A Kolozsváron zajló STEPS Dance Fesztivál izgalmas színfoltja volt a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészpárosa, Baczó Tünde és Cári Tibor közös produkciója, a 7/7.

A táncos-koreográfus Baczó Tünde Shakespeare egyik legtöbbet idézett gondolatát választotta előadásának mottójául: Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő: / Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében, melynek hét felvonása / A hét kor. (Shakespeare: Ahogy tetszik. II. felvonás 7. szín. Szabó Lőrinc fordítása)

E hét koron vezet végig minket, nézőket, Cári Tibor szuggesztív zenéjére és Balázs Klára animációjától kísérve az előadóművész. És attól a pillanattól kezdve, hogy a szemünk láttára megszületik és felfedezi végtagjait, testtudatára ébred, egészen az aggkorig és a végső elszenderedésig – feszült figyelemre készteti a nézőt, erről az előadásról ugyanis elmondható az, ami kevés táncszínházról: hogy dramaturgiai felépítése, de a mozgás, látvány, zene ritmusa okán is pörgős és izgalmas.

A fiatal táncosnő civilként még a hét életstáció feléhez sem jutott el, saját tapasztalata csak az első három-négyről lehet, előadásának hitelessége azonban nem mindennapi megfigyelőképességről és empátiáról árulkodik. Meg emlékezőtehetségről: a kisgyermekkor csetlés-botlása; a kisiskoláskor rettegései, bizonytalansága, játékossága és duzzogásai; a kamaszkori megfelelési kényszer, a nővé válás, tetszeni vágyás esetlen túlzásai: mindezek felidézésére minimalista, mégis erős, sokszor karikírozó formanyelvet használ, amely többször megnevetteti a közönséget. Később a szerelmes, anyaságot tanuló, önmegvalósításra, karrierépítésre törekvő asszony, majd a legmélyebb bölcsesség középkorú tudója, később a nyűgben, aggodalomban, munkában egyre fáradó öregasszony-nagymama stációi életszerűvé válnak a művész testi energiáinak precíz adagolásával, a lendület szabadjára engedésével és visszafogásával.  Mindezzel szerves egészet alkot a zene, hol kísérve, hol előrevetítve a változást, valamint az animáció, amely egyszer mozgó díszletként, máskor az előadóművész testének meghosszabbításaként működik. Látványként élő installációra, megelevenedett Vasarely-képre, asszociációként képzeletbeli barátra, lélektársra vagy alteregóra emlékeztetnek ezek a rajzok. Az előadás percről-percre váltakozó vizuális világa önmagában, képzőművészeti élménynek sem utolsó.

Baczó Tünde fizikailag is embert próbáló teljesítményéhez jó szolgálatot tesz a praktikus és „beszédes” jelmez. Az éppen megszületett kisgyermek alig-ruhában örül a legjobban szabadságának, így fedezi fel testét, tanulja meg kontrollálni azt. Később a kisiskolás valósággal roskadozik a hátitáskája alatt – a szó szoros és átvitt értelmében is, hisz a felnőttek részéről érkező elvárások legalább akkora súllyal nehezednek a gyermekre, mint a megtömött iskolatáska. A szexualitását groteszk külső jelekkel kiemelő, tűsarkúban botladozó kamaszlány, majd az érett nő letisztult öntudatossága, a dolgozó nő visszafogottsága, a vonzerejét fokozatosan elveszítő asszony beszürkülése egy-egy jól kiválasztott jelmezdarabbal még hatásosabbá válik. Ahogy az elején (az élet és a darab elején egyaránt) a legszabadabb mozgásra ad lehetőséget a testhez simuló jelmez, az utolsó stációnál úgy korlátozza valós és öregasszonyi mozgásában a szűk, hosszú ruha, kifejezve a test leépülését, a mozgási lehetőségek beszűkülését is.

És van még egy eszköze a művésznőnek, amelynek adottságait maximálisan kihasználja, és amely különlegessé teszi a produkciót: saját, csípő alá érő, gyönyörű haja, amely néha mintha önálló életre kelne, táncol, zuhog, ragyog és szürkül, a női életutat követve.

Baczó Tünde nemrégiben egy tévéműsorban azt nyilatkozta: addig szeretné játszani az előadást, míg mind a hét életszakaszt sorra megtapasztalja. Az előadás közönségsikerét látva, jó esélye van rá.