A Digitéka - Erdélyi Digitális Tudománytár és a Maszol közös sorozatában erdélyi sajtótermékeket szemlézünk a 19. és 20. századból. Az alábbi cikk A Hétben jelent meg 30 évvel ezelőtt, 1990. február 15-én, nem sokkal azután, hogy Erdélyszerte gyertyás-könyves tüntetést szerveztek a kisebbségi jogokért, az anyanyalvi oktatásért. 

Könyvvel és gyertyával​

Alig két hónappal a totalitárius diktatúra megdöntése után társadalm unknak a gazdasági, politikai, morális válság jónéhány csapdahelyzetet magába rejtő tünetcsoportjával kell szembenéznie. A győzelem, a felszabadultság, a hatékony társadalmi cselekvés lehetőségeinek sodrában kibontakozó energiák indokolt öröme nem fedheti el a demokratikus, sokszempontú közélet és jogállam megteremtésének útján tornyosuló torlaszokat. Ezek a torlaszok a totalitárius ideológiai gyakorlat merev, szürke betonjából épültek, kötőanyaguk hosszú évtizedek manipulatív, lélekmérgező, a korlátlan hatalom érdekeit szolgáló téveszméket és ordas indulatokat besulykoló indoktrinációja.

A gazdasági válság okait aránylag könnyű kimutatni. Nehezebb találóan körülírni a politikai-morális válság összetevőit, feltárni mélyre nyúló, szerteágazó gyökérzetét. Az ilyen irányú elemzés szükségképpen fájdalmas sérüléseket és vélt érdekeket horzsol. Egyebek közt választ kér arra a kérdésre is: miért lehetett a zsarnokság ilyen hosszú életű és az emberközi kapcsolatok rombolásában ennyire hatékony.

A kommunista ideológia itteni változata, ez a sajátos, miazmás keverék, csak az egyik az okok közül és az elnyomó gépezet primitív ravaszsággal elegyített brutalitása sem magyaráz meg mindent. Nyíltan és egyértelműen ki kell mondani korunkban a totalitárius diktatúrák mindig és mindenhol – nálunk fokozott mértékben – az ultranacionalizmus, a sovinizmus, az idegengyűlölet ideológiájára alapozva és alantas indulatait felélesztve uralkodtak és értek el (időleges) sikereket. A bukott diktátor utolsó beszédeiben a külföldi érdekek szolgálatának vádjával próbálta megbélyegezni a patriotizmus eszméinek jegyében küzdő néptömegeket, a jövőjükért tüntető fiatalokat; saját uralmának kegyetlen védelmét a függetlenség és a szuverenitás jelszavával igyekezett álcázni. A zsarnokság ellen erőszak nélkül tüntetők így váltak – érvelésének torzító tükrében – idegen hatalmak ügynökeivé, a saját népére lövetni nem akaró hadügyminiszter pedig hazaárulóvá. Ezek az átlátszó manőverek csak betetőzték azt az évtizedes manipulatív hadjáratot, amely a gátlástalan elnyomást, az állandósított nélkülözést, a szellemi elszigeteltséget, a korlátozatlan hatalom embertelen gyakorlatát a belső és külső fenyegetettség hamis rémképével igyekezett igazolni. A XX. század egész, botrányokban vészesen gazdag esemény-láncolata meggyőzően szemlélteti: a totalitárius diktatúrák mindig a (történelmietlen) történelmi mítoszokkal tudták leghatékonyabban a tömegeket félrevezetni.

A szem benézés mindezzel fájdalmas és kivételes erkölcsi következetességet, bátorságot igényel, ám – ezt napjaink konfliktusai, feszültségei nyomatékositják – nélkülözhetetlen. A totalitárius diktatúra, a sajátos nemzeti kommunizmus mitizáló és barbár téveszméi feléledtek, tovább mérgeznek. Eleve logikai önellentmondás azt feltételezni, hogy a zsarnokság, a diktatúra ideológiája és gyakorlata mindenben hibás, kártékony volt – kivéve a nemzeti kisebbségek problematikájának kezelését. Az anyanyelvű oktatás és általában a nemzeti nyelv használata körül sűrűsödő feszültségek, egyrészt az aktív ellenzés, a megfélemlítés, a bundás indulatok elszabadulása, másrészt a huzavona, az átgondolatlan intézkedések, a szemérmes(!) hallgatás, közömbösség, az egyoldalú vagy félretájékoztatás jelzi – húsbavágóan és kútmérgezően –, hogy ez az ellentmondás létezik. Feloldásáért a siker reményében a román nép és a nemzeti kisebbségek demokratikus erőinek, felelősen gondolkodó elméinek együtt, közösen, párbeszédet folytatva kell munkálkodniuk, józanul, toleránsán, a demokrácia eszményeinek és gyakorlatának jegyében.

