A napokban megjelent Kényszerek – tanúságtevők című könyvét mutatták be kedd este Csíkszeredában a szerző, Oláh Sándor jelentlétében. A helyi Pro Print Könyvkiadónál megjelent kötet élettörténeteket gyűjt egybe, többek között a Szekuritáténak beszervezett személyek ténykedését, életútját is feltárja.

„Történetek a legrosszabb évszázadból” alcímet viseli Oláh Sándor Tanúságtevők címmel, a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent könyve, melyet népes hallgatóság jelenlétében mutattak be kedd este a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában. A könyv néhány olyan egyéni történetet idéz fel, amelyek a század társadalmi változásainak sodrában formálódtak, és miként az előszóból is kiderül: a társadalomkutató a letűnt életformák, életvilágok tapasztalattörténeteit kötetbe szerkesztve, a könyvet emlékezet-könyvnek nevezi.

Mint a szerző előbocsájtotta: azért fontos, hogy ezek a 20. századi történetek ne merüljenek feledésbe, mert „ha a meggyötörtek, megkínzottak, üldözöttek, a diktatórikus uralom áldozatainak történetei nem tűnnek el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, az a későbbi nemzedéknek is tanulságul szolgál”. Mint mondta: célja „alulnézeti” rálátást nyújtani az évszázad felkavaró történéseinek: háborúk, gyász, kényszermunka, menekülések és a források révén azt igyekezett megérteni, hogyan értették a saját helyzetüket az érintettek.

Társadalmilag reprezentatív élethelyzetek

Beszélgetőtársként, Molnár Vilmos író, a könyv szerkesztője idézte a szaktudományi vélekedést, miszerint az emlékezet az egyetlen olyan közeg, amiben az identitás kialakul. Mint jelezte: hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az emlékezet egyfajta tárház, ám az érintettség folytán különféle emlékezés jön létre, illetve ugyanazon történésről különféleképpen is emlékezhetnek a résztvevők. Így a kötetben összegyűjtött élettörténetek emlékezői is rácáfolnak helyenként a közemlékezetre. Például, amikor a Brassóban szolgáló falubéliek emlékeznek vissza, milyen vágyakozva várták a városba kerülést – semmiképpen nem volt szégyenletes „szolgálni menni”.

Oláh Sándor elmondta, a kötet élettörténeteit az köti össze, hogy társadalmilag érvényes, reprezentatív élethelyzeteket emel ki.  Molnár Vilmos felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben két „típusú” besúgó élettörténete is rögzül: egy erdélyi teológus professzoré, aki „lojálisan”, évtizedekig jelentett, de a szerző feltártaz „áldozat” minőségében beszervezettek történeteit is, aki kínzatásaikellenére alig pár év után megtagadta a kollaborálást.

Oláh Sándor többek között elmondta, a könyvben szereplő teológus professzor, unitárius lelkész besúgó-történetének anyagát könnyű volt beszereznie: az érintettszekus dossziéja anyagai eleve egybe voltak gyűjtve a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál (CNSAS). Ez az esetelemző tanulmány egyébként az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült, és ő is a hat fős kutatócsoport tagja volt.

Ez a feltárás részleteiben közlésre is került a Székelyföld kulturális folyóiratban. A kötetben szereplő, kínzásoknak alávetett, mégis kilépésével „erkölcsi győzelmet arató” cipészmester történetéhez az irattári adatok mellett a személyes megélés, a retorziók adataihoz a hozzátartozók segítségét is köszöni, akik még a 70-es évek végén is diszkriminálva voltak a kilépés miatt.A kutató szerint fontos tudni, hogy lehetett nemet mondani a beszervezetteknek.

A könyv az emlékezetkultúrának is szentel tanulmányt zárófejezetében. Mint Molnár Vilmos fogalmazott: a kötet által nyújtott társadalmi-emlékezeti leletegyüttes annál inkább aktuális, mivel ma „szervezett emlékezés korában élünk”.