Az öreg kontinenstől kissé félreesően, de mégis öröktől vele együtt gyászolnak és vigadnak a britek. Ami a mozgóképi hagyományukat illeti, az amerikaitól messze lemaradva ugyan, de a jelentősebb európai nemzeti filmgyártással szolidan tartják a lépést. A kisebb felületre, tévéképernyőkre gyártott brit elbeszélő tartalmak viszont felülmúlják – és egyre inkább – a kontinens tévésorozatainak minőségét. Nyilván a nyelvi azonosság teszi, hogy Amerika elsősorban brit tévésorozatokat importál, honosít, karol fel, esetleg másol, de nem kizárólag emiatt. Hanem mert valóban kiválóak. Javarészük az. Például a Peaky Blinders (Birmingham bandája).

Négy éve immár, hogy Tommy Shelby és a nem kis mértékben erőszakos birminghami Shelby család történetét elindította a BBC 2. Az alkotók akkortájt erre a bandára hivatkozva fejlesztették a forgatókönyvet, de azóta a rajongók számos más elméletet is kidolgoztak. Mindenesetre, Birminghamben állítólag a 19. század végén vagy a 20. elején dolgozott egy bűnöző brigád, melynek tagjai a micisapka szemellenzőjére (innen a peak, azaz csúcs) borotvapengét varrtak, és verekedésekkor egy pontos mozdulattal… hát… hm… kifolyatták az ellenfél szemét (innen a blinder, azaz vakító). Ezt az alapötletet megragadva Steven Knight egy cigánycsaládot képzel a kezdetben mindössze apró lopásokkal gyanúsítható csoport helyébe, amely aztán szerteágazó törvényes és törvénytelen ügyletekkel hatalmas vagyont szerez, s kialakítja a helyi maffiahálózat cigány ágát (mert van ott zsidó, olasz és ír brancs is – a fikció szerint).Az évadok hatrészesek, és általában nem zárják sem az epizódokat, sem az évadokat cliffhangerrel (azaz függőben maradt cselekménnyel), hanem inkább megszórják elbeszélési csúcspontokkal a játékidőt, majd a végén hagyják lecsillapodni a kedélyeket, esetleg elvarrják a szálakat, felfedik a titkokat. Titokból pedig bőven van, Tommy Shelby és a forgatókönyvírók gondoskodnak róla, hogy a történet látható színtere mögött is legyen cselekmény, változzanak az erőviszonyok, cuppanjanak a sorsfordító pillanatok, amelyeket majd meglepő bravúrral a megfelelő időben a szemünkbe tolnak.

Rendszerint Tommy az, aki a háttérben dolgozik, ő a családfő, a kisisten, a tótumfaktum. Vannak szerepek, amelyek úgy ráragadnak egy-egy nevesebb színészre, hogy amikor felidéznénk a színészt, a karaktere neve ugrik be kapásból (JR Ewing–Larry Hagman szindróma). Ha Cillian Murphy nem vigyáz, levakarhatatlanul, örökre Tommy Shelbyként fog rá emlékezni a tévénéző, és joggal. Habár alkatilag nem egy markáns jelenség, Murphy annyi erővel, érzéssel, ambivalenciával és titokzatossággal tölti ki a második Shelby fiú bőrét, hogy a cingár maffiafőnökkel – összes hibája és becsvágya ellenére – az utolsó vércseppig együtt érzünk. Nagy színészek és iszonyat jól megírt karakterek alkotnak általában ilyen szintű szimbiózist.

Az első évad a fellépés, a hatalmi harcok és a gyors helyezkedés időszaka a Shelby család életében. A háború épp véget ért, Tommy, Arthur és John (a három nagyobb testvér) nemrég tértek haza a frontról, és mindannyian sérültek. Nem fizikailag, a lelkükben. Felépítik az erőszakra és pénzre támasztott kicsiny birodalmukat, vedelnek, néha ölnek, párt keresnek, és próbálják valahogy megúszni a Londonból rájuk küldött Campbell nyomozót (Sam Neill rendkívül meggyőző). 

A történetet az IRA-kapcsolatok és Winston Churchill teszik még izgalmasabbá. A második évadban a Shelby család véres küzdelmet vív a helyi olasz maffiával, és alkut köt a zsidóval (itt tűnik fel Alfie Solomons szerepében az ismét brillírozó Tom Hardy). Ez egy olyan évad, amelynek utolsó előtti pillanataiban elfelejt lélegezni a néző.

A harmadikban jótékonyan keverednek a szovjet-orosz intrikák, a szakszervezetek, az IRA, a brit kémelhárítás, a vonatrablás, a gyász, az irtózatos bosszú és egy mocskos pap (Paddy Considine remekül hozza).

És végül, a 2017-es negyedik évad a New York-i olasz maffia vérbosszújának ideje, utcai lövöldözésekkel, késélen táncoló akciójelenetekkel és Adrien Brody súlyos jelenlétével (olyan Luca Changrettát alakít, aki egyszerre észbontó és félelmetes). A Gengszterkorzó (Boardwalk Empire) adrenalinnal telenyomott hasonmása ez az évad, fordulatokban épp oly gazdag, mint előzményei.A tervbe vett évadokkal állítólag a második világháborúig meg sem állnak. Tekintve, hogy pillanatnyilag a 20-as évek közepén tartunk, kielégítő és hosszan tartó Peaky Blinders-élményre készülhetnek a rajongók.

Ami a produkciós értéket illeti, Caryn Mandabach producer és a BBC rendesen kitesz magáért, a helyszínek gyönyörűek, akkor is, amikor Birmingham szegénynegyedét alkotják újra, ahol „füst, puskapor és lószag” lóg a levegőben, a korhűséget három darabos öltönyök, zsebóraláncok, pöpec cigarettatárcák és a cigány misztikum hiedelmei egészítik ki. Minderre pikánsan keverik a zúzós bluest, az alternatív és garázs-rockot, de főként a Nick Cave and the Bad Seeds Red Right dalát, és annak összes változatát. Lovak, gőzmozdonyok, Ford-T modellek, csigatáras Thompson géppisztolyok kölcsönöznek további súlyt a jeleneteknek, s a rendezők szemrevalóan sötét, rejtélyes és veszélyes birminghami miliőt hoznak létre, ahol a Shelbyk, azaz Tommy, Arthur, John, Polly, Ada, Michael és Finn uralkodnak élőkön és holtakon.