Az izgalmasnak ígérkező 2018-as román filmfelhozatal egyik első darabja a Pororoca (A torlóár), a film, amelyben egy bukaresti tömbház fehérre meszelt, napsütötte terasza mediterrán szieszta-hangulat helyett a pokol metaforája lesz a rajta árválkodó gyermekbiciklivel.

Tudor (Bogdan Dumitrache) és Cristina (Iulia Lumânare) átlagos bukaresti negyvenes házaspár, két gyermekkel, anyagi és egyéb gondok nélkül. A családot egyik percről a másikra elsepri a torlóár. Érdemes elidőzni kicsit ennél a víztani kifejezésnél: arról a jelenségről van szó, amikor a dagály által kiváltott hullám felhatol egy folyó medrébe. A Pororoca egyébként portugál szó és konkrétan az Amazonas-folyó torkolatától akár 800 km-re is árral szemben haladó, négy méteres hullámokat jelenti, és rokon az amazonászi bennszülöttek poroc-poroc kifejezésével, ami annyit tesz, hogy „mindent elpusztítani”.Éppen ez történik Tudor életével, miután egy napos délelőtt a játszótéren elveszti az 5 és fél éves kislányát. Bogdan Dumitrache színészként hatalmas lehetőséget kapott: a film 152 percében szinte végig vásznon van, néha hosszú, vágatlan beállításokban, máskor egészen közelről filmezve, hogy jól érvényesüljenek az arcán a testi-lelki lepusztulás egyre mélyebb barázdái. A cselekvésekben, testtartásban, tekintetben érvényesülő fokozatosság díjat is termett (a legjobb színész díja a San Sebastian Filmfesztiválon), nem csoda, hiszen ez tartja fenn a feszültséget addig, amíg egyértelművé nem válik a végkifejlet.

Michael Haneke, az egyik legelismertebb európai filmrendező készülő tévésorozata kapcsán mondta, hogy régóta vágyik arra, hogy egy történetet mozifilmnél hosszabban is kibonthasson. Constantin Popescu épp fordítva lehetett ezzel: talán a sok meghatározott játékidejű (egyébként nem elhanyagolható) tévésorozat-epizód késztette arra, hogy végre hosszan, már-már kéjes ráérősséggel, 152 percben meséljen el egy lélektani történetet. Két 2010-es nagyjátékfilmje, a Portretul luptătorului la tinerețe (szintén Bogdan Dumitrache alakításával) és a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon rendezői díjat nyert Principii de viață után Popescu ugyanis főleg sorozatokban dolgozott: 35 részt jegyez a Marcel Iureș főszereplésével forgatott În derivă című sorozatból (az izraeli franchise alapján készülő Terápia romániai változata), dolgozott a Las Fierbinți című munténiai faluban játszódó sitcomon, és az „emberi természet lényegéről” szóló Rămâi cu mine sorozaton, amelyben Iulia Lumânare az egyik főszereplő.Haneke előbbi említése nem volt öncélú, ugyanis a Pororoca elejének hangulata határozottan emlékeztet az osztrák rendező filmjeire: átlagos, különösebb gondok nélküli, mondhatni boldog bukaresti családot látunk, csak néhány szófoszlány, telefonbeszélgetés utal arra, hogy a házastársak rejtegetnek egymás elől valamit, de ez sosem derül ki konkrétan. A játszótéri nagytotálnál, amikor távolról látjuk percekig a padon ülő apukát és a képkeretből ki-be szaladó gyerekeket, már határozottan érezzük a megmagyarázhatatlan veszélyt, akárcsak a Rejtélyben (Caché).

A látszólag a román újhullámos filmek háttérzene nélküli, realista szemléletébe illeszkedő film abban különül el ettől a vonaltól, hogy az általánosabb, társadalmi pokol helyett nagyon specifikus történetet mesél el, az objektivitásra törekvő „légy a falon” szempontot pedig hol hangsúlyosan mozgó kézikamerával, hol hosszan kitartott, a környezeti zaj helyett vészjósló dobbanásokkal kísért nagyközelikkel váltja fel.

Popescu filmjén érződik a jórészt pszichológusi kabinetben játszódó În derivă „terápiája”: a kialakult helyzetre sikerült hiteles reakciókat írnia a feleség vádjától az idegenek jóindulatú közömbösségéig. A film szereplőinek bűnhődniük kell, tragédiájuk az, hogy olyan bűnért, amelynek elkövetéséről maguk sem tudnak. A rendezőt az érdekli, hogy a túlméretezett, aránytalan büntetés hogyan váltja ki újabb igazságtalan büntetések áradatát, a (meg)torlóárat.