszani a történetet. Hihetetlen érzelmi intelligenciával rendelkezik, és ez látszik a kamerán keresztül is.

– Mégiscsak tízezer gyerek közül választották ki. És a rendezővel milyen volt dolgozni? 

– Nekem nagyon nagy élmény volt. Amikor megkaptam a szerepet, eufórikus állapotba kerültem, mert engem nem is erre a szerepre hívtak. De már a castingon azt éreztem, hogy ebben az egész alkotásban benne szeretnék lenni, mert nagyon sokat tanulnék. Úgy éreztem, az ilyenekért akartam igazán színész lenni. Azt is éreztem, hogy ez sok ember szívéhez eljut majd.

– Nem volt nagy nyomás rajtad amiatt, hogy egy Oscar-díjas rendezővel forgattál?

A forgatás előtt és alatt mindenki elkezdte mondogatni nekem, hogy húha, az Oscar-díjas rendezővel dolgozhatok. És egy idő után elkezdtem azon szorongani, hogy miért nem szorongok emiatt. De amint elkezdtünk dolgozni, egyszerűen feloldódott bennem minden szorongás, és ha esetleg olyan instrukciót adott, amit nem értettem, más szavakkal kezdte magyarázni, máshogy fogalmazott, éreztem, hogy meg akarja értetni velem. Az én „nyelvemen” akarta magyarázni.

Pár nap alatt megtaláltuk, hogyan dolgozhatunk együtt hatékonyan, ekkor már kölcsönösen értettük egymást. Nagyon megdolgoztatott, soha nem mentünk tovább, ha látta, hogy van még ott bennem valami, amit még én se tudtam. Ő már látta, és addig nyomtuk, ameddig ki tudta hozni belőlem. Nagyon meghatározó élmény volt. És Erdély Mátyástól (Kossuth-díjas magyar operatőr – szerk. megj.) is nagyon sokat tanultam a filmes létezésről, a kamera előtti mozgásról.

­– A Berendet alakító színész, Grégory Gadebois francia anyanyelvű, de a szövegét megtanulta magyarul mondani. Egyébként hogy értekeztetek? Megnehezítette a forgatást?

– Nem volt gond, nagyon jól elkommunikáltunk, akár jelbeszéddel is. Volt tolmács is, aki franciáról magyarra tolmácsolt, vagy akár fordítva is, és persze néha angolul próbáltunk értekezni. A valóságban ő egy nagyon jókedélyű ember, jószívű ember, pont az ellentétje a karakterének. Jó volt a közelében lenni.

– Nyilatkoztad már, hogy te nem tudsz és nem is akarsz Klára fölött ítélkezni.

– Mi kívülről látjuk az egész történetet, nem látunk úgy rá. Úgy gondolom, ebben az élethelyzetben nem volt más választása. És ez nem azt jelenti, hogy egyetértek vele vagy helyesnek gondolom. Ez valójában egy igaz történet, az én feladatom pedig az volt, hogy megmutassam, hogy az ember néha hoz jó és rossz döntéseket is. Ez egy korkép.

– Szerinted hogyan folytatódna a Kláráék története?

– Ők most már egy család. Felültek az óriáskerékre, és így mennek tovább.