A Digitéka - Erdélyi Digitális Tudománytár és a Maszol közös sorozatában erdélyi sajtótermékeket szemlézünk a 19. és 20. századból. Méhes György, azaz Nagy Elek Kossuth-díjas író az Erdélyi Figyelő 30 évvel ezelőtti, 1990. áprilisában megjelent számában az akkor nemrég megbuktatott rendszer kulturális életét meghatározó gyakorlatról, a cenzúráról oszt meg egy személyes történetet.

A kicenzúrázott töltött káposzta

Minden tollforgatónak van néhány rémtörténete a cenzúráról. Arról a cenzúráról, melyről réges-régen közölték, nemcsak suttyomban, hanem hivatalos közleményben, a sajtóban, hogy felszámolták, többé nem létezik.

Ennek mindenki örült, de persze senki sem hitte el. Tudtuk, hogy most kezdődik az igazi haddelhadd. A Kárpátok Géniuszának, a Hősök Hősének felbecsülhetetlen értékű iránymutatása alapján a cenzorok és egyéb fogdmegek gyanakvással és gyűlölettel teli közreműködésével ez be is következett. Az ismert, lépésről lépésre taktikát alkalmazták. A gorombább dolgok, könyvek bezúzása, írók letiltása csak ezután következett.

A daliás időkből én is szolgálatok egy-két gyöngyszemmel. Átírtam mai — hazai színpadra — a Peleskei nótáriust. Változatomban a derék nótárius nem azért üget zsufaszínű lován Pest-Budára, hogy állást szerezzen magának, hanem mert Peleskén bezárták a magyar iskolát és úgy általánosságban betiltották a magyar nyelv használatát. Természetesen egy bécsi inspektor követte el a galádságot. Ki más? Mindezek alapján aztán megvádoltak sovinizmussal, horthyzmussal, irredentizmussal és még számos más szörnyűséggel. Mindez szépen hangzott, csak bizonyítani volt nehéz.

A cenzúrával a Hivatali Hatalmasságon át folyt az alkudozás, mert ugyebár a nem létezővel nem kerülhettem közvetlen kapcsolatba.

Akkoriban még szőrmentén ment az ügyintézés. A töltött káposztába kötöttek bele. Hogy azt mindenáron ki kell irtani a darabból.

Hát már a töltött káposzta is horthysta lett? — borzadtam meg bűneimtől. Fölidéztem a darabban szereplő mondatot. Az ostoba, nagyszájú Baczur Gazsi kurjantja el magát:
— A töltött káposzta idegen étel, nem magyar gyomorba való!
Megkértem a Hivatali Hatalmasságot, magyarázza meg, mi ebben az irredentizmus? Ő, beosztásánál fogva mindent tudott, de ezt még ő sem értette. Fölhívta telefonon a nem létező cenzúra főnökét, és miután néhány percig beszéltek (engem megkért, hogy a megbeszélés idejére hagyjam magára, mert ugyebár ezek a dolgok szupertitkosak), aztán megkaptam a magyarázatot.
— A töltött káposzta — magyarázta a Hivatal — jellegzetes román étel. A darabban elhangzó kijelentés félreérthetetlen célzás arra, hogy a magyar gyomor nem veszi be azt, ami román.

Próbáltam eldönteni magamban, mennyi ebből az ostobaság és mennyi a rosszindulat. Végül a szűkagyúság mellett döntöttem. Ebbe belefért ez is, az is. Ennek megfelelően válaszoltam.
— Nemrégiben Bukarestben járt egy kínai küldöttség. Az ünnepi vacsorán, többek között, töltött káposztát szolgáltak fel nekik puliszkával. Sărmăluţă cu mămăligă. Megörültek ennek a kínai elvtársak, és megköszönték a bukaresti elvtársaknak a figyelmességet, hogy ezt a jellegzetes és közkedvelt kínai ételt szolgálták fel nekik. Egyébként — folytattam —, ettem már Prágában is töltött káposztát knédlivel, mint jellegzetes cseh specialitást. Kínáltak vele Belgrádban is, csak ott kissé borsosabb, paprikásabb volt a töltelék, s ha valakinek lengyel földön manapság azt mondaná, hogy a töltött káposzta nem lengyel étel, akkor úgy néznének rá, mint egy hülyére.

