Ne legyenek kétségeink: a „történelmi” címkével ellátott filmalkotások, ahogy régebben is, ma is leginkább a propaganda eszközei, pláne Romániában; elsősorban a szívhez szólnak, nem az észhez. Pont, mint – legalábbis a film szerint – Mária királyné 1919-ben.

Van abban egy enyhe irónia, hogy egy idegen származású (a brit királyi házból érkező, de igazából német) monarcháról egy idegen származású (Olaszországból érkező, de igazából angol) rendezőnek kellett elkészítenie a filmet. (Tényleg, miért nem egy echte román rendező?) És ahogy Mária sem számított túl jártasnak a világpolitika porondján – legalábbis a film szerint –, úgy rendezőnknek is ez az első nagyjátékfilmje. Azelőtt inkább televíziós produkciókban mozgott, és ez meg is látszik a filmen: ez nem egy rendezői, urambocsá szerzői alkotás, hanem egy produceri-gyártásvezetői öszvér. Művészi vízió hiányában egy kínosan egyensúlyozva összerakott szörnyszülött, ahol bizonyos látványelemek a helyükön vannak, mások nagyon nem (a korabeli Párizs CGI-képei még az Assassin’s Creed-játékokban is jobban néztek ki), a történet pedig a félműveltek magabiztosságával pipálja ki a forgatókönyvíró checklist összes vonatkozó kockáját, leginkább azoknak nyalva be keresztcsontig, akik – ne feledjük, a Nagy Egyesülés centenáriumának árnyékévében vagyunk – valamiféle szirupos román nemzeti romantikát várnak a filmtől, és semmi egyebet. Olvasd tovább a Filmtetten!