banner_jtYG1g7R_1_970x250.gif
banner_30Cewl4A_Copy of 1_300x250.gif

Szilágyi N. Sándor: nincs olyan, hogy A Magyar Nyelv

Hol van a magyar nyelv? Ki tud helyesen beszélni? Miért árthatnak anyanyelvünknek a műkedvelő nyelvművelők? Szilágyi N. Sándor nyelvészt, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékének oktatóját arról kérdeztük: tud-e valaki „helyesen” magyarul?

Onlájn vagyok, lájkolok néhány posztot, közben kenek magamnak egy vinettás kenyeret. Vagy vinetés? Megkérdem a Facebookon az ismerőseimet, hogy kell ezt leírni. Záporoznak a válaszok. Köztük az is, elég kategorikusan, hogy ilyen magyar szó nincs. És murok sincs, paszuly sincs, aragáz sincs. De akkor e-mail sincs? Szilágyi N. Sándor nyelvésztől, egyetemi tanártól kértem és kaptam választ.

Tudomásom szerint az a helyes magyar nyelv, ami az irodalomban, szótárakban, akadémiai nyelvhasználatban elfogadott…

Ezt standard nyelvváltozatnak hívják, és bizonyos helyzetekben elvárható, sőt el is várjuk az emberektől, hogy ezt használják: a tévé hírműsorában, írott sajtóban például. De ez nem azt jelenti, hogy minden helyzetben ezt kellene használni, vagy hogy aki nem ezt a standard nyelvet beszéli, az nem tud magyarul, vagy helytelenül beszél magyarul. A „helyes–helytelen” ellentétpárt, amivel a műkedvelő nyelvművelők minősítik folyton más magyar anyanyelvűek beszédét, el kellene már felejteni.

 Sokszor hallunk olyat, hogy ha valaki, aki egyébként magyar, azt mondja, hogy murok vagy vinetta (vagyis olyan szavakat használ, amiket nem minden magyar értene meg első hallásra), akkor nem tud magyarul. Ebből viszont az következne, hogy az erdélyi magyarok nagy része nem tud az anyanyelvén, hiszen a legtöbb településen így mondják a sárgarépának és a padlizsánnak. De más-másképpen beszélnek Szlovákiában, Délvidéken, Magyarország különböző részein, Kárpátalján, és mindenütt vannak szavak és kifejezések, amiket a többi nyelvváltozat beszélői nem értenének. Ezek szerint akkor senki a világon nem tud magyarul? (Szilágyi N. Sándor)

Azért mégiscsak vannak helytelen kifejezések…

Persze hogy vannak. Ha egy nem magyar anyanyelvű azt mondja például, hogy „voltunk piachoz, látunk sok emberek”, az nyilván helytelen. De magyarok ilyet nem szoktak mondani. És vannak nyelvhelyességi babonák is, amik általában bizonyos szóhasználattal vagy nyelvtani formákkal kapcsolatban terjedtek el. Például hogy irtani kell az olyan szerkezeteket, mint a „be van festve”. Mert sokan úgy hallották, hogy az nem magyaros. Ezek általában botcsinálta nyelvvédők, akik mindig meg tudják mondani, mi van magyarul, és mi nincs. E mögött egy olyan szemlélet áll, hogy van valahol „odakint” egy egyetlen magyar nyelv, mint egy felhő a fejünk fölött. És oda egyes kivételezett embereknek külön bejárásuk van. Bemennek, szétnéznek, és megállapítják, hogy ilyen szó van a magyar nyelvben, olyan meg nincs… Hát, ezt a felhő-nyelvet felejtsük el. Nincs EGY magyar nyelv.  Mert magyar nyelv nem „odakint” van, hanem „idebent”, a fejünkben, és annyi van, ahány ember magyarul beszél, és nincs két egyforma, még ha ezek annyira hasonlítanak is amúgy, hogy könnyen megértjük egymást.

De akkor mindenki úgy beszélhet, ahogy akar? Minden helyes?

