Vajdahunyadon jártunk: a múltjába feledkezett, a történelem levegőjével mélyen átitatott városban, amelyről általában csak Hunyadi János lovagvára ötlik fel az emberekben. A település sok más erdélyi és partiumi tájhoz hasonlóan afféle „terra incognita", holott nemcsak távoli és közeli múltja, de jelene is több figyelmet érdemel. A Kincsesládánk, Erdély újabb részében megismerhetik a vadregényes természeti környezetben elhelyezkedő, egykoron virágzó település magyar közösségét. Akik annak ellenére, hogy Vajdahunyad ma már az elnéptelenedő települések közé tartozik, nem adták fel a várost.

A honfoglalók, a Hunyadiak és az iparosító szocialisták

A Déli-Kárpátok és az Erdélyi-érchegység havas csúcsaival övezett Hunyad vármegyét számtalan virgonc hegyi patak szeli keresztül. A honfoglaló magyarok a 10–11. században népesítették be a vidéket. De nem sokáig voltak egymagukban. A megye nyugati csücskébe, már a 12. század közepén szász telepesek érkeztek a Rajna vidékéről. A török–tatár dúlások szüneteiben a román pásztornép is leszivárgott a völgyekbe, birtokba véve a kipusztult falvakat. A 18. századtól a Brad vidéki ércbányák, majd a Zsil-völgyi szénbányák megnyitásával olasz, lengyel, cseh, német családok százai telepedtek le Hunyad megye földjén. Többségük elmagyarosodott, majd az impériumváltással a román többségbe olvadtak. Az egykori honfoglalók leszármazottai ma már erősen szórványosodó közösségekben élnek.

A néhai vármegye évszázadainak hosszú sorát mára már jobbára csak romok, hámló vakolatú templomok idézik fel. Hunyad a rejtőzködő középkori műemlékek valóságos tárháza, kincsestára, amelyek közül azonban nagyon sok válságos állapotban van. A vajdahunyadi vár azonban, amelyet látni fogunk, csodák csodájára túlélt minden megpróbáltatást.

A megye nevét adó Hunyad, majd Vajdahunyad település királyi adományként 1409-ben került a Hunyadiak birtokába, akik ekkortól innen eredeztették nevüket is. Hunyad lovagvára a szomszédos völgyekben fekvő települések lakóit is megvédelmezte, s az uradalom rangos birtokosainak köszönhetően városi kiváltságai által a település dinamikusan fejlődhetett. 1415-ben „oppidum Hunyadiense", 1445-ben „civitas Hunyad" néven említik az oklevelek. A város magyar jellegét és dominanciáját bizonyítja, hogy 1506-ban Zsigmond Antal városbíró mellett Vajda Gergely és Búza János hites polgárok szerepelnek egy hivatalos jegyzőkönyvben. Ugyanakkor a források szerint a 15. század közepén már népes szerb és román kolónia is létezett Vajdahunyadon, mert 1458-ban Mátyás királytól templomépítésre kértek engedélyt, - manapság ez a város legrégebbi egyházi épülete.

Ha Vajdahunyadnak csak az elmúlt száz évét vizsgáljuk meg, abból is kitűnik, hogy óriási hullámhegyek, hullámvölgyek követik egymást. A történelem nem kímélte sem a várost, sem annak lakóit.  A királyi vasgyár már a 19. században is működött, ám a városka csak a második világháború után, a kommunista rezsim erőltetett iparosítása következtében vált „nagyvárossá": az 1989-es rendszerváltáskor  százezer lakosa volt Vajdahunyadnak. 

Mára azonban nyoma sincs ennek a számnak, az utcák csendesek, a házak jó része lakatlan, hétköznap délelőtt is olyan kevés a járókelő, mintha álmos vasárnap délután volna. A helyi nehézipar 1990 utáni összeomlása, felszámolása évtizedekre kiható sebeket ejtett a településen, a hatalmas munkanélküliség miatt sokan elköltöztek, mindazonáltal a város helyben maradt magyarsága az utóbbi másfél évtizedben is aktív és összetartó közösséget alkot.