Bármennyire is megdöbbentő, hogy sajtóközlemények, röpcédulák, falragaszok tanúsága szerint a minden állampolgárt és etnikai-történelmi közösséget megillető jogok érvényesítését jónéhányan összetévesztik mások jogainak megsértésével, tudomásul kell vennünk – higgadtan és racionálisan –, hogy a nemzeti homogenizálás, az erőszakos asszimiláció vágyképe és gyakorlata ma is él, noha elméletileg tarthatatlan, politikailag össztársadalmi értelemben kártékony; noha mai formáját, érvrendszerét, motivációját, frazeológiáját a totalitárius diktatúra alakította ki. Hirdetői nem ismerik — pontosabban rosszul ismerik — a tényeket, a jog fogalmait, a demokrácia alapértékeit. Azt sem hajlandók tudomásul venni, hogy a másságtól, a különbözőségtől, a sokszínűségtől való babonás félelem nem csak a nemzeti kisebbségek ellen irányul, hanem súlyosan sérti az össztársadalmi, a nemzeti érdekeket is. Vasile Goldiș, a nemzetiségi kérdésről írt gondolatgerjesztő tanulmányában közel nyolc évtizeddel ezelőtt lényeglátóan bizonyította, hogy az erőszakos asszimiláció a maga erkölcstelen eszközeivel nem csak lehetetlen, hanem képviselőit, végrehajtóit is károsítja, politikailag és morálisan egyaránt; szüntelenül újratermeli a zsarnokság, a jogfosztás előfeltételeit.

A gyökerek természetesen mélyre nyúlnak és összetettek. Elemzésük körültekintő, sokoldalú tudományos megközelítést, vizsgálódást igényel. Meggondolkoztató, hogy a kelet-közép-európai demokratikus megújulás kölcsönösen feltételezett és összefüggő folyamatában különösképpen két országban fogadta a közvélemény egy része anakronisztikus és provinciális, tüntetésekben és garázda cselekedetekben is kifejezésre jutó ellenérzéssel a nemzeti kisebbségek egyenlő jogainak érvényesítését: Bulgáriában és nálunk. A leegyszerűsítést és az előítéleteket egyaránt elkerülve, érdemes lenne eltűnődni a lehetséges magyarázatok felett. A román szellemi élet hiteles képviselői tudják, hogy ez a gondolkodás- és reagálásmód tarthatatlan — itt, Európában és a nagyvilágban egy aránt. Éppen ezért örvendetes lenne, ha mindaz, amit például a Társadalmi Párbeszéd csoport tagjai, a România literară egyes szerzői (például Valeriu Cristea A rossz gyökerei című remek okfejtésében) és más tiszteletreméltó, felelősen gondolkodó román értelmiségiek minderről írnak, továbbgyűrűzne a köztudatban; ha az olyan felhívások, mint amelyet a Nyugaton élő neves román szellemi alkotók — többek között Eugéne lonesco, George Faladé, Vladimir Tismaneanu, Mihai Botez, Dorin Tudoran — írt alá a román-magyar kölcsönös megértés ügyében, nem maradnának visszhangtalanok. És még jobb lenne, ha a nacionalizmus ma is burjánzó, nyílt vagy rejtett gesztusai ellen egyre több, tekintélyes, mértékadó román értelmiségi lépne a nyilvánosság elé, ugyanazzal a bátor következetességgel, amely a szellemi ellenállás idején Mircea Dinescut és társait jellemezte. A szó — keserű tapasztalatokból tudjuk — törékeny fegyver, de ma, a kelet-közép-európai „hatalom nélküliek hatalmának" idején a dialógus, az értelem becsületérzésének nélkülözhetetlen lehetősége.

Az új Romániát, az értelmes emberi együttélés társadalmát együtt, közösen kell megteremtenünk, az adottföldrajzi határok és a mindig tágítható szellemi összefüggések között. Nem egyszerűen a nemzeti kisebbségekről, hanem a demokráciáról,  a jogállamról, az emberibb, értékekhez igazodó és értékeket alkotó emberi lét lehetőségeiről van szó. Február 10-én számos erdélyi városban százezrek tüntettek az egyenjogúság és az együttélés nevében, kezükben könyvvel és égő gyertyával. A fenti sorokkal kívánok itt, Bukarestben, velük együtt vonulni — a feszültségoldó jelen és a szelíd jövő felé.

Gálfalvi Zsolt