Nem annyira ahogy akar, hanem ahogy szokott, illetve ahogy a helyzet megkívánja. Mondom, nincs olyan, hogy helyes vagy helytelen. Viszont van olyan – és ez az, amit érdemes mindenkinek figyelembe venni, de akkor sem a nyelvvédők kedvéért, hanem inkább a saját jól felfogott érdekében –, hogy: helyénvaló vagy nem helyénvaló. Az írott nyelvváltozattól elvárható, hogy alkalmazkodjon a standard nyelvhez, ott tehát az a helyénvaló. Ugyanez érvényes arra is, ha mondjuk egy politikus vagy egy tudományos kutató ad rádióinterjút. Abban a beszédhelyzetben nagyon nem lenne helyénvaló például a paprika helyett azt mondani, hogy árdé. Ugyanez a kutató viszont egy székelyföldi piacon nyugodtan kérhet árdét, mert azon a helyen már az a helyénvaló.

Ezek szerint ugyanaz a személy két nyelvváltozatot is használhat?

Használ is, sőt még többet is. A teljes anyanyelvtudás éppen abban áll, hogy helyzetnek megfelelően tudjunk átváltani egyik nyelvváltozatról a másikra, és mindegyikkel boldoguljunk. Az a fontos, hogy a nyelv, amit használunk, átlátszó legyen, vagyis a hallgató ne arra figyeljen, ahogyan mondjuk, hanem arra, amit mondunk. Székelyföldi piacon átlátszó, ha azt kérdem: mennyi a pityóka? Ha viszont egy közgazdász egy tévéműsorban a burgonya (vagy krumpli) helyett a pityóka áráról beszél, az már nem átlátszó, mert arra a hallgató már felkapja a fejét. Látja: nem a szón múlik, hanem a helyzeten.

Tehát nincs helyes és helytelen magyar beszéd, csak helyénvaló és nem helyénvaló, és mindig az helyénvaló, ami átlátszó, vagyis ami alkalmazkodik a környezethez, a beszédhelyzethez. Jól értettem eddig?

Teljesen. Vannak ugyan túlbuzgó nyelvvédők, ha nem is nagyon sokan, akik azt hiszik, az a jó, ha minden helyzetben, minden környezetben egyformán a standardot próbálják használni mindenáron, de az ilyen embert általában körbecsodáljuk, ha észrevette, hogy nagyobbat ne mondjak. Tulajdonképpen ez is ugyanolyan hiányos nyelvhasználat, mint amit ő annyira elítél, hiszen arról van szó, hogy az illető nem vált át a nem-standard változatra akkor sem, mikor pedig át kellene. Akkor pedig hiába olyan büszke rá, hogy ő mindig „helyesen” beszél, mert abban a helyzetben az ő beszéde nem átlátszó. Az az elvárás, hogy mindenki beszéljen egyformán, és minden helyzetben, a diktatúrákra jellemző.

Ezek szerint nyugodtan mondhatjuk, hogy „nem szeressük” a paszulyt, vagy „veszem a trolit”?

Otthon vagy olyan környezetben, ahol mások is így mondják, igen. A fontos az, hogy mikor le kell írni, vagy olyan környezetben kell használni, ahol a standard forma a helyénvaló, akkor tudjuk, hogy ott hogy kell mondani. A botcsinálta nyelvművelők és nemzetmentők tiszta jó szándékból nagy kárt tehetnek a más nyelvi környezetből érkező ember önbecsülésében akkor, amikor elkezdik cikizni amiatt, ahogyan beszél. Ugyanígy a tanárok is, ha a gyereket megszégyenítik az osztály előtt a „helytelennek” ítélt beszéde miatt.

De hát a magyartanárnak nem az a feladata, hogy lehetőleg a „standard” nyelvet adja át? Főleg a szórványban, ahol talán egyedül a magyartanártól hall a gyermek „rendes” magyar beszédet…

De igen. De nem mindegy, hogyan. Mi itt az egyetemen a leendő magyartanároknak is azt tanítjuk, hogy lépjenek túl a „helyes–helytelen” címkéken. Ha a gyerek azt mondja az iskolában, hogy „nem tudtam behozni a pénzt, mert édesapám somer”, akkor nem megbélyegezni kell az osztálytársai előtt, hogy helytelenül beszél, hanem például azt mondani neki: „Te most azt mondtad, hogy somer, és mi ezt itt értjük is, de mit gondolsz, ha itt lenne egy magyarországi gyerek, ő vajon értené ezt? Ha nem értené, neki hogy mondanád?” És akkor minden lelki sérülés nélkül érti meg (és nemcsak ő, hanem az egész osztály!), hogy mi itt elvagyunk ugyan a somer-rel is, de ha azt szeretnénk, hogy mindenütt értsék, akkor jegyezzük meg jól azt is, hogy munkanélküli, mert arra még szükségünk lehet. 

