A paradoxonok művészete: a színház. Interjú Raúl Iaiza színházi trénerrel

A Kolozsvári Magyar Napok alatt ismét lehetősége nyílik a színházkedvelő közönségnek megnézni az Antigonét, amelyet Raúl Alejandro Iaiza argentin rendező profi, tanuló és amatőr színészekkel hozott létre egy önmagában is rendkívül teátrális térben: a kolozsvári Bánffy-palota udvarán.

Raúl Iaiza Argentínában született. Tréner, rendező és zenész, a Regula contra Regulam színház megalapítója. Dolgozott Olaszországban, Dániában, Lengyelországban, Skóciában, Törökországban, Dél-Koreában, Mexikóban. Idéntől a madridi Teatro de la Abadía színházi trénere.

Kolozsváron a Shoshin Színházi Egyesület meghívására kezdett el színházi műhelygyakorlatokat tartani profi színészeknek, tanoncoknak és amatőröknek. Munkájuk során „belakták” a ferencesek kolostorának refektóriumát, a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó Bánffy-palotát, majd nyár elején egy aprócska falut, Kidét, ahol a maroknyi helyi lakosság első perctől nyitottan és örömmel fogadta a színházcsináló idegeneket. A Shoshin Nemzetközi Színházi Rezidenciák program keretén belül szervezett Regula contra Regulam Open Session zárrómozzanatára csaknem minden kidei kíváncsi volt, tiszteletüket is tették a falu közepén felépített alkotóközpontnál. Akkor és ott beszélgettem vele, tudván, hogy augusztus végén jön vissza legközelebb Erdélybe.

Tavaly ősz óta foglalkozik a Shoshin Színházi Egyesület toborozta csapattal, a workshopok eredményeiből két bemutatót is láttam: a Bánffy palotában az Antigonét, és most Kidében a  Brecht költői világából inspirálódott Regula contra Regulam Open Session-t, amelynek alcíme ez volt: A felejtés művészete. Milyen volt ez a kolozsvári-kidei tapasztalat?

Habár a két projekt nagyon különbözőnek tűnik, igazából van köztük kapcsolat. Az Antigoné egy közel egyéves workshop-sorozat lezárása, utcai, köztéri színház. A munkának körülbelül a felénél tartottunk, amikor mondtam Csongornak (Köllő Csongor, a Shoshin egyik alapító tagja – szerk., megj.), hogy kell egy összekötő ív, amely bemutatja és ugyanakkor fel is oldja az oktatói munka során felmerült kérdéseket, technikai, kommunikációs nehézségeket. Ő ajánlotta, hogy ezt az antik szöveget, Szophoklész ismert drámáját utcai színházi nyelvre fordítsuk. Fontos volt, hogy a négy fal között lezajlott műhelymunkák intimitását, befele forduló irányát megváltoztassuk. Az Antigoné – a vakság történetei bemutatóját pedig úgy időzítettük, hogy utána egy hétre ki tudjunk jönni ide Kidébe, és egy hétnapos szeminárium idejére elmerüljünk Bertolt Brecht verseinek világában, ami külön kihívás a színészek számára.

Mi volt a legnehezebb?

Nem is az előadási technikákon agyaltunk rengeteget, hanem sokkal konkrétabb dolgokon. Például, fel kell oldani az ellentétet, ami a két műfaj – a költészet és a színház – között feszül. A vers nagyon intim műfaj: csak te vagy kettesben a könyveddel. A színház viszont extrovertált, kitárulkozó attitűdöt követel. Színházi eszközökkel versélményekről beszélni: ez volt a nagy kihívás.

Az Antigoné előadásnak ezt az alcímet adta: „A vakság történetei”. Megmondom őszintén, szíven ütött ez a cím. Mert évek óta érzem és látom, hogy nagyon sok családtörténet: a vakság története. A családtagok nem látják egymást. Vakok egymással szemben. A társadalom is vak az egyes tagjaival szemben. Elevenembe vágott, hogy ezt Ön is így tapasztalja.

Valóban így látom én is, de az alcím ötlete nem az enyém volt, hanem a Csongoré. Elfogadta, hogy Antigoné témájával foglalkozzunk, azzal a kikötéssel, hogy ezt a családi történet oldaláról közelítsük meg. Testvérek, akik idegenek egymás számára. Az anyjuk, akik egyben a nagyanyjuk is. Az apjuk, aki szándéka ellenére lett apagyilkos és saját anyja férje. És mindezért megvakította magát. Szóval minden családtaggal nagyon sok gond van…A város se hétköznapi, ahol mindez történik. Ahol mindez megtörténhet.

És ebben a hátborzongató közegben milyen státusa van Antigonénak?

