„A nevem James, 17 éves vagyok, és egész biztosan pszichopata.” Ezzel az üdítően szokatlan felütésű vallomással indít a The End of the Fucking World című nyolc részes brit tévésorozat, majd olyan mókás, árnyas és furcsa utazás kezdődik, amelynek majd’ minden percét hálával és borzalommal vegyes elképedéssel követjük. James és Alyssa tinédzserek sarkában megszökünk otthonról, eljutunk A-ból B-be, részt veszünk pár egészen meghökkentő jelenetben, s a végén könnyesen búcsúzunk az időközben rajongásig megszeretett hőseinktől. Aki ennél jobb minimalista tévésorozatra esküszik az utóbbi évekből, az bizonyára téved.

Jonathan Entwistle fejlesztő látott egy kurta fejezetekből álló képregényt valamikor a 2010-es évek elején, aztán úgy döntött, hogy filmre viszi, és engedélyt kért hozzá a képregény szerzőjétől, Charles Forsmantól. A nyolcrészes sorozat forgatókönyve Forsman ötletei alapján Charlie Covell színész-írónő munkája, a rendezésért részben maga Entwistle, részben Lucy Tchiernak felel. James szerepét a Black Mirror harmadik évadának Shut up and dance epizódjából ismerős Alex Lawther, Alyssáét Jessica Barden (Penny Dreadful) játssza, fenomenálisan mindketten. Miután a TEOTFW az All4 brit tévécsatorna műsorán lement, átvette a Netflix (tekintve, hogy hangulata szándékosan áthallásos brit-amerikai), és azóta világsiker, ami korántsem meglepő, tekintve, hogy a minimalista sorozat a maga két és fél órás játékidejével egy teljes körű és parádésan sötét tónusú fejlődésregényt kínál.A minimalista jelző nem véletlen és nem túlzás. A két főszereplő a játékidő javarészében kettesben van, s elhangzó párbeszédeiknél lényegesen több idő jut a belső hangra, amellyel kommentárt fűznek a kimondott tőmondatokra, kiegészítik azokat, magyarázzák, netán épp ellentmondanak hangos önmaguknak. Amikor pedig nincsenek magukra, akkor szatír engedte be őket az autójába, sorozatgyilkossal küzdenek, felajzott fiatalemberrel társalognak, életunt és hozzájuk hasonlóan lázadó kamaszt ráznak le, vagy egyéb szokatlan helyzetekben vannak. Néha a jelenhez mérik a múltat, illetve a múltból elővesznek valamit, hogy azzal pillanatnyi helyzetükre magyarázatot nyerjenek. Ezek másodpercekben mérhető felvillanások, amely másodpercekben viszont pontos, erős, lényeges mise-en-scène vagy beköpés okolja meg a sorshurokként visszaható körülményt, olyannyira, hogy a helyzet ezzel nem csupán puszta indoklást nyer, de teljes életérzéssel is szolgál. Rajtuk kívül nyilván mások is felbukkannak, szülők, rendőrök, haverok és egyéb röpke mellékszereplők, ám abban a pár percben, amit a játékidőből a történetben eltöltenek, mindenki lényeges jellempróbát áll ki. Sajátos jelensége az alkotásnak, hogy itt senki nem ártatlan, a két lázadó kamasz valahogy mindenkit bűnbe kavar vagy leleplez.

James és Alyssa lázadnak tehát. Megszöknek otthonról, és nem is akárhogyan, mindkettejük szabaduló gesztusa katartikus. James az első pillanatoktól kezdve vadászkéssel gyilkolná meg és darabolná fel Alyssát, csak hogy bizonyosságot szerezzen arról, hogy ő valóban pszichopata, Alyssa viszont az első pillanatoktól lefeküdne vele, csak hogy lássa, milyen is az. Mindketten zavartak kissé. Ártatlanságuk elveszítésére tett kísérleteik épp annyira bátortalanok és szokatlanok, amennyire érthetőek a családi múlt tükrében, amelynek tragikus visszásságairól később értesülünk.

Mindkét igyekezet elenyészik aztán az utazás során, és tiszta szerelemmé lényegül, bár előbb vonzalmuk tisztázására szükséges némi eltávolodás. Innen tovább konkrét célt tűznek ki, és Alyssa édesapját keresik, aki gyáván elhúzott otthonról valamikor régen. De nehogy azt higgyük, hogy csak úgy haladnak a térben és belebotlanak a modern élet szemetébe vagy gyerekkoruk traumáiba, minden tanulság nélkül. A folyamatban megismerik és megszokják új, ragaszkodó önmagukat, a világról s az életről alkotott szigorú és leegyszerűsítő nézetük gazdagodik, de nem lehetnek teljesen szabadok, mivel a rendőrség ott a nyomukban. Főként a két nyomozónő, akiknek saját elintézetlen ügyük van egymással, és a kamaszok kézrekerítését illetően is eltérő a véleményük.

A TEOTFW dinamikája és modora teljes joggal indokolja a húsz perces szeletkéket (ha netán valaki nem értené, hogy miért szükséges az átlag egész estés filmnél alig hosszabb játékidőt nyolcba darabolni). Az elbeszélés oly sűrű, oly pattogó és ritkán elcsendesedő, hogy egyrészt bármennyire is tökéletes, a szünetek nélkül fárasztóvá válhatna, másrészt nem érvényesülnének a cliffhangerek (a függőben hagyott cselekmény fordulatai), amelyek nem pusztán az új konfliktusokat vezetik fel, hanem egyszer-másszor felvezetés nélkül villantott cselekvést szakítanak meg, amelynek indoklásáért a néző mohón veti rá magát a következő epizódra, és nem csalódik. Tulajdonképpen egyik pillanatában sem csalódunk, könnyes röhögésre, bűvöletbe esésre és fájó agyú borzadásra egyformán alkalmas. Entwistle elsőre elképesztően nagyot alkotott.