Ez egy nagyon érzékeny terület, mert ráadásul a nyelvi teljesítmény színvonalát hajlamosak vagyunk összekapcsolni az értelmi színvonallal, vagyis bárkit rögtön bunkónak is nézni, ha úgymond „helytelenül” beszél. A mindenkit folyton kijavító és rendreutasító nyelvvédők sokkal több kárt tudnak okozni, mint hasznot.  Mondok egy példát: Csíkszeredába a kilencvenes évek elején moldvai csángó gyerekeket hoztak csángómentés címén, hogy magyar iskolában tanuljanak. A tanárok és a csíki osztálytársak (akiket senki nem készített fel, hogy új társaik egy egészen különleges nyelvjárással érkeznek) a folyamatos leszólással, csúfolódással, kijavítgatással néhány hét alatt elérték, hogy a csángó gyerekek meg sem szólaltak többé magyarul. Egymás között is csak románul beszéltek, mert abban legalább nem talált hibát senki. Így lehetett őket nagyon gyorsan leszoktatni – talán végérvényesen – a magyar nyelv használatáról.

Csakhogy a nyelvféltésnek nagyon is érthető okai vannak, hisz ez az egész Kárpát-medencében, mindenki által ismert történelmi okokból, összekapcsolódik a nemzetféltéssel. Amikor mi erdélyiek a román jövevényszavaktól féltjük a nyelvet, akkor valójában a beolvadástól félünk. Ezt Ön nem így látja?

De, ez igaz. Nálunk, magyaroknál a nyelvőrködés a nemzetféltésbe ágyazódik be. Ez nem új dolog, már Trianon előtt is így volt. Gondoljunk csak a Szózatra, már az is a nemzethalált vetíti elő. Sajnos ilyen lett a kultúránk szerkezete. Ha a magyar nemzet egy ember volna (ahogy sokszor beszélünk róla), az nagyon sok munkát adna a pszichiáterének: tele van félelmekkel, szorongással, paranoiával. És akkor mi is valahogy, hiszen mi is a magyar nemzet részének tudjuk magunkat. Pedig egy nemzet nem szükségszerűen ilyen, vannak a mienknél sokkal normálisabbak is. Norvégiában például több mint száz éve törvény tiltja, hogy a tanár megváltoztassa a gyermek otthonról hozott nyelvváltozatát, és ennek ellenére a norvég nyelv nem halt ki, sem a norvég nemzet, sőt köszönik szépen, nagyon jól megvannak. Valójában a kisebbségi nyelvhasználat a vegyes lakosságú területeken a világon mindenütt természetes módon jár együtt azzal, hogy vannak nyelvi kölcsönhatások, átvételek. Ettől még nem fog szétfejlődni, szétesni a magyar nyelv. Sőt: ettől él. Van olyan nyelv is, az igaz, amely ma már nem vesz át más nyelvekből szavakat, például a latin – mert az halott nyelv. Mondjuk ezt a nyelvészek tudják, és tudomásul is veszik, a műkedvelő, de annál harcosabb nyelvvédők kevésbé. Nem árt, ha lelke nyugalmára megtudja, hogy azok a szavak, amiket korábban említett, vagyis az aragáz (és aragázbutélia), murok, paszuly, pityóka, vinetta mind benne vannak a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott Magyar értelmező kéziszótár 2. kiadásában is, és éppen azért vannak ott, hogy ha ezek már magyar szavak lettek, akkor lehessen valahol megnézni azt is, hogyan is írjuk ezeket, ha leírjuk, és ne írjuk már négy-ötféleképpen, illetve hogy ha valakit nem ért az a szerencse, hogy erdélyi legyen, akkor ha valahol találkozik velük, tudjon utánanézni a jelentésüknek.