A közel 400 éves református templom

 Zsargó János lelkipásztor, Hunyad megye református esperese vár minket. Sosem találkoztunk eddig, de azt hallottuk róla, hogy ha olyan embert keresünk, aki behatóan ismeri Vajdahunyad közel- és távolmúltját, illetve a város magyar közösségét, akkor hozzá kell fordulnunk útmutatásért. A GPS gond nélkül elvezet minket a Zalasd patak közelébe, felbukkan szemünk előtt a vajdahunyadi vár, átellenben a református templom, amelynek tetőcserepei messziről hirdetik az 1644-es évszámot. Az Úr háza építésének történetét már maga a tiszteletes meséli el, aki egy hatalmas kulccsal nyitja ki a templomajtót. Gondolom, hogy ha nem is egyidős az épülettel, de a kulcs maga is megvan pár száz éves. Bent tágas, világos, egyszerű templombelső fogad, a zöld padok és a piros kalotaszegi varrottasok a fehérre meszelt, egyszerű fallal a jól ismert, otthonos erdélyi hangulatot árasztják.

A 17-ik századnak az elején a vár tulajdonjoga Bethlen Gáboré volt, aki 1622-ben, öccse, Bethlen István legidősebb gyermekének, ifjú Bethlen Istvánnak adományozza a várat. A fiatal pár nem sokáig marad együtt, Bethlen Istvánt korán elragadja a halál, özvegye pedig nem birtokolhatja tovább a várat, vissza kell adnia az apósnak. A Bethlen családhoz visszakerült erőd Bethlen Péter birtoka lesz, akinek a felesége Trencséni Illésházy Katalin, és ők azok, akik 1644-ben úgy döntenek, hogy a vár közelében templomot emelnek, azért, mert a várkápolna kicsinek bizonyul a hívek számára.

Már kezdettől református templomnak épül, a déli falon látható is a latin nyelvű feljegyzés, amely tanúsítja, hogy ezt a templomot "az évek folyásában nemes Bethlen Péter az isteni kegyelem fényességében építtette". A felirat utolsó két sora pedig egy imádság részlete. „Ó, Isten a te dicsőségedre épített házat oltalmazd meg ezután is!”. Szinte négyszáz éve szolgálja tehát a templom a vajdahunyadi református magyarságot, bár most szépen felújítva várja minden vasárnap és ünnepnapokon a híveket, akik a tiszteletes úr szerint jönnek is szép számban, nem volt ez mindig így.

Száz évvel ezelőtt, az 1900-as évek elején Gál Sámuel lelkipásztor leírja, hogy az ősi templomban pünkösd első napján hatan vannak és vesznek úrvacsorát egy százlelkes gyülekezetből. A lelkész attól fél, hogy nemsokára be kell zárni az Úr házát, mert egy református hívő sem marad Hunyadon. Az Úr azonban megmentette a gyülekezetet. Jelenleg közel ezer lelkes a református gyülekezet Vajdahunyadon. Vasárnaponként százhúszan-százharmincan hallgatják Isten igéjét – vázolja fel Zsargó János tiszteletes a helyzetet, múltat és jelent összekötve. Annak ellenére, hogy a kommunista rezsim sok rosszat tett, és a hagyományos városképet szinte teljes egészében fölszámolta, a vajdahunyadi magyarság annak is köszönheti megmaradását, hogy a szocialista iparosítás évtizedeiben Székelyföldről, Érmellékről, Szilágyságból jöttek ide fiatal magyar családok a jobb megélhetés reményében. Ma már nem működnek a kohók, és sokan elköltöztek a városból, a vajdahunyadi magyarság száma azonban nem apadt le annyira, mint amilyen mértékű a románság elvándorlása volt. A vegyes házasságok révén azonban az asszimiláció nagyon erős, nagyon gyors folyamat, amelyet szinte lehetetlen megállítani.

Vajdahunyadi panoráma kémények nélkül

A templomot körülvevő sírkertben málladozó kövekről és friss márványtáblákról lehet leolvasni az egykori vajdahunyadi reformátusok neveit, amelyeknek sokfélesége mintegy bizonyítja, hogy legtöbbüknek nem itt ringatták a bölcsőjét. A jobb megélhetés reményében érkeztek ide, Vajdahunyadra, és itt ragadtak. Gyermekeik, unokáik talán még mindig itt élnek. A dombtetőről, ahol a templom magasodik belátható az egész város. A tiszteletes mutatja, hogy valamikor hol álltak a kohók kéményei, amelyek közül ma már csak egyetlen egy látható.

