Mesejátékot mutat be pénteken a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Békés Pál: A kétbalkezes varázsló című darabját Béres László vitte színre, és Cári Tibor UNITER-díjas zeneszerző írta hozzá a dalokat. A próbák finisében a gyerek-előadások sajátosságairól, a művész felelősségéről és az előadás szellemiségéről beszélgettünk a rendezővel.

Békés Pál 1984-ben írt meseregényének dramatizált változatát rendezed Kolozsváron. A szerző sajnos 2010-ben, mindössze 54 évesen elhunyt. Alkalmad volt találkozni vele?

Igen, Székelyudvarhelyen A félőlény című zenés mesejátékát mutatták be 2008-ban, amire nagyon kíváncsi voltam, így átmentem Udvarhelyre és megnéztem. A premieren ott volt Békés Pál is – ez volt egyébként az utolsó erdélyi bemutatója életében. Magával ragadott az egész egyénisége, a nyitottsága. A vele készített cikkekből, interjúkból is egy nagyon emberi figurát lehetett megismerni. Erről tanúskodnak a darabjai is.

A kolozsvári társulat előadása nem ősbemutató ugyan, de annyiban mégis az, hogy ez egy zenés színpadi produkció lesz. Ráadásul a zeneszámokat kifejezetten a Kolozsvári Állami Magyar Színház megrendelésére, a színészek vokális sajátosságainak figyelembevételével szerezte Cári Tibor. Ennyire fontos számodra a zene egy előadásban?

Azt tudni kell, hogy a dalszövegek már az eredeti, Békés Pál által színpadra adaptált változatban is benne voltak. Ragaszkodtam hozzájuk, és egyből Cári Tiborra gondoltam, mint zeneszerzőre, mert évek óta nagyon jól dolgozunk együtt. Valahányszor hangsúlyosabb szerepet kap a zene egy produkcióban, az ő segítségét kérem. Ez így volt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban is, és a közeljövőben Békéscsabán is együtt fogunk dolgozni egy Veress Zoltán-mesejátékon, amelynek címe a Rongy Elek, a példakép.  

Jó sokat vándorolsz, amióta nem te igazgatod a Figurát…

És imádom ezt az alkotói szabadságot! Imádom, hogy hol kortárs orosz drámát rendezhetek Iaşi-ban, hol Caragialét Sopronban, vagy flamencós Bernarda Alba házát, meg Valahol Európában musicalt Kolozsváron… Valósággal lubickolok most a műfajokban. És szeretnék operát, operettet is rendezni.

Kezdesz elég komoly tapasztalatot felhalmozni gyerek-produkciók rendezése terén. A Valahol Európában hihetetlen sikerű előadás volt, de nagyon kemény feladat lehetett számodra (ugyanis 33 gyermek játszott a musicalben – szerk. megj.).

A Valahol Európában-t nem nevezném gyerek-előadásnak a szónak abban az értelmében, hogy nem kifejezetten gyerekeknek szól. Gyerekszereplős előadás, amit felnőttek és nagyobb gyerekek egyaránt megértettek.

Különbözik egy felnőtteknek szóló előadás megrendezése egy gyerekeknek szólótól?

A gyerek-előadást ugyanolyan komolyan kell venni, és itt nem csak a munkafolyamatról beszélek, hanem a témához való hozzáállásról is. Nagy hiba mind a gügyögős, mind a leereszkedő attitűd. A gyerekekhez való helyes hozzáállásra pont a kétbalkezes varázsló nyújt példát, akitől a gyermek azt kérdezi: „Mondd meg, de most igazán: létezik mese?” És a felnőtt azt mondja nagyon őszintén: „Nem tudom.” Partnerként, egyenlő félként viszonyul a gyerekhez, bevállalja, hogy nem mindentudó, de ugyanakkor fel is ajánlja, hogy „gyere, keressük meg!” Azt hiszem, ez a kulcsa a gyerekekhez való szólásnak, és ez akkor is érvényes, ha a gyerekek a közönség soraiban, és akkor is, ha a szereplők között vannak.