Szerintem Antigoné egyáltalán nem egy hősnő. Lehet, hogy igaza van, de ugyanakkor nagyon arrogáns is. Kreón pedig talán diktátor, de őt is meg lehet érteni: végülis csak rendet akar teremteni ebben a feje tetejére állt, viszályok, vérfertőzés, járványok sújtotta városban.  Könyörgöm, legyen már egy kis rend! Társadalom vagyunk, a társadalom szabályokra épül! Nem borulhat fel a társadalmi rend egy őrült család miatt! – Ha figyelmesen olvasod Szophoklészt, ki fog derülni számodra, hogy Szophoklész se úgy látta, hogy Antigonénak mindenben igaza van, Kreónnak pedig semmiben sincs igaza. Mindkettőnek egyszerre igaza is van meg nem is. És ebből születik a probléma…

Mindannyiunk problémája.

Pontosan. Amit Szophoklész felvetett, az ugyanúgy megoldatlan kérdés a mi modern társadalmunkban is. Nincs abszolút igazság. Mindenkinek igaza van a maga módján. Ebből származik minden konfliktus. A drámának Antigoné a címe, de lehetne Kreón is. Kreón tragédiája sokkal nagyobb, hisz miatta hal meg a saját fia, saját felesége és fiának menyasszonya, azaz Antigoné is. Borzasztó ezek után életben maradni! Hogy az igazság mennyire viszonylagos, azt jól kifejezi az előadás utolsó képe, amikor Kreón már csak Iszménéhez tud fordulni: te maradtál életben egyedül ebből a családból, amellyel nekem rokonságra kellett volna lépnem. Maradjunk együtt!

…és kicserélik a kalapjaikat. Az egyik zöld, a másik sárga: utalás a „román szín” és „magyar szín” sztereotípiáira. De ezen kívül is rengeteg utalás van a mi kis helyi, erdélyi, sőt kolozsvári valóságunkra, konfliktusainkra. A muszáj-musai beszóláson például minden kolozsvári néző hangosan felnevetett.

Nyilván. Azért van színház, hogy olyan dolgokról is tudjunk beszélni, amelyek kényesek vagy éppenséggel tabutémák a civil lét nyelvein.

Úgy véli, hogy a színház képes megoldásokat felmutatni ezekre a kényes kérdésekre?

Ha nem is old meg gondokat, de talán ajánlatokat tesz a megoldásra. Kreón megoldása az lett volna, ha idejében visszavonja parancsát. Az időhúzás három ember életébe került. A végső jelenet a tehetetlen, kudarcot vallott és összeroppant Kreónnal és az öregek kórusával kimondottan modern drámává teszi Szophoklész művét: nincs kiút, nincs már megoldás. Volt, de elszalasztottad.

Milyen volt ezena klasszikus szövegen ilyen (etnikailag is, végzettség és kor szempontjából is) színes összetételű csapattal dolgozn?

A koncepció közös. Színházi trénerként mindig azt az elvet követem, hogy a szavak szorosan összefüggnek a testtel, a testbeszéddel. A színész akkor teszi jól a dolgát, ha nem cselekszik, hanem reagál. Mindig azt mondom: „legyél őszinte!” Ez az elv mindenkinél beválik.

A csaknem félmilliós Kolozsvár után egy Isten háta mögötti meseszép faluba jött a csapattal, ahol mindössze 130 helyi lakos él és ahol hihetetlen csend és béke van: Kidébe. Milyen volt a váltás?

Meg fog lepődni: egyáltalán nem volt különös. Dániában ugyanis 11 éven át dolgoztam az Odin Teatrettel úgy, hogy sokszor teljesen el voltunk zárva a világtól. Lengyelországban is egy erdő közepén tartottunk alkotóműhelyt. Számomra ezek jelentik az ideális helyszíneket a munkához, mert semmi nem vonja el a figyelmet, a művészek maximálisan tudnak a feladatukra koncentrálni.

Érdekes, hogy sok alkotó a természet csendjét használja fel ahhoz, hogy előkészítsen egy produkciót, amelyet aztán nagyváros zajában, a nagyvárosi közönségnek mutat be.

Pontosan ez a paradoxon működik. A színház különben is a paradoxonok művészete: az emberek elmennek otthonukból, el egy számukra idegen helyre, hogy találkozzanak önmagukkal. Az úgynevezett „normális” élet, a hétköznapok, a társadalmi érintkezések: színjáték. És elmész a színházba, hogy őszinte önmagaddal szembesülj. Itt a mi művészetünk paradoxona.

Mikor fog még Kolozsváron dolgozni?

Remélem, minél hamarabb.

Kapcsolódók

Kimaradt?