„Két kohó volt a vár mellett, aztán odébb volt három, és utána még három. A vár túlsó oldalán kezdődött a vas útja, a beérkezett vasércet a malmokban összetörték, a szükséges dolgokat hozzávegyítették, összedarálták, onnan bekerült a kohóba, az itt nyert öntött vasat tovább vitték az acélművekhez, az elkészült acélt levitték a hengerművekhez, és az itt hengerelt profilokat aztán az építőiparban használták fel. Ebből mára nem maradt semmi. Az egész a földdel lett egyenlővé téve. Csak a salakhegyek állnak még, de hála az autópálya építésének már jó részüket elhordták”- foglalja össze röviden Zsargó János annak az iparágnak a történetét és működését, amely meghatározta a város arculatát, történelmének alakulását, és amelyre ma már csak a felszámolt gyár és műhelyek helyén maradt ipari romtelepek tanúskodnak.

A templom és a vár közti távolságot megtenni mindössze pár perces sétába telik. A macskaköves utat isten tudja mikor fogják felújítani, kátyú kátyú hátán, a valamikor gyönyörű házak pedig elhagyatottan, kifosztottan árválkodnak az út szélén. A rikító sárga gázcsövet nézem, amely elképzelhetetlen szögben, szemet bántóan indul neki a hegynek, a vár felé. Középkor ide vagy oda, fűtésre, melegre szükség van egy lovagvárban is.  Hogy ezt milyen módon oldják meg, ahhoz már az esztétikának és a műemlékvédelemnek semmi köze. Az úton Zsargó János tiszteletessel még mindig azokról a nyolcvanas évekről beszélgetünk, amikor a kohók melletti hűtőtornyokból ömlött a gőz, a vasgyár kéményeiből pedig olyan piros füst tört az égnek, hogy a háziasszonyok kétszer is meggondolták mielőtt kiteregették volna a frissen mosott ruhákat.

A rendszerváltozás után roppant meg a vasgyártás is, a versenyképtelen vállalat elavult technológiájával képtelen volt felvenni a szabadpiaci versenyt. A gyár helyén e rommező maradt, létesítményeinek 70%-át lebontották, ledöntötték az 1957-ben épült emblematikus, nyolc, egyenként 90 méter magas kéményeit. Az '50-es években épített hőerőművet 7 évbe telt elbontani, a végén már csak elátkozott erőműként emlegették a helyiek. Még a Monarchia idején épített igazgatósági épületet is kifosztották, vezetékeit, ajtóit, ablakait elhordták. Miközben a szomorú történet a végéhez közeledik, mi is megérkezünk a vár udvarára.

Királyok vára, várak királya

Nem győzök betelni a látvánnyal. „A várak királya”, mondja mosolyogva Zsargó János, amikor látja álmélkodásomat. Zalasd pataka mély völgyet ásott már évezredekkel ezelőtt. A partján lévő szikla csúcsára építették a várat, amelynek mérete tiszteletet parancsoló, szépsége pedig lenyűgöző. Nem is tudom eldönteni, hogy amit látok az félelmetes lovagvár vagy inkább tündöklő várkastély? Mindkét leírás illik a nagyszerű erődítményre. Mai – nem túlságosan szívderítő állapotában is – gyönyörű. A szó szoros értelmében tornyosul, hiszen az első pillantásban éppen a tornyok, a bástyák, a kőcsipkék tobzódása ragadja meg az embert. Mielőtt rálépnénk a hídra, amely átível a Zalasdon, a vár előtti piactérről percekig csodálom a mesebeli építményt.

Szédítő mélység fölött vezet át a patak fölött a híd, mely a kapuhoz visz. A vár udvarára lépve először az tűnik fel, hogy az nem is olyan nagy. Ennek oka, hogy Vajdahunyad várában szinte nincs is csupaszon álló várfal, az udvart belülről mindenütt épületek, termek, titokzatos folyosók veszik körül. Az épületek állaga nagyon változó. Nemrég egy öt millió eurós támogatást nyert el a vár restaurálására a vajdahunyadi polgármesteri hivatal, azonban a szakemberek máris attól tartanak, hogy ez az összeg, bár óriásinak tűnik, nem tudja fedezni az összes költséget, amely fölmerül egy átfogó és a műemlékvédelem szabályait betartó restaurálás során. A vár történetét és eddigi felújításait tanulmányozó történészek ugyanis pontosan tudják, hogy milyen beavatkozások volnának szükségesek ahhoz, hogy a vár valóban a maga méltóságában tündököljön ismét.