Most is két, 12-13 éves játszik az előadásban…

Ábrahám Gellért (Éliás Tóbiás) és Szélyes Nóra (Lanolin) ugyanolyan keményen végigpróbálták ezt a hat hetet, mint mi, felnőttek. Talán abban különbözik a két rendezési mód, hogy ha az ember gyerekekkel dolgozik, még több türelemre van szüksége. A gyerek-nézőkkel szemben pedig ugyanakkor nagy felelősség is terhel minket, rendezőket, hogy milyen értékeket közvetítünk feléjük.

A szórakozáson túl mit nyújt A kétbalkezes varázsló a nézőknek?

Igyekszem mindig többrétegű előadásokat létrehozni: különböző korosztályok, különböző társadalmi kategóriák és különböző érdeklődésű emberek mind kapjanak egy számukra érthető, élvezhető, szórakoztató olvasatot. Éppen ezért én A kétbalkezes varázslót is szívesebben nevezem családi előadásnak, mint gyerek-előadásnak, mert gyermek és felnőtt is megkapja belőle a maga olvasatát.

Említetted, hogy van az előadásnak egy mottója.

Amikor elindulnak mesekeresési útjukra, Fitzhuber Dongó elbűvöli Éliás Tóbiást. A gyermek persze hitetlenkedik, azt mondja: „Most el vagyok bűvölve? Nem érzek semmit!” A varázsló erre azt feleli: „Nem érezni – hinni kell!” Azt hiszem, nekünk, felnőtteknek is fontos ez a hit, ez a csodavárás. Nehéz hit nélkül élni: egy jobb jövőben, egy egészséges kapcsolatban. Békés Pál nagyon finoman, szubtilisen vitte be az előadásba az értékrendet, amit közvetíteni akar: a nagy rohanásban, az információáradatban, ahol minden két könyökkel próbál magának utat törni és önös érdekeit megvalósítani, ne feledkezzünk meg arról, hogy ennél több kell, hogy legyen az életcélunk. Tisztaság, becsület, adott szó, családcentrikusság: ezek az értékek finoman ott vannak a kétbalkezes varázsló történetében.

Szocreál Harry Potternek nevezték ezt a meseregényt, habár korábban született, mint J. K. Rowling világhírű története. A beton, ami elnyel mindent, a panelházak igazi kelet-európai életérzést sugalltak 30 évvel ezelőtt. A mostani gyerekek azonban a 2000-es években születtek, az információ századában, egy digitalizált világban. Hogyan adaptálták a Békés Pál alkotta miliőt a mai gyerekek valóságára?

Pontosan erről az életérzésről szól Éliás Tóbiás éneke: egy, gyermekek számára élhetetlen világról, ahol már nincs zöld fű és nincsen mese. Az életérzésre mostani világunkban is ráismerhetünk, és Csíki Csaba díszlettervező kiválóan visszaadta ezt a pixeles borítású falakkal, az esti városképpel, ahol minden lakásból a tévék, számítógépek villózása szűrődik ki. Ebből az információdömpinges valóságból lépnek át a mesék szürreális világába.

A kosztümökkel erre erősít rá Ledenják Andrea jelmeztervező: a steampunk stílusú ruhák egyszerre jelenítik meg a múltat és a jövőt. Külön bájt ad a történetnek, hogy a koreográfus, Sinkó Ferenc szintén két világot hoz közel: a realitásét és a meséét, amelyek között a két főszereplő átlépi a határt. Cári Tibor zenéje, amely rock, dzsessz, tangó és hip-hop elemeket egyaránt felhasznál, tovább fokozza a hatást.

Köszönöm a beszélgetést.

Én is, és külön köszönöm a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának azt a pozitív hozzáállást, a nyitottságot és türelmet, amellyel végigdolgozták a próbafolyamatot.