A Hivatalos Hatalmasság mélyen, hosszan elgondolkozott ezen az egész szocialista tábort érintő problémán, aztán hogy románosan fejezzem ki magam: „foga közé vette a szívét“ és nagylelkűen kijelentette, lesz, ami lesz, ö eddig is nagyvonalú volt, nemzetiségi ügyekben különösen engedékeny, tehát a töltött káposzta maradhat.

Viszont a hajviselet dolgában megkötötte magát. Ez már ideológiai kérdés. Itt nincs helye alkunak.

Ezt azonnal megértettem. A peleskei nótárius ugyanis keményen megleckéztette a fiát, amiért rövidre vágatta a haját. Elmagyarázta neki, hogy tisztességes ember vállig érő hajat visel, csak a dekadens, elfajzott, nyugatot majmoló, országháborító fiatalok nyírják rövidre a hajukat.

A Hivatalos Hatalmasság szeme úgy villogott, mint a bakmacskáé. Hogy erről szó sem lehet, ez már rebellió. Ugyanis ezek voltak azok az évek, mikor a párt s az ifjúkommunista falankszok meg a milícia élethalálharcot vívott a férfiak hosszúra növesztett haja ellen. Az éber milicisták ahelyett, hogy a gonosztevőket hajkurászták volna, hosszú hajú fiatalemberekre vadásztak, beterelték őket a legközelebbi borbélyműhelybe, s ott hatósági segédlettel, de a saját költségükön meg kellett nyíratkozniok, s így helyreállt a szocialista világrend.

De hát cenzor tervez — színész végez, ők nem voltak hajlandók lemondani a „ziccerről“, el is játszották minden este, és learatták a nevetést és tapsot. Tanulság: időnként még a cenzúrán is ki Iehet fogni.

Persze nem mindig. Íme, az ellenpélda. Eltöprengtem azon, hogy de szeretném megírni gazdasági életünk egynémely visszásságát. Például, hogy miért akadozik a termelés, kik lopnak, hazudnak, csalnak, s közben diadalmas termelési rekordokat jelentenek, minden valós alap nélkül. Szóval, volt bőven mit megírni. A fő probléma az volt, hogy ha már a gazdasági életre vetettem vigyázó szememet, melyik iparág köré fonjam a történetet. Eleinte úgy gondoltam, hogy az ecetgyártástól hagyom magam megihletni, de hát ki tudhatta, hogy mire a darabot befejezem, lesz-e még ecet? Mi marad még? A só! Ez talán csak lesz. (Tévedtem, időnként még ez is hiányzott!) Elkezdtem kombinálni. Legyen a darab címe SOS. Nem kell azt föltétlenül segélykiáltásként felfogni. Ki lehet olvasni úgy is, hogy SÓS. Aztán meg, sótermelésről lévén szó, lennie kell egy sóhivatalnak is.

Szerencsére csak a mi szépséges anyanyelvünkön van egy másik, nem éppen hízelgő értelme a sóhivatalnak.

A cenzor lefordíttatta a darabot. A sóhivatalt is lefordították neki, birou de sare-nak. Ezt teljesen rendjén levőnek találta. Ahol só van, ott sóhivatalnak is kell lennie. ltt-ott meghúzatta a darabot, hogy Caragiale modorában szóljak, nem hagyatta ki csak a lényeges részeket, de a sóhivatal, az maradt. Derült is rajta a közönség. No nem sokáig. Hamarosan akadt valaki, aki a Párt védelmére kelt, és úgy betiltották a darabot, hogy egy ideig még elrettentő példaként sem merték emlegetni.

Ez volt az az eset, amikor a Hivatal nem bizonyult sóhivatalnak.