A vár azonban még így, a maga kopottas külsejével is lenyűgözi a belépőt. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy kik koptathatták ilyen tükörsimára a várudvar kövezetét. Kik rohantak, siettek, sétáltak végig a folyosókon. Kik fürkészték a tornyokból, bástyákról a vidéket, azt figyelve, hogy közeledik-e valamely irányból az ellenség. Tapintható történelem.

A tolvaj holló, amelynek nevüket és címerüket köszönhetik a Corvinok

1409-ben adományozza Zsigmond király a birtokot egy bizonyos Vajk (románul Voicu) vitéznek – kezdi a történetet a legelején Zsargó János, aki azt hiszem, hogy egy álló napon keresztül tudna mesélni a várról. Hogy ki is volt ez a bizonyos Vajk? Annyi biztos, hogy Zsigmond király vitéze. S neve után lehetett román is, magyar is. A legenda így szól: Zsigmond király - egyszer erre járván - szerelemre gyulladt egy szép erdélyi nemes lány, bizonyos Marzsinai (Morzsinai?) Erzsébet iránt. A románcból gyermek született, de persze, a rangbéli különbség miatt házasság nem lehetett a dologból.

A fiút Jánosnak keresztelte az édesanyja, aki a királytól egy drágaköves gyűrűt, egy férjet és egy uradalmat kapott ajándékba. A gyűrűt eltette, a férjet pedig – ezt a bizonyos Vajk vitézt – elvette az uradalommal együtt. A fiatal férj azonban egy ütközetben hamarosan meghalt. Erzsébet maradt a gyűrűvel és a kis Jánoskával, akinek egy szép napon az jutott eszébe, hogy de jó volna azzal a fényes, csillogó dologgal játszani.

A legenda úgy tartja, hogy a gyermek kezéből egy ravasz holló elragadta a gyűrűt, és bizony sok utánajárásába került Erzsébet szolgáinak, hogy a holló fészkét, és abban a gyűrűt megtalálják. Egy másik változata szerint a történetnek maga a kis Jánoska azonnal íjat ragadott és lelőtte a hollót. Így, amikor Erzsébet bemutatta a fiát Zsigmond királynak, és az meghallotta, hogy milyen bátor legény az ő Jánoskája, nemességet ajándékozott neki, és a nemesi címerre a gyűrűt tartó hollót festették.

Nos, lehetett akár így is. Arany János mindenestre elfogadja ezt a változatot. Ezt írja Szibinyáni Jank című balladájában: „Szóla Zsigmond: Istenemre!... Tartom /a just /e fiúhoz! Enyim a fa, az gyümölcse; Visszakérem.” A legendát  a Mátyás-loggiának falán egy négy képből álló – ma már nagyon elmosódott – freskón is megörökítették. Ezt valószínűleg Hunyadi János felesége, Szilágyi Erzsébet festtette. Az első képen egy fiatal nő almát – a szerelem jelképét – ajánl fel egy díszesen öltözött fiatalembernek. A másodikon a férfi gyűrűt nyújt át a nőnek. A harmadik képen a fiatal anya a gyűrűt mutatja a férfinak, aki kissé elfordítja fejét. A negyediken a gyermek almát tart a kezében (az alma itt a királyi hatalom jelképe), felette felirat – valószínűleg Johannes  - mellette holló...

Bethlen Gábor, aki „manzárdozta” a várkápolnát

Hunyadi János az 1440-es években fogott a családi birtokközpont, Vajdahunyad kiépítéséhez – szövi tovább a szerteágazó történetet Zsargó János. Az 1409-ben a család birtokába jutott 13. századi erődítményt két nagyobb ütemben alakították át. Az első szakasz munkálatainak célja a védelem korszerűsítése volt: a korábbi falakon kívül új falgyűrűt emeltek, kapu- és védőtornyokkal, kőpillérre helyezett hidakkal és egyéb védőművekkel.  Az építkezés második szakasza során készültek a család megnövekedett hatalmához méltó lakóépületek: Hunyadi a belső udvar keleti oldalán várkápolnát emeltetett, a várudvart pedig a kápolnától a kaputoronyig palotaépületekkel vetette körül.

