Történik, hogy az Egyesült Államok teljes kongresszusa együtt ülésezik az elnök évi beszámolója alkalmával, amikor is a Capitolium hirtelen egy halom apró törmelékké robban, és maga alá temeti az ország egész csúcsvezetését. A kijelölt túlélő (az államférfiak ülései idejére kineveznek valakit a szövetségi kormányból, aki biztos távolságban túlélhet egy összehangolt támadást) ezúttal egy apró államtitkár a lakásügyi és városfejlesztési miniszter csapatából, név szerint Tom Kirkman, akit hirtelen beesketnek elnöknek, oszt kormányozzék, ha tud. Nem csekély slamasztikába kerül ez a derék polgár, nem is lesz könnyű az élete ezentúl.

Ilyen alapszituáció láttán az alkalmi néző igencsak magas elvárásokkal ült le követni az ABC tévécsatornán 2016 szeptemberétől sugárzott Designated Survivor (kb. Kijelölt túlélő) című politikai drámasorozatot, különösen úgy, hogy annak főszerepét a 24 egykori hőse, az immár agyonmitizált Jack Bauert is alakító Kiefer Sutherland játssza (aki fiatalon ígéretes színész volt, mára azonban másodosztályúvá romlott).Az első évad elején közel nyolcmillió amerikai lepte el a nappalikat, és próbált azonosulni az egymást érő konfliktusokra gyors megoldást találó, egyenes gerincű Kirkman elnökkel, s a terrorelhárításban jelesre vizsgázó, lelkiismeretes Hannah Wells (Maggie Q) FBI-ügynöknővel. A műsort sokáig kezdeti lendülete vitte, a tettes kilétének felfedésére irányuló kíváncsiság, mert hát kit ne izgatna, hogy mi célból és főleg kik robbantottak olyan merészet ebben az agyonrobbantott világban. Az elnök emberei apránként felfejtik a rejtélyt, párhuzamosan Kirkman is képes választ adni a hatáskörébe tartozó hivatali kihívásokra.

A műsor alkotója a hasonlóan másodvonalbeli David Guggenheim, akinek ötleteiből egy 18 személyes írócsapat kerekít forgatókönyvet, és egy még nagyobb létszámú rendezőbrigád segíti az alkotómunkát, körülöttük hatalmas stábbal. Guggenheim azonban kínos amerikai pátoszt vegyít minden mozdulatba, már-már abszurd hűséget és együttérzést kódol az elnök és közvetlen környezete kapcsolatába, papírvékony karakterei pedig kevesek a megfelelő elmélyüléshez. A sorozatrészenként 60 perces játékidő pedig épp csak arra elég, hogy a mindenik elején alaphangnak berúgott, párhuzamosan futtatott két-három balhét pergő párbeszédekben, rövidre zárt gesztusokkal elcipeljék valahogy a korántsem kielégítő végkifejlet közelébe, hogy aztán rendszerint sután, kapkodva zárják le a heti izgalmakat.A főalak maga Kirkman elnök, Sutherland újabb karcosan suttogó, talpig becsület lovagja, akiből ugyan erőt kellene kihozzon, de gyakran csak félszeg zavart sikerül. Ő a fiktív amerikai elnökök untig ismert archetípusa, az idealista lelkiismeret eleven szobra, a „mindent a hazáért és a családért” modern vezér figurája (sorozatokban még: West Wing, 24, Az elnöknő), akinek újjáélesztése jelentős üzleti előrelátásról tanúskodik 2016 szeptemberében, a Trump-korszak beköszönte előtt. 

A pátoszból magasan, de művészileg meglehetős mélyen repülő sorozatnak elkészült a második évada, 2017. szeptember 27-től látható, és időközben a Netflix is felkarolta. Persze kiderült már, hogy ki állt a capitoliumi robbantás hátterében, hogy miféle szélsőséges anarchista klub próbálta megsemmisíteni a köztársaságot, és mindennek hátterében melyek azok az erők, amelyek egy ilyen merénylet után, a félelem reflexéből a föderatív állam széthúzására törnének. Tanulságos esetek lehetnének mind, és Kirkman továbbra is jól zsonglőrködik az újabb (és egyre jobban az aktuál-geopolitikai problémákhoz hasonlító) konfliktusokkal, ám Guggenheim oly felületesen kezeli mindeniket, hogy valójában matiné jellegű súlytalansággal sújtja a drámát. Viszont bármennyire rosszak a párbeszédek, szemforgatóan gyenge néha a színészi teljesítmény, vázlatosak a jellemek, hiteltelen az emberi reakciók mintázata, vagy hibás a protokoll, az élethű politikai alapokra épített fikció sikerrel hozza létre a nagyon is kiábrándító valóság eszményi párhuzamos világát.

A Designated Survivor sikere tipikusan amerikai és tipikusan aktuális paradoxon: legyen egy fátyolkönnyű dráma bármennyire is hamis, de ha az amerikai erő és becsület képzelt ideáljához jobban közelít, mint a lehangoló valóság, akkor biztos helye van a szórakoztatóiparban. Sajnos úgy tűnik, a Trump-korszakban nagy szüksége van az amerikai nemzetléleknek egy Tom Kirkmanre ahhoz, hogy önbecsüléséből legalább egy utolsó cseppet megőrizzen, s a világnak is, hogy valamelyest normálisnak érezze magát.