Mi a helyzet az „abonament”-tel, a „chitanţa”-val, a „primăria”-val?

Vannak a nyelvhasználatnak olyan színterei, különösen a szórványban élők esetében, ahol a magyarok majdnem egyáltalán nem tudják használni az anyanyelvüket, mert nincs rá alkalmuk. A legjellegzetesebben ilyen a hivatali ügyintézés. És akkor érthető, ha nemigen ismerik az ahhoz kapcsolódó kifejezéseket, hanem úgy mondják, ahogy azon a papíron vagy feliraton látják. Ilyen környezetben egy másik helybéli magyar is könnyebben megérti, ha az ember formulár-t mond, nem típusnyomtatvány-t. Itt is az lenne a fontos, hogy az emberek ismerjék meg annak a szónak a közmagyar megfelelőjét, és szükség esetén tudják is használni. És ez ma már nem éppen lehetetlenség, hiszen gyakorlatilag mindenhol nézhetik a magyarországi tévécsatornákat is, ami nemcsak időtöltést jelent, hanem nyelvi mintát is, ahonnan sok mindent el is tanulnak tényleg az emberek. Nem tudom, észrevette-e: mi itt Erdélyben régebben inkább nyugtát mondtunk, ma már egyre inkább számlát. És jó esély van rá, hogy előbb-utóbb a kitánca helyett is így mondjuk, magunk között is. Mert ilyen is van, csak az örökös vészharangkongatók azt nehezebben veszik észre, hogy itt nemcsak nyelvpusztulás van, hanem az egész Kárpát-medencében megfigyelhető egy egységesedési folyamat is a magyar nyelvben.

És a lájkolás?

A lájkolás – hát az már alighanem lájkolás marad: amit a magyaroknak legalább a fele így mond (vagyis aki egyáltalán internetezik), arra már nehéz lenne azt mondani, hogy olyan a magyarban nincs. Az e-mail is e-mail marad szerintem (esetleg majd imél), próbálták ugyan magyarítani drótpostára vagy villámpostára, de a magyarok nem kapták fel egyiket sem, mert jól működik a magyar nyelvérzékük, és úgy érzik, hogy ezek olyan „csináltak” és „hülyén hangzanak”, és akkor nem röhögtetik magukat ilyenekkel.

Ön szerint nem áll fenn a veszély, hogy szétfejlődik a közös anyanyelvünk, de Magyarországon használnak olyan szlenget, amit én első hallásra nem értettem meg…

Első hallásra persze. De ha egy kifejezést esetleg nem értünk, az még nem jelenti azt, hogy most már akkor egyáltalán nem értjük egymást. Normális ember, ha nem ért valamit, mit csinál? Rákérdez, nem?

Szóval azzal sincs semmi baj, ha valaki „burkol egy szenyát”?

Miért lenne? A szleng egy fantasztikus dolog. Szellemes, és mindig megújul, ezért is nem tudhat kialakulni egy összmagyar szleng, hiszen arra nincs is idő. De az nem is lehet cél, hiszen abban az is az érdekes, hogy nagyon sokféle helyi változata van. És ha esetleg nem értené azt, amit éppen hallott, szívesen megmondják, hogy azt jelenti: „megeszik egy szendvicset”.

Következésképpen: a rengeteg idegen kifejezés és jövevényszó ellenére sincs veszélyben az anyanyelvünk?

Ha esetleg veszélyben lenne, az biztosan nem ettől lenne, hanem legfeljebb attól, hogy elfogynak a beszélői. A másik veszélytől, hogy tudniillik a végén nem fogjuk egymást megérteni, csak a nyelvművelők félnek, mert ők ijedős emberek. De mi, amíg magyarul beszélünk, meg fogjuk érteni egymást, higgye el. 

banner_4BtporpC_300x250-HU.jpg

Kapcsolódók

banner_33n1iUxf_maltai-970x250.gif
banner_jpL2NADm_maltai-300x250.gif

Kimaradt?