Mert hát Vajdahunyadnak az idők során gazdája volt számos. Hunyadi János után Mátyás király lett a birtokosa, azonban több mint valószínű, hogy soha nem látogatta meg a várat. Ennek ellenére az országház teremhez ragasztott reneszánsz rondellákat, amelyek tartóoszlopai lefutnak a vár talapzatáig, valószínűleg ő építtette hozzá a várhoz. A király halála után fiára, Corvin Jánosra szállt az erődítmény tulajdonjoga. Ennek özvegye révén Brandenburgi György birtokába ment át, aki Török Bálintnak adta el. Majd Bethlen Gábor lett a vár ura, őt követték a Bethlen-örökösök.

Második fénykorát Thököly Imre alatt élte. Utána az idősebb, majd a fiatalabb Apafi Mihály fennhatósága alá került. 1725-től a kincstári uradalom hivatalai kaptak benne helyet, majd katonai célokat szolgált, 1784-ben a vármegyei nemesség nagy része itt talált védelmet a Horea-féle parasztfelkelés elől. 1807-es látogatásakor I. Ferenc elrendelte a felújítását, a munkálatoknak 1818-ban egy villámcsapás okozta tűz vetett véget, majd 1854-ben ismét tűz pusztított az épületben. 1868-ban közadakozásból kezdték meg az évtizedekig elhúzódó helyreállítást. Eredetileg Rudolf főhercegnek szánták, a magyar nemzet ajándékaként. A helyreállítást előbb Schulcz Ferenc, majd 1870 és 1874 közt Steindl Imre irányította, akik a kor felfogása szerint egységesen gótikus stílusúvá igyekeztek „visszaalakítani”.

Az évszázadok alatt sok mindent ki kellett állnia. Mert tulajdonosai többnyire nem gazdái voltak, hanem elsősorban hasznot akartak húzni belőle. Már Bethlen Gábor sem a vár építészeti értékeire volt tekintettel, az általa elrendelt építkezés inkább gyakorlati, mint művészi célokat követett.  Zsargó János viccesen meséli, hogy a fejedelem eldöntötte,  „beépíti” például a kápolna tetőterét, és ennek érdekében elbonttatta a gótikus boltíveket. Ugyanezt tette a vár egyik legszebb termében az úgynevezett országház teremben.  Mára már csak a nyomai látszanak a Bethlen-féle önkényes beavatkozásnak, mert a 19. századi restauráláskor a szakemberek visszaállíttatták a termeket eredeti állapotukba.

Mindent alaposan szemügyre venni, és mindent le is írni teljességgel lehetetlen. Pedig mennyi érdekesség van még a várban! Például a sziklába vájt kút. A legenda szerint Hunyadi János török rabjainak szabadságot ígért, ha addig ásnak a sziklába, amíg vizet nem találnak. Tizenöt esztendeig vésték a törökök a sziklát, míg forrásra bukkantak. Közben a nándorfehérvári hős elhunyt, és özvegye, Szilágyi Erzsébet nem volt hajlandó hazaengedni őket a fogságból. A török rabok a torony egyik sarokkövére bosszúból felkarcolták a ma is látható írást: „vizetek van, lelketek nincs”.

„Kevesen vagyunk, de nem vagyunk kevesebbek!”

A várat magunk mögött hagyva lemegyünk a városba. Vissza a jelenbe. A református nőszövetség tagjai ebéddel várnak minket. Előtte egész nap dolgoztak, laskát gyúrtak, nyújtottak, vágtak, szárítottak. A tetszetős zacskókba csomagolt terméket már sokan keresik, és az eladott kézműves termék árából a nőszövetség gazdálkodik. A templom kalotaszegi varrottasait is laskapénzből vásárolták. De cipős doboz- akciókra is ebből futja, vagy közös kirándulásokra. amikor felkerekednek, és elmennek a székelyföldi testvérgyülekezethez, vagy Magyarországra, esetleg Hollandiába, ahol szintén van egyházi kapcsolat.

