A sepsiszentgyörgyi Hamlet című előadás díszletéért kapta idén Bartha József a legnagyobb romániai színházi elismerést, az UNITER-díjat. A marosvásárhelyi díszlettervezőnek ez már az ötödik munkája, amely jelölést kapott, a művész azonban soha nem a díjért dolgozik.

Számított az elismerésre?

Mindegyik díjra számít az ember, de soha nem dolgozik úgy, hogy erre most díjat fog kapni. Amikor felterjesztik, akkor persze benne van a pakliban az, hogy hátha megkapja. Ez az ötödik darabom, amit UNITER-re jelöltek, volt egy év, amikor két darabomat is jelölték. Amikor egy előadásból valakit jelölnek, mindig az egész társulat drukkol, hogy valaki a csapatból megkapja.

Mitől jó egy díszlet?

Szerintem a díszlet is akkor jó, ha az egész előadást segíti, együtt lélegzik a csapattal, a rendezővel, magával az előadással. Akkor jó egy díszlet, ha jó az előadás. Ha az előadás nem sikerül, akkor a díszlet sem jó.

Miben volt a díjnyertes Hamlet díszlete más, mint az előző munkái?

Igazából nem a díszlet volt nagyon különböző, hanem, ahogy már említettem, az előadásban észlelhető együtt-lélegzés, összedolgozás. Ezt bizonyítja az is, hogy a Hamletet több kategóriában jelölték: a legjobb rendező, a legjobb előadás és legjobb férfi főszereplő díjra is. 

Nem ez az első Közös Hamletjük Bocsárdival, Bukarestben is volt egy közös produkciójuk.

Valóban, Bocsárdival már színre vittünk egy Hamletet a bukaresti Metropolis Színházban, Dobre Kóthay Judit kolléganőnk közreműködésével. Abban az előadásban Mátray László játszotta Laertest románul, ebben pedig ő játssza Hamletet magyarul.

Előnyben részesíti a minimalista díszleteket?

Ez a rendezőtől függ. Másképp dolgozom Radu Afrimmal, akivel nemrég Az ördög próbája című produkciót vittük színre a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulatnál, és másképp Bocsárdi Lászlóval, a Hamlet rendezőjével. Mindkét előadás díszlete hasonlít a tér szegmentálásában, de az Afrimmal készült előadásban nem annyira minimalista, mint a szentgyörgyiben.

Nagy szerep jut a Hamlet-díszletben a nejlonnak és egy fürdőkádnak.

A főszereplő belső világát a mi elképzelésünk szerint a víz és a nejlon által előidézett képzetek adják vissza a legérzékletesebben. Biztos mindenki zuhanyozott már olyan helyen, ahol a fürdőszoba kellékeihez valamilyen formában hozzátartozott egy nejlon. Annak a vízzel együtt van egy furcsa hangja és egy furcsa tapintása, amit mindenki ismer. Ebből az érzésből indultam ki a díszlet megalkotásakor.

Áttetszés, titok – ez is benne van?

Igen, de nem egyértelmű az áttetszőség. Ha úgy világítjuk meg, akkor áttetsző, ha máshonnan jön a fény, akkor egyáltalán nem az, sőt: takar, rejt, sejtelmes.

Mikor dőlt el, hogy ez lesz a díszlete az előadásnak?

Hogy pont ez lesz, azt nem tudtuk, de hogy ezekekkel az anyagokkal, az az első vízbeugrásnál.

A rendező a díszlettervezőnek általában szabad kezet ad?

Nekem szerencsém volt, mert én olyan rendezőkkel dolgoztam-dolgozom, akikkel meg kell küzdeni. De igazából miért adjon szabad kezet? A jó munkamódszer iszapbirkózás. Nem is fontos, hogy mit vettem át én, mit vett át tőlem ő, mi az, amit a rendező rápakol a díszletre, mi az, amit a díszlettervező a rendezőből facsar ki, vagy lop el tőle, hogy kialakítsa a teret. A színház csapatmunka. Azt szoktam mondani, hogy én igazából képzőművész vagyok, és sajnos „drogos” vagyok: a színház egy drog. Egyszer valamikor megkóstoltam. Mindig benne van, hogy le kellene mondani erről a drogról, nagyon fárasztó, nagyon furcsa életformát követel és minden elismerésem a családomé, aki el tud engem viselni, nemcsak mint képzőművészt, de színházi emberként is. A távolságot, amikor el kell mennem más városba dolgozni, és azt a felfűtött állapotot is, ami munka közben száll meg.

Azt szoktam mondani a diákjaimnak, hogy az menjen díszlettervezőnek, aki nem akar ülni egy műteremben és festegetni, hanem aki pörögni akar. És amikor nem bírja már a pörgést, hazamegy, de a műteremben se bír ülni. És akkor vissza kell menni a színházba.