Kinek a városa? Aradra adaptált amerikai kultdráma a TESZT-en
Személyes hangvételű, nosztalgikus darabot láthattunk a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (TESZT) szerda délutánján: az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház román nyelvű előadását, amely Thornton Wilder ’30-as években íródott, A mi kis városunk című drámáját „hozza haza”. A Cristian Ban által színre vitt előadás ugyanis Thornton Wilder elképzelt amerikai kisvárosa, Grover’s Corners helyett Aradra helyezi a történetet, amely egykori, valós személyek által hátrahagyott könyvek és fényképek, valamint a város közösségi emlékezete alapján született meg.
Arad emblematikus épületeinek sík makettjeit rakja ki a színpadra a narrátor az előadás kezdetén, ami a huszadik század elejére utaztatja a nézőt. Osztrák-magyar monarchia, boldog békeidők. Az első makett az evangélikus templomé, aztán felkerül sorra a többi: a zsinagóga, a református, a római katolikus, az ortodox, a görögkatolikus és a szerb templom. A színház, a szeszgyár, a mára már műemlék épületek. „Aradi születésűként sokszor gondolkodtam el azon, hogy vajon kik élhettek a ma ’Műemlék’ felirattal ellátott épületekben, vagy miféle üzletek állhattak 100 évvel ezelőtt a sugárúton levő gyógyszertárak és kaszinók helyén, vagy hogy mivel töltötték az idejüket az emberek szombat esténként” – így vall Cristian Ban a darab születésének előzményeiről.Nem történik itt semmi különös. Hajnalban kinyitja boltját János, a pék, egy szerb asszony ikreket szül, a szülést levezető orvos, Márton László doktor fáradtan megy haza reggelizni türelmes, de titkon folyton Párizsba vágyó feleségéhez, Goldschmidt Celiához. A narrátor idő- és térbeli idegenvezetőként magyaráz a közönségnek, elmondja például, hogy Márton László doktor nevét az 1940-es évekig utca viselte. Megismerjük Kovács Arthúrt, a kocsmárost, aki arról álmodik, hogy Arad egyszer majd virágzó metropolisz lesz, főváros, „vagy legalábbis kulturális főváros”, teszi hozzá a közönség derülésére, hisz ismeretes a Temesvár és Arad közti állandó rivalizálás, meg hogy a kulturális fővárosi címet Temesvár nyerte el, további frusztrációkat okozva az aradiaknak.
Az előadás központi alakja a doktor lánya, Margaréta, asszonynevén Margareta Braun, akinek tárgyi hagyatékából, fényképeiből és az emlékét őrző helyi történetekből szőtték meg az alkotók a vezérfonalat. Margaréta anyósától, Maria Brauntól örökölte Arad első divatházát, és ő volt az első nő, aki automobilt vezetett Aradon. Története most is él a városban, „mindenki ismeri Aradon Margareta Braun egykori házát” – mondták a szereplők a temesvári vendégszereplést követő beszélgetésen.Hosszú élete során Braun asszony végigélt két világháborút, férje deportálását, az államosítást, és szülővárosa egyik országból egy másikba került. A történelmi szál azonban alig látható ebben a produkcióban. „Nem akartam történelmi darabot” – mondta a rendező a közönségtalálkozón, amelyen az a szemrehányás érte, hogy nem aknázta ki az Arad utóbbi száz évének történelmében rejlő óriási dramaturgiai lehetőségeket. „Sokkal jobban érdekelt Margareta Braun személyes története” – tette hozzá.
Hogy az eredeti, valós szereplők milyen nyelveken beszéltek egymás közt az egykori békés, multikulturális városkában – nagyjából ki lehet köbözni a nevek alapján. A Ioan Slavici színház produkciójában persze mindenki románul beszél, az egyes szereplők karikírozott magyaros akcentusa, a „servus!”-szal való köszönés, Budapest, Bécs áhítattal való emlegetése utal az egyes karakterek nemzeti hovatartozására. „Fel is rótták nekünk bizonyos nézők, hogy miért nem románokról szól a darab” – idézte fel a rendező, aki azonban ezen túlmenően nem volt hajlandó belemenni a város etnikai arányainak felborulása, a közösségek közt felszított konfliktus, a többnemzetiségű családokban felbukkanó feszültségek terítéken kínált témakörébe. „Három napos előadás lett volna belőle, ha történelmi-társadalmi szempontból dolgozom fel ezt a száz évet” – érvelt Ban.
Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, az előadás nem csak Aradon „áll a lábán”. A felidézett kor elég távol van tőlünk ahhoz, hogy nosztalgikus vágyódást ébresszen, és elég közel, hogy mindenkiben felkeltse a fekete-fehér családi fotóalbumok fölött elmesélt (vagy éppen elhallgatott) történetek emlékét. Az alkotók szándéka teljesült: sikerül elfogadtatni a nézővel, hogy akármennyire is ráz a történelem szekere, a kisembereket jobban foglalkoztatják a mindennapi semmiségek, és igyekeznek – amennyire lehet – nyugodtan élni. Még az emberiség történetének legzaklatottabb évszázadában is.