Az asszonyok mind szép korúak, legfiatalabb közöttük a tiszteletes asszony, Zsargó Mária, aki fiatalsága ellenére anyáskodva gondoskodik a közösségi élet örömeire, biztonságára vágyó asszonytestvérekről. Meghatódva hallgatom a történeteket, hálásan fogadom a kávét, vizet, süteményt.  Sokan özvegyek. A férfiak ugyanis nagyon nehéz körülmények között dolgoztak annak idején a vasgyárban, nem sokáig örülhettek a nyugdíjas éveknek.

Megtudom, hogy mindegyikük jött valahonnan. Szilágysági, partiumi, Maros megyei települések nevét hallom, de kolozsvári néni is van közöttük. Ma már vajdahunyadiak. Sokan elmentek, de ők nem. Itt maradtak. A gyerekekkel már más a helyzet. Nincs megélhetési lehetőség a városban, illetve nagyon kevés.  Töltött káposzta, mézes krémes, gyümölcstorta van ebédre. És sok mosoly. Köszönet. Örülnek annak, hogy valaki kíváncsi arra, hogyan élnek itt egymásba kapaszkodva, maroknyian, és mégis bizakodón. A szórvány szórványa – gondolom magamban, de nem mondom ki hangosan, mert tudom, hogy érzékenyek, és nem szeretnek magukra szórványként gondolni.

Ezt megerősíti Ferenczi István is, helyi vállalkozó, a vajdahunyadi RMDSZ-elnök, aki egyébként támogatóként, mecénásként is sok jó ügynek a segítője, felkarolója. Neki köszönhettük a várban való filmezésnek és látogatásnak is a lehetőségét, mert szigorú előírások vonatkoznak arra, hogy milyen körülmények között engedik meg a forgatást a felújítás alatt álló épületben.

Ferenczi István – akivel a Magyar Házban beszéltünk meg találkozót – a Vajdahunyadon magyarul tanuló gyerekek ebédjéhez és délutáni oktatásának megszervezéséhez is komoly anyagi segítséget nyújt. Fontos, hogy az a maroknyi gyermekecske minél több időt töltsön magyar környezetben, e nélkül nem is érdemes szórványmentésről beszélni. És ismét kimondtam a szót. Ferenczi István válasza: „Nem szeretem a szórvány szót, nem is használom. Persze, hogy kevesebben vagyunk, de nem vagyunk kevesebbek. Sok történelmi oka van annak, hogy itt kevés a magyar. De nem a számok számítanak. Hanem az elhatározás. Mi pedig nagyon határozottan tudjuk, hogy meg akarunk maradni. És jövőt építünk magunknak. Látjuk, hogy a magyar nemzet erősödik, a székelység is jól van. Mi a két tömb között vagyunk, de azt mondjuk, hogy jó helyen vagyunk, és biztosan meg fogunk maradni.”

Bartók Magdolna, a Magyar Ház gondnoka is eljött velünk találkozni. Büszkén meséli, hogy két fia van, mindketten Vajdahunyadra tértek vissza tanulmányaik elvégzése után. Mert lehet, hogy valamikor megérte nyugatabbra menni a nagyságrendekkel nagyobb fizetés reményében, de ma már nem éri meg.

„ A kivándorlás ezelőtt húsz évvel lehet, hogy megoldás volt. De jelenleg többet kapnak itthon. Sok fiatal máról holnapra szeretne meggazdagodni, és nagyon egocentrikusak. Óriási tévedésben vannak. Az ember társas lény, és a társadalom adja meg a személy fontosságát. Fontos vagy az egyháznál, fontos a munkahelyen, a családban. Ezek a kisebb-nagyobb közösségek adják meg az élet értelmét. Nagyon sokan nem értik meg ezt, és elmennek külföldre, ahol lehet, hogy jó fizetésért dolgoznak, de teljesen elmagányosodnak. Nincs családjuk, nincsenek barátaik. Nekünk, akik nem mentünk el, lehet, hogy nincs annyi pénzünk, de biztos vagyok abban, hogy boldogabb, kiegyensúlyozottabb életet élünk. És érezhetjük azt is, hogy fontosak és megbecsültek vagyunk abban a közösségben, ahol élünk.”

