Fantasztikus, mi holmi van itt! – járatja körül tekintetét egy idős néni a Kolozsvári Magyar Színház nagyszínpada mögötti kelléktárban. A gyerekek, kezükkel kitakarva a vakító reflektorfényt, a 18 méter magas kötélpadlást bámulják. Csodálatos, titokzatos világ: mi minden van a színházban, amit az előadások alkalmával nem lehet látni! Az évben csak egy nap van, amikor bárkinek megnyílnak a kulisszák. Ez március 27: a színház világnapja.  

Keresztes Sándor (kollégáinak csak Samu) az ügyeletes színész, akik végigvezeti a kíváncsiak csoportját a színház minden zegzugán. A péntek reggeli társaság zöme kisiskolás, már a tegnap is jártak a színházban, a játékdélelőttre hozta el őket a tanci. Samuban gyorsan felismerik a tegnapi bohócot, régi ismerősként üdvözlik, hisz már kereken 24 órája, hogy először találkoztak. Két román ajkú érdeklődő is tagja a csapatnak, nekik halkan fordít mindent Veres Emőke közönségszervező.

Kulisszákat járni minden színésszel más. Minden színésszel másért érdemes. Keresztes Sándor robosztus és dörmögő, mégis játékos, bajusza alól felváltva indulnak a vicces kis történetek és a komoly figyelmeztetések. Mázsás díszletek között járkálni ugyanis fegyelmet és fegyelmezést igényel. Csokorra fogja a huszonvalahány röpködő tekintetet, az egyéni érdeklődések ide-oda tekergő szálait. Így járják végig a hangosító- és világosítófülkéket, hangos csókolomot köszönnek a „kedves néniknek, akik segítenek megtalálni a helyeteket, amikor előadásra jösztök”.

A kapusfülke mellett elolvassák a próbatáblát, régen csak innen tudták meg a színészek, hogy mikor kezdődik a próba másnap. Ma már van email is, de a próbatábla attól még megmaradt. A díszletfestők műhelyében hangosan álmélkodnak. Mekkora terem! „Egy előadást itt kellett próbálnunk egyszer. Nem is hinnétek, milyen nehéz ilyen csípős festékszagban szöveget mondani” – árulja el a színész, majd felmutat egy gondosan megfestett gipszkancsót, amelyet a következő előadáson kíméletlenül földhöz fognak vágni. A cipőkészítő műhely kicsi, mégis mindenki bezsúfolódik. Minden színész lábára külön kaptafát őriznek itt. Béla cipészmester különös eszközöket birtokol, a gyerekek – de a felnőttek is – tisztelettel nézik. Ennyi munka, hogy nézőként egy-két másodpercig a játszó színész lábára pillantsunk.

A hegesztőműhely csupa hatalmas vas, onnan kilépve a belső udvarra érkezik a társaság. „Innen látszik, hogy mennyire nincs pénze a színháznak. A homlokzata szép, olyan, mintha új lenne, de látjátok: itt, a hátsó falakról omladozik a vakolat” – mutat Samu a kopás nyomaira. De már sarkon is fordulnak, s egy ajtó feliratát betűzik: Marketing. Ki tudja, mi az a marketing? A mai tízéves persze tudja. Reklám! – vágják rá többen is.

Nagy buli a zenekari árok és a hozzá vezető sötét, alacsony egérút. Csupa bársony, csupa érdekes rejtekhely. Keresztes Sándor közben feláll a pulpitusra, és egy ásványvizes palackkal vezényel, mint a karmesterek, a gyerekek nagy derülésére. A zenekar próbatermében egy igazi, hús-vér zenész próbál: Réman Zoltán, az Opera fúvósa „bemutatja” szaxofonját, sőt még azt is megengedi, hogy szekrényébe kukkantsanak a nebulók.  

Mennyi „–tár”! Kottatár, ruhatár, kelléktár. Ez utóbbiban minden, de minden kicsi vacak megtalálható, mondja Samu. Csavar, szamovár, poharak, tányérok, zászlók, fekete párduc (az öreg hölgyé), sőt, még csontváz is van itt. „A poharakba teát vagy szörpöt öntenek, amikor azt játsszuk, hogy bort iszunk”, magyarázza Samu: „Ha igazi bort innánk, az előadás végére így lődörögnénk…” - és mutatja, hogy.

És végre kijutnak a színpadra is. A hatalmas csillár felkapcsolva, szemben állnak a nézőtérrel. Szóval ilyen érzés. És a színpad fölött, mellett, mögött lélegzetelállító, magas terek, amiket a bársonyos ülésekről soha nem is látunk. Ügyelőfülke, ahonnan az ügyelő beszól a mikrofonba: XY-t kérem a színpadra! Ha nem hallja meg, nagy baj van, mondja Keresztes. És azt is elárulja, miért van az ügyelőfülkében tükör. Majd a színpad mögötti díszlettár következik, ahol az első magyar filmstúdió volt több mint 100 évvel ezelőtt. Innen indult Kertész Mihály karrierje, akit később Michael Curtizként ismert meg a világ. Egyik filmforgatás szomorú véget ért, meséli Samu az ámuló csoportnak, ugyanis a Szamoson filmeztek, és Imre Erzsi színésznő belefulladt a folyóba. Igen, ezt annak idején anyukám mesélte nekem, erősíti meg a társaság legidősebb tagja.

Az udvaron búcsúznak. Az iskolás fiúk még hosszan tárgyalják, milyen szűk és alacsony járatokon mentek végig. Például a zenekari ároknál. Ha én bevertem a fejem, hát még egy felnőtt zenész? Egészen le kell hajolnia, hogy oda belépjen.