Az est folyamán Botházi Máriával Forrai Szerénke, a Kolozsvári Rádió munkatársa beszélgetett: „honnan ismersz, honnan ismered a családom, a barátaim, a kollégáim?” – tette fel a kérdést a szerzőnek. Botházi Mária bevallotta, figyel az emberek rezdüléseire, és lejegyzi a velük történteket, így születnek meg a művek, amelyek voltaképpen mindenkiről szólnak, ugyanis megjelenítik az elbukott törekvéseket, az eszeveszett teljesíteni akarást, közben pedig rávilágítanak, „annyi elvárásnak próbálunk megfelelni, hogy észrevétlenül alakulunk át biorobottá”.

A humorosan megírt életesemények bizonyítják, hogy „mindannyian szupernők és szuperférfiak akarunk lenni, erre viszont senkinek sincs lehetősége”. Hiába hiteti el a társadalom és az élet, hogy van esély elérni a boldog és tökéletes életstílust, miközben meg akarjuk kaparintani, elfáradunk, és rádöbbenünk, hogy az ember a túlfeszített törekvések közepette is ember marad, akinek vannak korlátai – magyarázta a szerző.

„Az ideges takarítás vendégvárás előtt tipikusan erdélyi szokás”

Az erdélyi nő egyik nagy problémája a vendégvárás, ugyanis arra görcsösen és szertartásosan készül: mindent fényesre suvikszol, a teljes családot befogja, és a nagy nyomás alatt együtt hangolódnak a vendégek fogadására. Többek között erről a jelenségről is humoros történetet írt Botházi Mária, témaválasztását pedig azzal indokolta, hogy az erdélyi közeg leírásában találja meg az írói hangját.

Az „ideges takarítás” sajátos erdélyi mivoltát egyébként az is bizonyítja, hogy Franciaországban például senki nem takarít a vendégek érkezése előtt, és még csak át sem öltöznek az emberek, nincs olyan viseletük, hogy „jobbik tréningnadrág vendégfogadásra” – érvelt a szerző saját tapasztalataival.

Hozzátette, elődeink is biorobotok voltak, csak máshogyan élték meg mindezt. Bár minket robotok vesznek körül, gépeink vannak, „mégis mi leszünk azok az élő díszletek, akik folyamatos szorításban élnek”. Azt lehetne mondani, hogy most vagyunk a legjobb helyzetben, „de ez nem azt jelenti, hogy most nagyon jó helyzetben volnánk, hanem azt, hogy korábban voltunk nagyon rossz helyzetben” – magyarázta Botházi Mária.

Az erdélyi nők pár évtizeddel ezelőtti pokoli helyzetét dr. Balázs Lajos néprajzkutató tanulmánya is bizonyítja: a Csíkszentdomokosban negyven évvel ezelőtt élő nőkről feltárta ugyanis, hogy folyamatos erőszak, megaláztatás és szégyenérzet határozta meg a mindennapjaikat. Nem volt szavuk, csak szégyenként élhették meg a nőiségüket – szemléltette a szerző. Kiemelte, a nőt egyfajta „szégyenszempontból” építette fel az erdélyi társadalom, hiszen ott volt többek között a „bálozási etikett”, amely még a ’70-es években is arról szólt, hogy a felkérőt nem szabadott visszautasítania a nőnek, mert, ha nem ment el a férfival táncolni, akkor az a nyilvánosság előtt szégyenítette meg és bántalmazta.

„Az erdélyi társadalom egyik alapérzése a szégyen”

A szégyenérzet tehát mélyen belénk van oltva – magyarázta a szerző, aki rávilágított, nemcsak a nőket, hanem a férfiakat is érinti a válságos helyzet: „egy hatalmas értékváltás közepén vagyunk, a rendszerváltás után jött a külsőnket és viselkedésünket meghatározó megfelelési kényszer”, és ezt a „szégyenérzettel megpakolt hátizsákot” cipeljük magunkkal még mindig.

Forrai Szerénke szerint mindez azért történik, mert „egy csóró, köztes generáció vagyunk, akiknek muszáj vinniük a tanácsokkal teli zsákot, és teljesíteni az elvárásokat ahhoz, hogy a szégyent elkerülhessük, és a gyermekeinknek már másmilyen értékeket adhassunk át”. Ezért próbálnak a nőalakok szépek lenni, ezért rendezgetik a külsejüket, a házukat: ott akarnak lenni a jövőben is – elmélkedett.

„Soha nincs időnk arra, ami igazán feltöltene”

A történetek nőalakjai és anya-képei világítanak rá arra, hogy „lepusztulunk belülről, mert soha nincs időnk arra, ami igazán feltöltene”. Botházi Mária könyvével szeretné megmutatni, hogy az anyaságot, a nőiséget vagy akár a férfiságot nem könnyű megélni: „amikor valaki anya, nem aszerint éli meg az életfunkcióit, ahogyan azt a teste megkívánná: nem akkor alszik, kel fel, eszik, amikor akar, és még csak nem is azt eszik, amit akar, hanem ellenkezőleg, igyekszik olyan dolgokat tenni, amelyeket a családja szeret”. A történetek megmutatják, hogy ezek a dolgok nem annyira természetesek, így minden nő, anya, idős hölgy tiszteletet érdemel az önfeláldozásaiért – mutatott rá a szerző, aki arról az észrevételéről is beszámolt, hogy az erdélyi nők körében természetessé vált a feladataik, a teljesítményük elbagatellizálása.

Kifejezetten erdélyi dolog például az is, hogy ha vendégségben megdicsérünk egy finom süteményt, akkor a háziasszony azt válaszolja, hogy „á, semmiség, internetes recept alapján készült, tíz perc volt”. A sok tíz perc viszont fárasztó – magyarázta.

Botházi Mária meglátása szerint továbbadhatjuk a gyermekeinknek a türelemre való képességet, magunknak pedig a tartást, ugyanis fontos, hogy tiszteljük magunkat, legyen bennünk egyenesség – erre hívják fel a figyelmet a történetek is. „Olyan nincs, hogy úgy legyek anya, hogy ne tudjak kávézni, vagy megnézni egy híradót, mert az rabszolgaság és nem anyaság”, ezért a gyermekeinket türelemre kell neveljük, és meg kell értetni velük, hogy „mi is fontosak vagyunk, muszáj hagyniuk egy kis időt a fellélegzéshez”.

A szerző szerint mindezt megtanulhatjuk a férfiaktól, mert ők inkább képesek erélyesen és tekintélyesen viszonyulni a gyermekeikhez, és a következetes nevelést jól alkalmazzák, láthatóan jelölik ki az én-határaikat.