Egyik szemem sír, a másik nevet. Annak ellenére, hogy látom lelkesedésüket, és elköteleződésüket a közösség iránt, mégis úgy érzem, hogy nagyon nehéz itt megmaradni. A tenger sziklákat képes felmorzsolni. És itt már régóta élnek állandó hullámverésben ezek a kis közösségek. Ugyanakkor jó látni azt, hogy micsoda lelkesedés tartja őket működésben. Mindig van terv, elképzelés. Nem hagynak ki egyetlen ünnepnapot sem. Mindig van március 15-i koszorúzás és október 6-i megemlékezés, és mindig van farsangi bál vagy anyák napi ünnepség. És nyugdíjasok kör, nőegyleti foglalkozások meg férfiklub. Táncos összejövetelek és kulturális események.

Amikor mindkét szemünk sír…

Szabó Ákos római katolikus plébánossal az utcán futunk össze. Tudta, hogy érkezünk, ezért hazaszaladt, hogy a kezeslábasból visszabújjon a reverendába. Mert egyébként egész nap az építőtelepen van. Vállvetve dolgozik a munkásokkal, építőmesterekkel. A katolikus templom szomszédságában ugyanis bölcsőde épül.  Magyar állami támogatásból. Húsz gyermekecske fogja itt gügyögve megtanulni a magyar nyelvet.

A templom egybeépült egy nagy négyszögletes épülettel: ferences templom és kolostor volt az 1949-es államosítás előtt. Sőt, ferences teológia működött itt, mindaddig, amíg a kommunista rezsim fel nem számolta az intézményt, és a barátokat nem lakoltatták ki. az utolsó évfolyamot már nem is Márton Áron püspök szentelte fel, mert maga is már börtönben ült akkor. A visszaemlékezések szerint a kilakoltatás 1949-ben november 30-án, Szent András napján történt. Mintegy 50-60 milicista lepte el a rendházat, és a teológusokat meg az atyákat „dubába” tették, elszállították őket a piski vasútállomásra, ahol mindenki azt a parancsot kapta, hogy menjen haza, mert a rendet feloszlatták. Ugyanekkor kiszórták a teológia könyvtárát is, több ezer értékes kötet semmisült meg. Szabó Ákos plébános szerint először egy pincehelyiségbe szállították a könyveket, majd a tél beálltával, amikor a széntartalékot karták ott elhelyezni, akkor egyszerűen kamionokra rakták a könyveket, és kivitték a Maros partra, ahol beszúrták őket a folyóba.

A templomtesttel szorosan egybeépült rendházba először a vasgyár irodáit költöztették, aztán kórházat alakított ki a tágas termekben, végül pedig almérnöki egyetem működött itt a rendszerváltásig. A felsőfokú oktatási intézményt már réges-régen felszámolták, azonban az ingatlant áthelyezték a temesvári műszaki egyetem tulajdonába, és hiába volt minden erőfeszítés, a visszaigénylési per nem vezetett sikerre. Mi több, annak ellenére, hogy néhány évvel ezelőtt szóbeli megállapodás nyomán a plébánia megkapta az épület egyik földszinti szárnyát használatra, ahol alapos felújítási munkálatok után sokféle tevékenységre alkalmas helyiségeket alakítottak ki, úgy tűnik, hogy a felújított épületrészből rövidesen ismét kilakoltatják az egyházat. Sétálunk a tágas, szépen felújított folyosón, látom Szabó Ákos plébános arcán, hogy az épület minden kis szegletéhez ragaszkodik. Látom a tehetetlenség okozta fájdalmat is. Semmi vigasztaló gondolat nem jut eszembe. Szótlanul hallgatom tovább a történetet, amely visszakanyarodik a száz évvel ezelőtti építés pillanatához.

A rendházat a templommal együtt 1912-ben szentelték fel, ugyanis a vasgyártás terjeszkedése folytán az egykori ferences templomot és kolostort a hozzá tartozó több holdas területtel felvásárolta a királyi vasgyár. A zárdában lakó testvérek nem is bánták, hogy távolabb költözhetnek az ipari teleptől, mert a kohók és gőzgépek működése miatt többszöri robbanás rongálta meg az épületegyüttest. 1909-ben kötötték meg az adásvételi szerződést, és a következő években épült fel az új templom és a kolostor azon a helyen, ahol ma is áll. Nyolc éve volt tehát a száz éves jubileuma a létesítménynek, de ebből a száz évből a kolostort csak 1949-ig használhatta a ferences rend. Az ünnepi évfordulóra azonban legalább a templomot sikerült felújítani.

Nemcsak a templom és a zárda épülete, de a katolikus közösség is számtalan megpróbáltatást élt meg. Az első kolostort és templomot Hunyadi János kezdte el építtetni, de csak fia, Mátyás fejezte be. Ő volt az, aki a ferences rendnek ajánlotta föl a létesítményt. Így kerültek a ferencesek Vajdahunyadra 1465-ben. A következő évszázadban azonban a reformáció hívei elűzték a városból a szerzeteseket, és a páterek csak a 18. században vehették újra birtokba a romokban heverő kolostort és templomot.

Az új templom megépülése után nemsokára kitört a Nagy Háború. Aztán következett az impériumváltás, a román uralom, majd az újabb világégés. A sokféle megpróbáltatás folyamatosan megtizedelte a közösséget. Ma mintegy 2000 római katolikust tartanak számon a városban. Azonban ezeknek mintegy fele román anyanyelvű vagy könnyebben beszél már románul, mint magyarul. A miséket két nyelven tartják, hogy mindkét közösség igényeit ki tudják elégíteni.

„A katolikus híveink többnyire Székelyföldről származnak – magyarázza Szabó Ákos plébános, aki maga is a színmagyar székely tömbből érkezett a dél-erdélyi magyarok közé – és hozták magukkal a szokásaikat, a hitüket, amelyet itt is meg szeretnének őrizni.  A nyelvtudás hamarabb elkopik, mint a hit. Ezért is nehéz megmondani, hogy közülük hányan magyarok és hányan nem. Egyébként én nem vagyok a számoknak a híve. A múltat lehet számokkal érzékeltetni, a jelent is talán, a jövőt azonban nem. A jövő Isten kezében van. Benne kell bíznunk. Az Istenbe vetett hitünk és bizalmunk adott erőt ahhoz, hogy a magyar jövőt próbáljuk megsegíteni itt Vajdahunyadon”.

"Van jövő. Isten kezében."

A bölcsődére céloz a plébános úr, amikor a jövőről beszél. „ Ezt a kertészek gyökérkezelésnek nevezik. Amikor úgy látszik, hogy a fa lombkoronája elhalt, és csak száraz ágak bólogatnak, a gyökérben akkor is lehet még életerő. Tehát van remény. Amikor rákérdezek arra, hogy hogyan történhet meg az az irreális dolog, hogy két magyar szülőnek románná lesz a gyereke, akkor többnyire a kisgyerek években tapasztalt nehézségekre hivatkoznak a szülők. Hogy nem volt magyar bölcsőde, óvoda. Aztán már iskolába sem íratták magyar osztályba a gyereket, mert könnyebbé vált neki román nyelven kifejeznie magát.”

A templomból átsétálunk az épülő bölcsőde udvarára. A szép, tágas, sok napfényt beengedő, kecses, hajlékony épületet maga Szabó Ákos plébános tervezte. Szívének nagyon kedves, dédelgetett álma ez a bölcsőde, amelyért semmi fáradságot nem kímélve dolgozik. Többször látják a hívek salopétában (kezeslábas munkaruhában), mint reverendában. Makovecz stíluselemeket vitt be a koncepcióba, mert kedveli a magyar organikus építészet mesterének a munkásságát.

„Minden erőmmel azon vagyok, hogy minél hamarabb befejezzük a bölcsődét. Hogy Isten kezébe tehessem le a vajdahunyadi magyar jövőt. Én ennyit tehetek, a többi Isten dolga. Bízom benne, hogy meg fogja menteni a magyar nyelvet, a magyar imát itt, Dél-Erdélyben, a szórványban.” Szabó Ákos plébános szemében ugyanazt a fényt látom csillogni, mint a Zsargó János tiszteletesében, mint a laskát nyújtó asszonyokéban, a Ferenczi Istvánéban, a Bartók Magdolnáéban.

Arról beszélgetünk a hazafelé vezető úton, hogy micsoda lelki nagyságról, erőről tesznek bizonyságot ezek az emberek, akik ezt a lemorzsolódást, a peremlétet, az elszigeteltséget ilyen természetesen élik meg, feladatként, lehetőségként fogják fel. Állnak keményen, határozottan. Mint a vár.